Szeretem Mont. Ő nem szeret engem. Van ennél rosszabb: Mon mást szeret. Ez ilyen. A mi kis történetünk…
Keskeny kőpárkányon ülsz, alattad jó tíz méterre a park. Kiabálsz. Velem. Pontosabban, utánam, mert én éppen elmegyek, mert elegem lett. Mindenből lett hirtelen elegem, a tesze-toszaságból, hogy csak várunk itt már napok óta, hogy mindenért engem hibáztatsz, hogy már csak cseszegetni tudsz. Nem fordulok vissza, hiába fenyegetőzöl, hogy leugrasz, és majd kiskanállal szedhetlek össze. Nem hatsz meg. A park üres. Rajtunk kívül csak egy kutya. Gazdátlan.
– Gyorsítsd fel a részecskéid! – hallom a távolból a hangod.
– Dugjál egyedül! – kiabálom vissza.
Nehezen veszem a levegőt, azt a keveset is, ami még van körülöttem, mert fogytán van még ez is, a levegő. Már leértem a parkba vezető lépcsőn, már a folyó felé haladok. Nem néztem még egyszer se vissza. Szép teljesítmény. Egyenes derékkal megyek, csak hogy lásd, jól vagyok, minden OK. Újabb lépcsők, ezek a folyóhoz vezetnek le. Ide már nem látsz utánam. Itt már le lehet engedni, össze lehet roskadni, szívhez lehet kapni, belegörnyedni a fájdalomba, ezt is lehet. Meg is teszem, ebben a sorrendben. Rohadt szarul végződött ez az egész, veled. Amitől fáj, hogy miattam.
Bevágtam magam a Merci furgon vezetőülésére, indítottam, gázt adtam, repültünk. Te az utolsó pillanatban szóltál, hogy velem jössz, inkább ma, mint holnap a férjeddel. Egy kiállításra mentünk, én szállítottam a régiségeket. A cégben a férjed volt a „főnök”, te segítettél neki ebben-abban, én meg neked segítettem. Jó csapat voltunk, gyakran nevettünk, pezsgőztünk is, ha volt rá ok. Gyakran találtunk okot, persze hogy gyakran. Mint előző este is. Miután bepakoltuk az árut és beálltam a garázsba, még visszamentem az üzletbe. Valamin épp összekaptatok, feszült volt a hangulat. Az utóbbi hónapokban egyre többször volt ilyen. Aztán mindig helyreállt a rend. Most is, a férjed pezsgőt vett elő, három poharat, ittunk. Én egy grafikát nézegettem a falon, akt, Schiele legjobb korszakából. Te engem néztél, a férjed téged. Megegyeztünk, hogy én hajnalban indulok, ti pedig csak egy nappal később. A férjed valami régi anekdotát mesélt valami autóversenyről, nem nagyon figyeltem rá. Szerettem volna már túl lenni ezen az egészen, hogy lesz veled valami, vagy csak egy aprócska flört volt, mikor karácsony előtti este, a garázs mögött a hóba löktél, rám borultál, megcsókoltál és azt mondtad: – Ez az én ajándékom. Már május van, azóta nem történt semmi értékelhető. Kivéve talán, hogy a férjed néha furcsán néz rám. Lehet, csak képzelem.
Aztán hajnalban ott álltál a garázs előtt. Most itt ülsz mellettem a kocsiban. Nem szólunk egymáshoz. Te kifelé nézel az ablakon, már percek óta, én néha a szemem sarkából rád nézek. Hajnal van, álmos vagyok.
– Igyunk kávét – mondod, miközben az első benzinkút előtt félrerántod a kormányt.
– Én vezetek! – mondom, és nem nevetek.
A kutas ismer minket, néha itt tankolunk. Én a Mercit, te a Minit, a férjed a Porschét. Most picit furcsán néz ránk. Együtt még nem jöttünk, eddig. Kávézunk. Automata KV. Iható. Eviant veszel, és tampont. Minit, ahogy látom. Odanyomsz az orromra egy puszit, mikor visszaülsz mellém a kávéd mögé. A kutas szeme sarkában mi vagyunk, bármit is csinál. Távozáskor kiböki:
– Lányszöktetés? – és mosolyog a lelkem.
– Asszony – mondom, miközben összecsippentem a szemem. Ő nevet. Te is.
Megyünk tovább, az autobahn felé. Szántók és legelők, csupa zöld minden. Friss levegő. Trágyaszag. „Bio”, mondják itt az emberek, miközben behunyják a szemüket és valami szépre gondolnak. Közben konkrétan büdös van. Még a pálya előtt van egy parkoló. Most üres. Megállok, kiszállok, homlokom a furgon hűvös ablakához nyomom. Te is kiszállsz, hozzám lépsz, hátulról átölelsz. Fehér pulcsidon átsütnek aprócska melleid. A kezemhez érsz. Simogatod, aztán a vállamnál fogva hirtelen magad felé fordítasz. Most látom, hogy folynak a könnyeid. Nem értem miért, de ösztönösen megsajnállak. Két tenyerembe veszem az arcod. Csókollak, ölellek, forog velünk a világ.
Arra ébredek, hogy elhúzod a függönyt, és persze kávéillat van. Te nem vagy ő, nem vagy az álombeli nő, még csak nem is hasonlítasz rá, te te vagy csupán, és ez kissé zavarja a reggeli idillt. Nem tudok elszakadni tőled. „Én szeretlek, de te alszol” – olvasta fel a pincér Mrożeknél, egy kis füzetből. Így kezdtük, aztán ez így is maradt. Én szerettelek, és te nem szerettél meg. Végigaludtad mellettem az időt. Aludtál, miközben tavasz volt és nyíltak a virágok, a nyár végén arra ébredtél, hogy nem is napoztál, az őszből nem láttál semmit, a hó alól akartál gesztenyét gyűjteni, és húsvétkor adtad ide a karácsonyi ajándékom. Sokáig reméltem, ez megváltozik, meg tudlak változtatni. Aztán lemondtam róla. Megelégedtem azzal, hogy szerethetlek. Csak. Én. Most itt vagyok, a problémám maga ébreszt, kávéillat vesz körbe minket és Korzika, na és az egész hóbelevancot a tenger.
– Miért vagy te egyáltalán még velem? – ezt bírom kérdezni, hangosan.
– Jó kérdés. Magam sem értem. Talán, mert így alakult – mondod, miközben az asztalra pakolod a hűtő tartalmát, szinte mindent, ami csak benne van, a tegnap estéről marad vörösbort a tej mellé, a vajat, narancslekvárt, lazacszínű lazacokat, lapos kis műanyag tokban, kis sajtpogácsát vörös viaszban, ilyeneket.
– Nincs kenyér – szólsz be a zuhanyzóba. Ezt én is tudom. Én nem vettem. Direkt. Egészségtelen, hallottam tegnap az autórádióban épp vásárlás előtt.
– Nincs. És akkor mi van. Egyél bagettet – mondom.
– Az száraz – halom a hangod, és hallom az ajtócsapódást.
Fürdőlepedőt tekerek a derekam köré, visszadőlök az ágyra. Próbálom megtalálni az elveszett fonalat. A pillanatot, amikor még rendben voltak a dolgaink. Mindig oda lyukadok ki, hogy nem volt ilyen, soha.
Nyílik az ajtó, Te belépsz, hallom, ahogy az asztalra dobod a kocsikulcsot, hallom, ahogy vetkőzöl, és érzem, ahogy hozzám simulsz az ágyban. Lecibálod rólam a fehér frottírtörölközőt. Másodpercek múlva szeretkezünk. Jó veled, ezt érzem. Jó volt eddig is minden, az egész utazás. A táj végig lassított felvételként úszott el a kocsi ablaka mögött. Két idő volt: a külső és a belső.
– Mon – mondom és szorosan ölellek – én nem fogom kibírni, ha elveszítelek.
– Csacsi vagy – mondod – az ember mindent kibír – és ölelsz, te is szorosan.
Egész nap együtt vagyunk. Mászkálunk a városban, te vásárolgatsz, én nézlek közben. Délutánra észreveszem, hogy valami kis büszkeséget érzek, mikor a kávézóban látom a pasikon, hogy lopva rád-rád pillantanak. Gyönyörű vagy, ez kétségtelen.
– Soha nem volt még ennyire jó nőm – mondom neked mosolyogva.
– Most sincs… – nevetsz vissza, és áthajolva az asztalon megcsókolsz.
– Menjünk a szállodába. Mindjárt itt a holnap és itt a férjed – mondom. Ezt meg is bánom azonnal. Harag villan a szemedben.
– Ne rontsd el, kérlek – mondod.
Mire visszaérünk, már szent a béke, már a liftben ölelkezünk, már az előszobában tépjük le egymásról a ruhát. Aztán az ágy, hát persze hogy az, majd pezsgő, ablaknyitás, utcazaj. Te leszaladsz a sarki közértbe, én a plafon makulátlan fehérjét nézem, hanyatt dőlve az ágyon.
Nyílik az ajtó, belépsz. Kezedben barna papírzacskóban a kenyér, amit én tegnap nem vettem meg. Most mégis itt van. A dög. Minden gyomrok megrontója. Hogy is ehettem évtizedeken át ilyesmit! Az asztalra helyezed, zacskóstól. Pólót váltasz, kint már most harminc fok lehet. Korzika ilyen. Reggelizünk. A nap sugarai megtörnek a padló és a fal találkozásánál. Nem beszélünk, eszünk. Aztán elpakolom a maradékokat, elmosogatom a tányérokat és az evőeszközöket, el is törlöm őket, teszek-veszek a konyhában. Nem akaródzik bemenni hozzád a szobába.
Eljöttünk ide, ahol valamikor valami boldogságfélét éreztem, hogy rendbe tegyük a dolgunkat egymással. Legalábbis ez volt a szándékom. Neked egy szimpla nyaralás. Pihenés. Tenger. Napfény. Vörösbor. Az apartman mögött a tulaj füvet nyír. Kis, traktorszerű járgánnyal rója a köröket. Te megállsz a konyhaajtóban, figyeled, hogy nem találok már tennivalót, csak toporgok ott, mint egy bezárt madár.
– Na, ne csináld ezt. Légy kedves, kérlek. Olyan jó, hogy újra itt vagyunk. Ne cseszd el ezt is. Tudom, mit akartál: kimondani, amit cipelsz magadban már évek óta. Hát most itt az alkalom. Hallgatlak. Gyerünk, vágj bele, vagy vágj a képembe ezt-azt, vagy üss meg, de aztán gyerünk fürdeni, mert gyönyörű nap lesz ma is, meglátod – ezeket mondod, aztán visszamész a szobába, belöksz egy cd-t a lejátszóba. Keith Jarrett, kölni koncert. Nagy ívben repül át az ajtórésen egy borospohár. Milyen szép, ahogy megcsillan rajta a nap fénye, mielőtt ezer darabra robbanna szét a falon, mellettem.
– Ezt neked! – csilingel a hangod a szobából, kedvesen.
– Rendben. Menjünk fürdeni, de előbb söpörd össze a szilánkokat. Mezítláb vagyok – mondom neked. Igen, ez a legjellemzőbb a kapcsolatunkra egy ideje: „mondom neked”. Amúgy valóban szép napnak látszik ez a mai, gondolom, miközben egy szilánk épp beleáll a talpamba.
Arra ébredek, hogy az ágy szélén ülsz és nézel. Szőke hajad épp hogy a válladig ér. Nemrég vágattad le. Nem is kék a szemed, veszem észre, hanem barna. Esküdtem volna pedig a kékre. Úgy látszik, az évek alatt nem néztem bele. Most közelről nézlek, nézem a vékonyka, előre görbülő vállaid, a néhány szeplőt kicsi és egyenes orrod mellett, a szád, ahogy mosolyra húzod a szélét, épp egy kicsit csak, mint Mona Lisa, csak te szép vagy, eszméletlenül gyönyörű, élő, valódi nő, a Lisa meg csak kép a falon. Mikor először láttam a Louvre-ban, azért mégis elbűvölt. Határozottan megfogott. Nem a mosolya, a szeme. Az élt. Az adta a kép erejét. A te szemed is ilyen. Nem lehet belehazudni, hogy így meg úgy szeretlek, lehozom a csillagokat is, meg ilyenek. Bele lehet nézni és azt mondani csendesen:
– Szeretlek Mon, azt hiszem, hogy szeretlek.
– Tudom, az első naptól tudom. Nem akarok erre mit mondani, ne is kérd. Most még ne. Jó veled. Ennyi. Most ennyi – nézel rám, komolyan. Mintha mégsem csak ennyi lenne. Reménykedem.
Az nem lehet, hogy állva elaludtam. Mégis, az előbb egy sor kép suhant át a szemem előtt, hallottam a hangját, láttam őt, beszélt is hozzám. Félálom volt. Te az üvegcserepeket söpröd épp össze a fal tövében. Meg kell kapaszkodnom a konyhapultban. Szédülök. Próbálok nem figyelni rád. Kinyitom a hűtőt, a vörösborért nyúlok, meghúzom az üveget. Aztán újra meghúzom. Már nem is teszem vissza. Nem érdemes. A bor savanykás íze marad a számban, a torkomon valami bársonycsík, az orromban a fanyar illat, mindehhez ráadásnak ott vagy te. Borosüveggel a kezemben kilépek a teraszra. Határozott léptekkel elindulok a tenger felé. Számolom a lépteim: huszonkilenc, harminc, ötvenhárom, hatvankettő, kilencvenegy. Egyetlen lépés még, és a vízbe lépek. A hullámok csendben nyalogatják a köveket. Nincs erre jobb kifejezés. Lehajolok, a borosüvegnek kis fészket kaparok a kavicsok között, beleállítom, feltornyozok mellé nagyobb köveket. Nézem, ahogyan a zöld üveg ide-oda billeg ebben a kavicságyban. Mindig is utáltam a magányt. Csak nagyon rövid időkre tudtam elviselni. Nem volt rá igényem. Fájt. Az üveget lassan felém billentik ki kőszakajtójából a hullámok. Ó, a szakajtó, nagyanyám konyharuhát terít bele, lisztet szór a konyharuhára, beleteszi a meggyúrt kenyeret, betakarja a konyharuha csücskeivel, kezet mos, kezét megtörli a kötényében, az apró fehér málnaminták közt lisztszemcsék a kék kötényen, az udvarra megy, kiengedi a tyúkokat, azok szárnyukat verdesve rohangálnak föl alá, majd mikor a kakas nagy peckesen kilép az ólból, újra összefutnak, nagyanyám kukoricát szór eléjük a földre, aztán moslékot önt a disznók vályújába, hajnal van.
Lapozgatom nagyanyám könyvét. A Biblia nagy, nehéz és fekete. Kívül aranyozott dombornyomás, belül litográfiák díszítik. Tetszik nekem. Mint egy krimi: megölte, elvette, elmenekült, megbüntette, levágta a fejét. Az Újszövetségben aztán jön egy jó ember. Ő is tetszik. Ilyen szakállam lesz, ha felnőtt leszek, gondolom. Aztán mikor felnőtt lettem, ilyen lett. Csicsa, a legkedvesebb tanítóm, azt mondta, mikor levágtam, hogy a Jézus-arcom helyett most olyan mefisztói lett. Azóta is cserélgetem a képem, hol ilyen, hol olyan. Te épp szakállasan ismertél meg.
Hallom a kavicsokon a lépteid. Hallom a kövekre tompa zajjal érkező naptejes flakon hangját. Érzem, hogy nézel. A borosüveg vészesen billeg.
– Jól vagy? – kérdezed.
Azt akarod hallani, hogy dehogy vagyok jól, totál szarul vagyok, épp meghalni készülök, szívem, de ehelyett, átnézve a vállam fölött, rád mosolygok:
– Hát persze, szívem. Remekül. A lehető legjobban – mire visszafordulok az épp aktuális hullám felborította az üveget, egy pillanatra rozé színű lett körülötte a tenger, majd újra a megszokott kékes-zöld, mintha a bor csak pillanatnyi tévedésként került volna bele. Sót szórj az abroszra, mondta nagyanyám, ha nagyapám poharából kilöttyent az oportó.
– Gyere, bújj ide mellém! – mondod, miközben hátradőlsz a fehér pléden. Kiveszem az ide-oda hánykolódó üveget a vízből, elsétálok vele az olajfa alá helyezett szürke fémkukáig, beledobom, miközben oszlásnak indult hal szagát érzem, és a szellőt, mely feltámadt hirtelen, hogy odébb sodorja a sötétkék égen azt a kis felhőpamacsot, mely épp a nap elé került. Melléd bújok. Kiakasztom a fürdőruhád pántján a hülye kis műanyag kapcsot, simogatom a hátad, naptejet nyomok a felforrósodott sárga flakonból a tenyerembe, beledörzsölöm a bőrödbe, érzem, hogy jól esik neked.
A kiállítótér nagy, a mi standunk kicsi. Sorra érkeznek a szállítók. Mindenki pakol, rendezkedik. Mi már kész vagyunk, most épp kávézunk egy rokokó asztalka mellett, két helyes kis fotelban ülve. Szeretném tudni, mi jár a fejedben. Meg is kérdezem.
– Mire gondolsz?
– Utakra. Tájakra. Vizekre. Nagy, szabad rétekre. És most egy fekete felhőre épp, ami elfogja a napot – lehunyod a szemed, hátradőlsz, egy pillanatra úgy érzem, nem vagy ott. Csak én ülök egy kávé mellett, egyedül.
– Én egy tűzre gondolok, amire jobb híján a vérünket locsoljuk – mondom, pedig nem is kérdezted.
– Vérrel tüzet oltani… Szép – mondod, de látom, nem figyelsz már rám. Más jár a fejedben, nem vagy már itt. Vékony ujjaiddal a hajadba túrsz, lesimítod a szemed, úgy is hagyod, hosszan lezárva.
Nem tudok most mit kezdeni veled. Nézlek csak, figyelem a fehér blúz egyenes nyakát, amint kibújik lazacszínű pulóvered kivágásán át, a világoskék farmert, a Pepe Jeans tornacipőd talpának színes csíkjait, a nadrágszár alatt kivillanó bokád. Szép vagy, minden kis részecskéd tetszik, pedig pont ez nem kellene, éppen hogy nem szabadna beléd szeretnem, szabadott volna, mert késő már, ami megtörtént, megtörtént.
A sziklafal alatt egy keskeny, simára csiszolódott, fekete kavicsokkal borított partrészen fekszünk, egymástól kicsit távolabb, mint az összetartozó pároknál normális lenne. Rajtunk kívül csak egy beszélgetve sétálgató pár, körülöttük szaladgáló két kisgyerekkel. A tenger egyre nagyobb hullámokkal közelít a parthoz, van, amelyik két méteres legalább, de aztán elsimul mindegyik, meghunyászkodva kúszik ki a víz a fekete part kövei közé. A férfi, jó magas, épp fényképezi a hullámokat, a nő, csinos kis barna, háttal a víznek, a meredek sziklafalat nézi, mellette áll a kislány, a kisfiú a vízhez szalad, egy kagylót emel fel és fut vissza a többiekhez. Ebben a pillanatban egy hatalmas hullám, szinte a semmiből lecsap, épp oda, ahol az előbb még a kisfiú guggolt a parton, visszahúz magával egy csomó kavicsot, ahogyan a kisfiút is berántotta volna minden bizonnyal, ha épp pár másodperccel előbb el nem szalad onnan, mert megtalálta azt a szép kagylót, amit most boldogan mutat a kislánynak, miközben a hatalmas csattanásra riadtan megforduló szülei őt keresik tekintetükkel, a szemükben egy pillanatnyi rémülettel. Aztán lehajolnak, megölelik a gyerekeket és sétálnak tovább, de már csak őket figyelik, csak a kisfiút és a kislányt.
– Megúszták – mondod.
– Megúsztuk mi is – mondom én.
Már órák óta nem szóltunk egymáshoz. Volt ilyen régebben is, mikor még együtt voltunk testben és lélekben egyaránt. Órákig bírtunk egy légtérben lenni szavak nélkül, csak a szeretet hullámai jöttek mentek közöttünk rendületlenül. Akkor. Valamikor, a hátunk mögötti időben.
A család közben a sziklafal végében a lépcsőhöz ér, mennek fel, a gyerekek elöl, a férfi a nőbe karol, nevetgélnek. Család. Távolra csúszott fogalom lett. Hátország. Asszony, aki mögöttem áll. Ady. Ezek jutnak most eszembe, közben téged nézlek, amint szedelődzködsz itt, ezen a fekete kövekkel borított parton. Egy kapcsolat gyászos véget ér, ezekben a pillanatokban épp. Menjünk, gondolom, de nem mozdulok. Menjünk, gondolod, de csak állsz, kezedben a strandtörölközővel, és nézel rám, hosszan, áthatóan, veséig hasító kés a tekinteted, mert tudod, ahogyan én is, innen már nincs visszafelé, csak előre van, más-más irányban ugyan, de előre.
– Mon, gyere, bújj ide mellém – mondom, és arrébb húzódom a kanapén. Azonnal odabújsz, hosszú vékony karjaiddal átfonod a nyakam, a homlokomhoz szorítod a homlokod, miközben átölellek én is. Így maradunk egy ideig, összefonódva, két támaszra talált madár. A telefonod zümmögve rezegni kezd az üvegasztalon, lassan kúszik egyre odébb, a peremen megbillen, mielőtt a padlószőnyegre esne és magában folytatná ezt az idegesítő zümmögést.
– A férjem – mondod.
– A férjed – mondom, és tovább hallgatunk.
Kinyújtani az időt, elhúzni, tágítani, valahogyan megnövelni, belepréselni még perceket vagy pillanatokat legalább, de legjobb lenne éveket belenyomni a meglévő időbe, a jelenbe. Persze tudom, hogy a jelen csak képzet, nincs ilyen, túl lazán kezeljük a fogalmainkat. Valahogyan kell. Nevet kell adni a félelemnek is, amit most érzek, pedig te még itt ülsz, vállamon a fejed, a fülembe szuszogsz, lábad a dohányzóasztalon. Nem adnék nevet ennek az érzésnek mégsem. Maradjon nyitva. Ilyennek akarom megőrizni.
A szállodai szoba egyébként egészen jó. Belépsz, jobbra a fürdőszoba, káddal, zuhanyzóval, friss fehér frottírtörcsikkel, fürdőköpenyekkel, kobaltkék csempével, benne fehér csíkkal úgy szemmagasságban, körben. Aztán egy kis folyosó, beépített szekrénnyel, benne plédekkel, egyet épp kivettél az előbb, hogy a hátad mögé gyűrd a fehér bőrkanapén, ami már a szobában van, „hello modern dizájn, holdfény van a pinán…” énekelte pár éve, ki is? Baromi nagy tv a falon, baromi nagy franciaágy vele szemben, baromi nagy festmény fölötte: Utolsó vacsora, modern feldolgozásban, csak Jézus nincs a képen, ő is néző, ahogyan te meg én, most, ahogy a kanapén ülünk összeborulva. A kobaltkék padlószőnyegen újra rezegni kezd a kurva telefonod. Lecsúsztatom a vállamról a fejed, óvatosan, a kanapé magas támlájára, előrehajolok, épp elérem a kis hülye készüléket, rezeg tovább a kezemben, felállok, a minibárhoz lépek vele, kiveszek egy sört s beteszem helyére a telefont. Most zavartalan a csönd egy pillanatig, aztán pukkan a söröskupak alatt a levegő, feléd nyújtom, te érte nyúlsz, egyszerre érezzük az üveg hűvösét, mosolyogsz, ugyanerre gondolsz te is, majd elengedem az üveget, de elengedted te is, a kobaltkék szőnyegre esik, habozva folyik szét és szívódik be egyszerre a sör.
– Jó büdös lesz, ha így hagyjuk – mondod, és a fürdőszoba felé indulsz.
Alszom. A fehér fal felé dőlve. A lábam kilóg a vékony gyapjútakaró alól. A falon egy skorpió araszol felfelé. Magányos fekete harcos. A nap már rég felkelt. Te is. Valaki az ablak alatt köveket dobál egymásra. Összehasonlíthatatlan hangokkal koppannak a kövek. Zördülnek. Nem kívánt törlendő. Csönd van. Álmodom. Először vizekkel, aztán dombokon vagyunk lovakkal, aztán egy kráter, gomolygó füst, forrongó láva, forróság, forróság, forróság.
Lazacszínű kendő a válladon. Fekete póló, barna farmer, tornacipő. Egy virághoz hajolsz. A virág a vázában van, a váza az asztalon. Az asztal a teraszon. A virág sárga, olyan, mint egy napraforgó, csak sokkal kisebb. Szép vagy, de már nem szeretlek. Leülök, szemben veled, a kávéscsészét a váza mellé teszem. A tálcán a reggelid maradékai, fél zsemle, harapásnyomok egy őszibarackon, nyitott üvegben kaviár, fél pohár pezsgő, már alig gyöngyözik. Hiányozni fogsz minden bizonnyal, ha már nem leszel velem. Kilátástalannak tűnik a jövő nélküled. Veled maga a katasztrófa. Lenne. De nem lesz. A múlt itt lép át a jövőbe. Ezen a szigeten, ahol jó lenni. Kiábrándító lehetek, ahogyan itt ülök, másnaposan, bár ez már megvolt, kiábrándultál rég. Két üveg bor egy este alatt, persze hogy Sciacarello. Kétezer éve a görögök kezdtek itt borászkodni. Nem nézel rám, én viszont nézlek. Próbálom megjegyezni a ráncaid ívét a szemeid alatt, a szemöldököd, az orrod görbületét, a szemed színét, a hajad találkozását a füleiddel. Eltenni, bársonnyal bélelt kis fekete fadobozba rejteni mindent, ami te vagy, vagy inkább voltál valaha. Nézem, ahogy lehunyt szemmel ülsz ezen az utolsó reggelen. Nézem a fejed fölött a felhőket, nézem a terasz gondosan válogatott köveit, a skorpiót, ahogy a szobából épp most mászik ki a teraszra, egy lépéssel talán mögötted.
– Szevasz – mondom, felállok és elindulok az országút felé. Nem szólsz utánam. Kattognak a kövek a lábam alatt. Tűz a nap. A tenger felől enyhe szél fúj.
Reggel van. Egyedül fekszem az ágyban, a párna még őrzi az arcod nyomát, a takaró még úgy redőződik, ahogyan kisiklott alóla a tested, enyhe sörszag van, nem sikerült teljesen kidörzsölnöd a szőnyegből, hiába kented szét a fél flakon sampont egy vizes törölközővel. Nem vagy itt. Egyetlen közös vonása van minden részecskémnek: a hiányod érzi mind.
Reggel van. Egyedül fekszem az ágyban. Tegnap többször is kopogtál, aztán a férjed is egyszer. Szólongattatok, hogy rendben van-e minden. Az ajtó alatt kidugtam egy cédulát, hogy minden ok, de felszívódom, lelépek, elmegyek, elpárolgok, befejeztem. Aztán nem jöttetek többet. A sörszag lassan illattá módosul. Fogy a levegő. Fogy az elszántság is. Még várok. Mire is? A semmire.
Reggel van. Egyedül fekszem az ágyban. A takarítónő már megint be akar jönni. Ez a mániája, hiába van az ajtómon a kampóban végződő kartonlap, piros alapon, fehér szöveggel: „Kérem, ne zavarjanak” és mindez több nyelven, körbe-körbe írva a német szöveg köré, ő csak azt hajtogatja, hogy neki ez a munkája. Éhes vagyok. Szomjas vagyok. Fázom. Kívül nap süt. Belül beköszöntött a jégkorszak. Összeszorul a gyomrom. Kapar a torkom. Nem gondolok rád. Dehogy. Ugyan.
Fekszem az ágyban egyedül. A postás csenget, fél tíz van, gondolom. Hallom, amint levelet dug az ajtórésbe. Felkelek, zuhanyozni indulok, aztán megterítek a reggelihez, egy tányér, egy pohár, egy kés, egy kiskanál, egy csésze kávé, narancslé, kaviár, sajtok, fél pohár pezsgő. Csak most megyek az ajtóhoz, csak most nyitom ki a sötétkék borítékot, bal felső sarkában az ismerős ezüstszínű címerrel. Igen, a férjed írta. Kórházban vagy. Nagy a baj. Látni akarsz. Nagyon. Legyek szíves. Az ajtó üvegének támasztom a homlokom. Menni kell, tudom.
Ülök melletted az ágyon, két hónod alatt megemelem pihekönnyű tested, az ölembe húzlak, amennyire lehet, megsimogatom csatakos szőke hajad, megcsókolom forró homlokod, nézek a szemedbe, most végleg megnyugszik tekinteted az enyémben, lesimítom a szemhéjaid, visszacsúsztatom fejed az átizzadt párnára, az ablakhoz lépek, kitárom, hogy a friss levegő a szétrebbenő függöny mögül besurranhasson a szobába.
– Gyönyörű tavasz van, Mon – mondom neked.
