Jegyzet a Zamárdi-Kőhegy Alkotótelep VIII., 2018. évi symposionjáról
E sorok írója annak a kényszerű felismerésnek a tudatában próbálkozik megfogalmazni az alkotótelepen történteket, átélteket és művészeti mozzanatokat, hogy a szavak elégtelenek. Mert ha szaporítjuk is őket, akkor is csak egymás után, nem pedig egymás mellett képesek szólni a szövegben. Az objektívvel és objektív módon rögzített (fény)képek is képtelenek egyidejűleg megőrizni minden mozzanatot, befogni a Kőhegyen, illetve annak magaslatain megtapasztalható tér teljes kiterjedését és mélységét, a hatalmas átmérőjű félgömbtérben zajló, permanensen változó fényjelenségeket, valamint az atmoszférikus, éjjelente pedig kozmikus események megannyi metamorfózisát.
Mert ha létrejött kollektív élmény a Zamárdi-Kőhegy Alkotótelep VIII. alkotóidényén, akkor az az itt született művek tanúsága szerint éppen a térnek ez a horizontálisan, illetve vertikálisan is átfogó megtapasztalása, a mikro- és makrotermészeti környezet sűrített esszenciájának belsővé tétele és ütköztetése a szubjektív élményvilágokkal. Személyes emlékezetünknek, a földhöz, vízhez, esőhöz, levegőhöz, szélhez, az éghez, felhőkhöz, csillagokhoz, a holdhoz, a naphoz, a fényhez, növényekhez, valamint állatokhoz kapcsolódó, állandósult belső élményeinknek, fogalmainknak és egyéni szimbólumainknak, illetve az ezek által is determinált pillanatnyi szubjektív benyomásainknak, továbbá a választott vizuális nyelvi-technikai eszközök különbözőségének köszönhető, hogy ebből a kollektív tapasztalatkészletből merítve egyénenként mégis eltérő alkotások jöttek létre.
Ki ne érezte volna az Alsó pincesoron elköltött első közös vacsora után, a hegy levének rituális magunkhoz vétele közben a nap éltető erejét, ami először még aranylóan, majd mélyvörösen nemcsak átsütött az üveg karaffákba és kelyhekbe töltött borokon, hanem az előző években sugárzott adagjaiban jelen is volt minden elfogyasztott kortyban. Ez az aranylás a késődélutáni órákban naponta meglátogatott minket az alkotás központi helyszínén, a hegy egyik függőteraszán is, amelyikkel átellenben megy le a nap a Balaton túlpartján. Hol az asztalokra terített, transzparens védőfóliákat vonta be könnyű aranyfüsttel, hol az egymás mellé kirakott, kis akvarellfesték-tartó téglatesteket változtatta bizánci mozaiklapokká. És ez, a levegőt elárasztó arany látszott folytatódni Varga-Amár Lászlónak itt, a délutáni fényben készülő munkáján, aki nem véletlenül kente át műve teljes felületét arannyal, hogy aztán a szintén autentikus módon megválasztott grafittal rajzolja meg női figurák fázisszerű sziluettjeit, hogy azok hidegfényű alakzatokként hívódjanak elő a kép fényteréből.
Varga-Amár László
A legelső hajnalsugár ébren talált csaknem minden táborlakót, akik kávéfőzés közben az ablakon keresztül vagy a teraszon dideregve, kezüket forró teásbögréjükkel melengetve nézték végig, ahogy a táj korai színorgiája és kontrasztja kihalványul, a dolgok és tájelemek pedig végül belesimulnak a mindent elárasztó verőfénybe. A sárga és okker színű fénynek mindenütt jelenvalósága Varga Patrícia Minerva képein köszön vissza a legerőteljesebben. Pasztelljei és olajképei a mindenkori külső és az annak hatására felidéződő belső táj egymásra vetüléseinek lenyomatai, a leképezések és az előhívások átfedésében megjelenő két – hol fekete lyukként mindent elnyelő, hol fényként kisugárzó – napkorong pedig olvasatomban egyrészt a külső, másrészt a belső fény sűrített magja és generátora.
Varga Patrícia Minerva
Jóllehet az első pirkadatnak a látványát senki nem festette meg, fotón sem rögzítette, Szkok Iván egyik képén annak színei mégis visszaköszönnek: a sötétrózsaszínek, a türkizek, a kék árnyalatai aranyként ragyogó sárgákkal kombinálva. Hogy milyen is volt ez a hajnali kép? Megpróbálom leírni, hogy ki-ki a maga belső képernyőjére tudja vetíteni. A legalsó, vízszintes sáv sötét, talán a feketének, a zöldnek és a kéknek valami telítetlen, mély árnyalatú elegye (a szőlőhegy, ahol vagyunk). Ezen egy tépett szélű, csillogó, telt türkizszínű papír-, vagy inkább fóliacsík (a Balaton vize), fölötte beárnyékolt, de tiszta párizsi kékből ultramarinba hajló, szélesebb övezet (a Tihanyi-félsziget), amelynek homogén felületén egyetlen pici, felfénylő arany forma (a Tihanyi Bencés Apátság temploma, amit Kelet felől csak néhány pillanatig láthatóan világít meg a felkelő nap). A kép felső kétharmada egy dikolor: az alsó sáv égő, sötét pinkje (az ég) kontrasztot képez a fölötte húzódó királykék mezővel (felhőzet).
Szkok Iván
Míg Szkok egy másik művén tömérdek apró gesztus színkavalkádjával valósággal megeleveníti a fényt, annak pattogását, viháncolását és szikrázását a nem az ég kékjét, hanem a tavat is körülvevő fényárt visszatükröző vízfelszínen, addig Lieber Erzsébet fény-kép album sorozataiban rabul ejti, képi kompozíciókká rendezi a különböző folyékony közegeken átszűrődő, fehér vagy transzparens felületre vetített fénynyalábokat és árnyékokat. Fénnyel festett, kamerával rögzített felületei diffúzak, mert meghatározhatatlan anyagú (élet)terekké mélyülnek.
Lieber Erzsébet
Ez a behatárolatlanság, többértelműség jellemzi Láng Eszter és Sáli Róza műveinek világát is. Láng kettős képének sötét, de intenzív azúrkék tere, ha akarom a kontrasztos, ragyogó égbolt, vagy egy kristálytiszta vizű tó mélye, de lehet a kettő egyszerre is, pontosan úgy, ahogyan itt fenn, a hegy magaslatáról szemlélve, időben nem elkülönülten lép érintkezésbe tudattalanunkkal, de még tudatunkkal is a földi és égi vizek látványa, illetve az ezekből sugárzó erő és béke. Ez a kettősség nyilvánul meg a két mű plasztikai értelemben vett terének alakításában is: az egyikre festett színes szálak örvényszerűen befelé sodornak, míg a másikon – pillanatnyi szubjektív helyzetmeghatározásunktól függően – vagy lefelé húznak, vagy felfelé emelnek.
Láng Eszter
Sáli Róza ívelten szabdalt, máskor egyenesek mentén tördelt absztrakt struktúráiba, a lenti és fenti vizekre egyszerre emlékeztető mezőkbe beköltözteti az égi és földi fényeket és tüzeket is, amik hol fenséges káprázatként tündökölnek, mennyei áldásként melegítenek, hol földöntúli vagy túlvilági, baljós tüzekként parázslanak, másutt halvány visszfényekként derengenek.
Sáli Róza
A Balatonnál a víz közelsége a születendő alkotás tematikai és/vagy formai elgondolásának szempontjából nem egyszerűen kézenfekvő, hanem meghatározó tényező. Még abban az esetben is, hogyha – mint Csavlek András akvarelljeinél gyakorta – a mű elsődleges témája az absztrahált figurák közötti narratíva. Ám az anyag- és formakezelés szintjén óhatatlanul kiütközik az alkotónak a minden idegszálával történő beleszövődése a „tájtestbe”, és ha szabad ilyet mondani, annak lelkületébe. Úsztatott foltjai víz-, levegő vagy égszínűek, és ezeknek a médiumoknak az állagával, tulajdonságaival együtt a tiszta fényt is megidézik.
Csavlek András
A fennlevés tehát a kőhegyi alkotótelepen nem csupán egy földrajzi helyzet, hanem egy olyan éber állapot, a léleknek olyan intenzív jelenléte, amikor az részévé válik az őt körül- és átfogó, egyben magába fogadó konstelláció-egésznek, annak a valaminek, amit a régiek „genius loci”-nak, a hely szellemének, egy füst alatt azonban az onnan kisugárzó ihletállapotnak is tartottak. Amikor Miksa Bálint a festett vonalhalmazokká átírt tájelemeket nem lezárt keretű képben helyezi el, hanem formailag egyrészt görbíti, másrészt a hordozóból ki is vágja, a formaszéleket pedig finom szálakra bontja, akkor nem csupán a végtelennek és nyitottságnak itt megélhető érzetét közvetíti, hanem teremtményeit a genius lociba vissza is csatornázza.
Miksa Bálint
Kossuth Tivadar mint egy mesebeli óriás, még egy további, sokmérföldes lépést tesz, áthágva az álom, a mese és a valóság között húzódó határt, pontosabban azt a kényszerű korlátot, amit éber tudatunk erődítmény szilárdságúra emel. Festménye készültének első fázisaiban még annak a végtelennek a befogására irányuló erőfeszítései látszottak, amit itt körbefordulva nagyon is valóságosan él meg az ember. A déli part hegyeitől a Balaton nyugati csücskén át az északi part vulkanikus vonulatai fölött végigtekintve egészen a tó keleti végéig láthatunk, aztán visszakanyarodhatunk a fonyódi dombig. A körlapra pedig, aminek az origójában forgunk, ráborul az ég kupolája. Ha jobbra tekintünk, tanúi lehetünk a zivatar születésének, illetve a sötétszürke esőtömeg mindent bekebelező áthúzódásának a déli partra. Ha Nyugat felé fordítjuk tekintetünket, a már lefelé irányuló pályán mozgó, de még nem nyugovóra térő Nap tükörképének ezüst csillogását látjuk, a szinte muzsikaként is megszólaló üveggyöngyjátékot a finoman rezgő vízmembránon. Amíg csak készülőben volt Kossuth képe, annak alsó harmadában ez a táj folytatódott. Vagy éppen a festő képe folytatódott a tájban. Majd odafestette hétmérföldes csizmájának talplenyomatát a kép felső traktusába, mondván: itt kell élnem, ennyi mérfölddel magam mögött ide kell visszatérnem.
Kossuth Tivadar
A táj tényszerű ábrázolása ezen a telepen nem jött létre, mert ebben a miliőben nem is tudott létrejönni. Az ábrázoló megközelítések is csodálatos módon egytől-egyig átlényegítették a vizuálisan észlelhetőt, a csak láthatót. Nagy Edit a szó szoros értelmében át-lény-egíti a táj, a növényzet struktúráit. Mint szobrász a kőből, ő grafikai és festői eszközök keverésével lényeket, ha nem is mindig valóságosan létezőket bontott ki mindabból, aminek megszemélyesítését a rendelkezésre álló egy hét behatárolt ideje lehetővé tett számára.
Nagy Edit
Palásti Renáta tájátiratainak koncentrált alkotása közben megélhette, ha nem is tudatosította a táj minden rezdülését, lüktetését. Amikor úgy érezte, hogy képén egy fehér folttal meg kell nyitnia a felhőt jelentő sötét színtömeget, akkor kis idő elteltével a valóságban is rés támadt az égen, ott, ahol a kép szerint is lennie kellett. Azt nem állítjuk, hogy Palásti érezte volna a jövőbeli történést, és azt sem, hogy a való világnak tetszett volna meg leképezésén az a deltoid alakú, világos idom. Azt azonban bizton kijelenthetjük, hogy alkotás közben alkotó és témája között csodálatos összhang, mondhatni egyféle szimbiózis alakult ki.
Palásti Renáta
Baky Péter és Zsóka László megközelítése hidegebb, de míg Zsóka vonallal és folttal, a rá jellemző virtuóz akvarelltechnikával a táj alakzataiból és az abban álló épületek mesterséges formáiból transzponál, addig Baky már-már archetipikussá sűrített, jelképszerű idomokból, szigorú kompozíciós elvek és színtani törvények alapján, elvont módon szerkeszti feszített kompozíciójú képeit.
Zsóka László
De nemcsak a képi szerkezet dinamikája, a kék-narancs komplementer kontraszt ereje, hanem a vitorlára emlékeztető, duzzadó formák keltette képzeteink is teszik, hogy noha Baky Péter alkotását hatalmas erők feszítik, nem hasító orkánt, hanem repítő szelet érzünk, siklást egy kikötő felé, ahol az alkotótelepen eltöltött mozgalmas és munkás napok után megpihenhetünk. Éjjelente még sokáig álmodni fogjuk ezt a szelet, a ringást, az égető napfényt, a vízpárát, a megnyíló messzeséget és az alattunk sejthető mélységet…
Baky Péter
Nem véletlenül hagytam az utolsó sorokra, de messze nem utolsó sorba Tálos Ágota említését. Ő az, aki lelkét nem csupán a festményeibe, de ennek az alkotótelepnek a működtetésébe is beleteszi. Ahogyan keze, rajzi eszközei, illetve ecsetje nyomán élő és élhető tájjá lesz a táj képe, úgy válik az alkotás igazi színterévé évről évre ez az alkotótábor. Elkülönült epizódok felvillanása, események lineáris láncolata helyett olyan kerek történet íródik, aminek nem csupán szereplői, hanem egy mindent átszövő, interaktív természeti és művészeti dialógus valódi részesei lehetünk mi, a művészek, a nyílt nap és a záró kiállítás jóvoltából pedig az alkotásokkal találkozó közönség is.
Tálas Ágota
VIII. Zamárdi-Kőhegy Művésztelep
2018. június 23. – július 1.
