Céline Struger és Szombathy Bálint alkotásai a Germano Celant olasz művészettörténész által bevezetett szegényes művészet (arte povera) tradíciójával, praxisával rokoníthatók. Természetesen a szegényes művészet alatt nem a műtárgyak gondolati, konceptuális vagy esztétikai szegénységére kell gondolni, hanem a felhasznált anyagok, a talált tárgyak (objets trouvés) közvetlenségére, elérhetőségére. A sokat tárgyalt arte povera jól ismert, erősen közhelyes retorikájára, a Lenin híres Что делать? (1902), „Mi a teendő?” (vagy olasz nyelven „Che fare?”) című röpirata által keltett, huszadik századi forradalmi reményre utal Mario Merz is, aki e kérdést hétköznapi és otthoni tárgyakra írta fel, elavulásukra utalva ily módon, s jelezve, hogy a veszteség narratívájának nem kell szükségszerűen melankolikusnak lennie: támpontként is értelmezhető a múltban előjegyzett, ám jövőbeli ébredéshez. Merz és sok más arte povera művész egy „antimodernista”, historizáló elképzelés alapján működött, s az elbeszélés, a narratíva, a metafora és a kulturális emlékezet felé fordulva dacolt az időszerűség modernista igényével.
A Hajlított párhuzamok című kiállítás részlete
Az arte povera hagyományaihoz is köthető a szépművészeti-kerámia szakon végzett Céline Struger munkássága is. Csőszerű plasztikái, amelyek egy lakásfelújítás hulladék csőmaradványainak tűnhetnek, valójában egy speciális, obrava nevű kerámiatechnikával készültek. Misztikus tulajdonságuk – a művész elmondása szerint – a felületen létrejött mintázat által a gonosz tekintetek elűzésére alkalmas. Nem kétséges, hogy néhány évszázaddal ezelőtt egy ilyen, az okkultra is nyitott, lángoló, alkimista, szabad szellemet, mint amilyet Struger képvisel, a boszorkányság vádja által ítélt volna el az akkori társadalom. „A hatalomra és tekintélyre való hivatkozások magukban foglalják a pszicho-logikai viselkedésformák és az okkult, akár szektás hiedelmeket is. Struger, felkutatva e kanyargó, patriarchális struktúrákat, megkérdőjelezi azt, ami domináns, illetve a domináns összefüggéseket a művészet birodalmában, teleszkopikusan elemezve az értelmezés különböző szintjeit, az undergroundtól az elit kultúrákig”, olvasható Marianne Dérrien Struger művészetét elemző írásában.
Munkái a szobrászat, de akár a Joseph Beuys-féle szociális plasztika, társadalmi test gondolatkörével is összefüggésbe hozhatók. „Az utcák a legjobb szobrok, mivel túl laposak ahhoz, hogy árnyékuk legyen. Ezt vagy valami hasonlót mondhatott Carl André, mielőtt kilökte volna feleségét az ablakon”, írja Struger egy korábbi kiállítása kapcsán, és így folytatja: „Folyamatosan a forma demokratizálását keresem, és a kézzel készített szobrot és a talált tárgyakat (szemetet) installációim egyenlő ágenseiként használom. Egy-egy új darab/plasztika tervezése mindig egy újonnan talált tartalom kontextualizálása, az azzal való játék, egy képrejtély megoldása az elemek felének elvesztése mellett. Szeretem az alkotási folyamat érintési, illetve érzéki oldalát is, a lehetőséget, hogy az anyagok rejtett természetéről tanuljak, éppúgy, mint a lehetőséget a tárgyak vég nélküli térbeli elrendezésére, illetve egymás közötti újrarendezésére. Ezért nem ragaszkodom egy szobrászati médiumhoz sem, ehelyett inkább szeretném felkutatni az ’összeset’.”
„Az arte povera művészetére hivatkozó Céline Struger támogatja a formák demokratizálódását és olyan anyagok tudatos használatát, mint a nemesfémek, a porcelán, a talált tárgyak vagy akár a szemét. Ily módon rámutat arra, hogy az árucikkeknek a társadalom által tulajdonított értéke gyakran ellentmond a bennük rejlő értéknek. Műtárgyaihoz a nyersanyagot építkezéseken és roncstelepeken, vagy végső soron a természetben találja meg”, jegyzi meg Nora Leitgeb a művész egy korábbi kiállítása kapcsán.
A Hajlított párhuzamok című kiállítás részlete
Szombathy Bálint alkotásaiban a plasztika helyett inkább a kép és annak szemiotikai értelmezése kap fontos szerepet. „Micsoda hiábavalóság gyönyörködni a képekben, amelyek olyan dolgokra hasonlítanak, amelyeknek eredeti megjelenési formáját látva senki sem gondol a gyönyörködésre”, juthatnak eszünkbe Louis Marin francia filozófus szavai. Szombathy egyik 1973-as írásában így fogalmaz: „A mai világ képáradatában képeim a világ spontán megnyilvánulásait rögzítik”. Fényképei szöveg nélkül is szövegként hatnak. „Szombathy Bálint a hétköznapok vizuális jeleit olyan objektumokként mutatja be, melyek a fotó-indexikus jelölés révén felmutatják az emberi élet sajátos ’költészeti potenciálját’. A fényképészeti reprodukálásban a közönséges, a triviális vagy a mindennapi a poszt-duchamp-i megragadás mozzanatának bizonyul. A művész a jelkutatói munkát úgy értelmezte, mint közvetlen beavatkozást a látható valóság jelentéseinek bemutatását célzó episztemológiai mezőbe. Szombathynak a hétköznapok triviális objektumairól készített fényképei az egyediség, a töredékesség és az elszigeteltség dokumentum-értékű megjelölései voltak, ezáltal pedig a ’szürke’ szocialista-realizmus lényegi politikumáé is”, olvasható Miško Šuvaković Fotóindexek című írásában (2010).
A KAS Galériában kiállított, Városjelek sorozatból származó fényképeken egy társadalmi és technológiai folyamat, a modernizáció jeleit láthatjuk. A villamosítás a huszadik század egyik jelentős vívmánya, és mint olyan, a haladás, a modernitás szimbóluma. Szombathy elektromos kábelekről készült fotói, kordokumentumai ma már szinte nosztalgiával szemlélhetők. A duchamp-i tradícióra utalva Karen Eliot a következőket jegyezi meg: „Eredetileg haszonelvű célokat szolgáló plasztikai alakzatok, amelyek viszont szobrászati párhuzamokat vetnek fel. A falfestményekhez vagy az üres táblanyomokhoz hasonlóan ezek a térkiterjedésű formák – elektromos kábelek – sem végső, hanem átmeneti állapotokat jelölnek. A fotókon efemernek mondható esztétikai állagukban, a változás és az eltűnés állapotában érhetők tetten. A néhány évtizede fényképezett jelenségek ma már rég nincsenek meg, mivel napok múltával besüllyesztették őket az épületek falaiba. A művész még épp időben érte őket ’tetten’, esztétikai tulajdonsággal ruházva fel véletlen formázta alakzataikat.”
A kábelformációk, mint a művész sok más műve is, nyitottak az irónia felé. Szombathy új vizuális nyelvrendszerek kialakítása helyett új nyelvi formák felismerésére törekszik, egyfajta képzőművészeti eszperantó nyelv felkutatásának lehetőségét veti fel. Konzekvens művészeti tevékenysége során a művész megvalósította azt, amit reláció-esztétikaként ismerhetünk, értelmezhetünk, ami a vizuális, látszólagos, tárgyi, fogalmi, mediális, konceptuális, kortárs kultúra és társadalom feltárását jelenti.
