Mint az őszi természet, ahogy átöltözött rozsdamarta neglizsébe, ő is más ruhát öltött, úgy érezte. Azt hitte, odaadta már minden érzését az évszak elviselhetetlenül édeskés hangulatának. De nem.
Ahogy a cipőjével végiglépkedett az őszi esőtől meglágyult földön, mély barázdát szántott bele. Egy útvezetőt. Vagy ahogy ő hívta: útvesztőt. Akkor nevezte el így, amikor visszanézett a süppedt cipőnyomokra. Ilyennek gondolta a saját útját is. Milyen éles disszonanciája ez a természetnek! A színek utánozhatatlan karakterrel formálják meg az ősz hangulatát, miközben a füsttől kesernyés hideg megkeményíti, majd a reggeli langyos napsütés meglágyítja a novemberi tájat. Útvesztő. Útvesztő, lélekvesztő.
Ahogy imbolygott a füves ingoványon, rájött, ő maga a lélekvesztő. Aki alig tudja megtartani magát a világban, amelyet annyira szeret.
Útvesztő-lélekvesztő, ismételte.
Lélekvesztő, aki lassan elveszti saját lelkét. Vagy a lélek veszti el önnön testét?
A szavak hivalkodó játéka ez az értelemmel. De igaz. Azok a süppedő, botladozó léptek olyanok voltak, mint az élete, tele megannyi ingoványos résszel, amelyek lehúzták a mélybe, és csak az elviselhetetlenségének köszönhette, hogy a föld nem nyelte el. Nem kért belőle… kiköpte.
Egy dolog maradt mellette, az idő, amely hol gyorsan, hol pedig lassan múlt, miközben ő próbált a váltakozó sebességen úrrá lenni, akár a kiszolgáltatott utas a városi buszon, görcsösen kapaszkodva, ellenállva a hepehupás úton őrülten mozgó jármű dobálásának.
Csak itt nincs állomás. Itt, ha megáll a járat, akkor az végleges. Eddig nem volt bátorsága megnézni, ki vezeti a képzeletbeli buszt.
De nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy lásson is a tájból valamit, ne csak a színek foszlányait. Nem volt több utas ezen a buszon. Már mindenki leszállt. Egyedül hagyták.
Volt, aki otthagyta a poggyászát, vagy a ruháiból egy-egy darabot. Önkéntelen emlékét a múltnak, amely, ha elfeledné, akkor visszaröpítheti ahhoz, aki elment.
Nem akarta, hogy emlékeztessék a tárgyak, pedig szerette őket. Minden tárgyat szeretett.
Szerette, mint azokat az embereket, akik élete során megtalálták, férfiakat és nőket. Illetve többnyire nőket. De amióta a felesége elhagyta, egyedül volt, nem kereste mások társaságát.
Gyerekük nem volt, az asszonynak nem lehetett. Megtette hatását a brómozás. Az egykori kamaszlány, aki pont akkor kezdett menstruálni, amikor elhurcolták őket, nem is gondolta, hogy a háborúnál is nagyobb traumát kell majd elviselnie a terméketlenség gondolatával. Hiába a nagy szerelem, a minden fájdalmat elnyomó vágy, hogy együtt legyenek, gyerekük nem születhetett.
Talán isteni akarat volt, gondolta, hogy számos idegen gyereknek segíthessenek életük során. Nevelgették és sokszor az utolsó pénzükből támogatták őket, sajátjaikként. Olyan gyerekeket, akiket a saját családjuk nehézkesen tudott eltartani. Barátok, ismerősök gyerekeit. Az elmúlt rendszer gyerekeit. Megrázta a fejét, nem akart a feleségére gondolni. Az asszony a válás után elutazott Izraelbe, és nem jött vissza. Mintha a harmincöt év semmi lett volna, eltűnt az életéből.
Állt a hűvös kövön, a hideg égette a meztelen talpát. Érezni akart. Mindegy, hogy mit, csak érezni. Rövid ideig bírta. A süppedő föld érzését nem szüntette meg a kő fagyos keménysége.
Félt visszavánszorogni a vizsgálóágyra. Attól tartott, ha visszafekszik, meg fog halni.
Nem akart meghalni még, pedig tudta, hogy itt az ideje. Erőtlen volt a világhoz, gyenge az élethez.
Érezni akart. Valami ismerős emberi érzést, de szerelmet már nem. Mégis, a vizsgáló orvos asszisztense most felizgatta. Ötvenes nő, rövid, zöld, műtőköpenyben, amely látni engedte az alakját, s hogy a ruha alatt csak egy bugyi van. Hiába a lapos női fenék és a megereszkedett mellek, amelyek nem a divatlapok női ideáit adták, mégis felizgatta. Nem szerette azokat a nőket amúgy sem. El is képzelte, hogyan fogná meg az asszony fenekét. Elmosolyodott.
A kórházi hálóruhában állva megpillantotta saját árnyékát a falon. Olyannak tűnt soványan, a rajta lógó kórházi valamiben, mint Don Quijote alakja. Ha sokat gondol az asszisztensnőre, akkor az árnylovagnak még lándzsája is lesz. Nem is emlékezett, mikor volt nővel utoljára. De ezt az ő korában már nem kell tudni. Öreg volt belül is, kívül is. Hanem a lelke, a lelke az fiatal maradt.
Visszavánszorgott a vizsgálóágyra, hanyatt feküdt, és várt. Várta a halált. De hiába, az nem jött. Nyílt az ajtó, belépett egy magas, vékony alak. Nem tudta, férfi vagy nő. Nem is akart ezen gondolkodni. Ránézett az asszisztensnőre. Arra vágyott, hogy az megölelje. A nő hátralépett, majd eltűnt… Hogy mondják ezt? A homályba veszett. Igen. Ezt szokták mondani. Nem akarta, hogy más hozzáérjen.
Pár másodperc múlva belépett egy újabb alak, egy újabb, majd még egy. Erőtlen lett. Még a karját sem tudta felemelni. Próbálta odanyújtani az asszisztenshez, de az már nem volt ott. Nem emlékezett rá, de belemarkolt a levegőbe. Akik beléptek az ajtón, ott álltak mozdulatlanul. Mint a szobrok. Mint a tárgyak.
Megint a tárgyak… Nem akarta, hogy emlékeztessék a tárgyak, pedig szerette őket.
Minden tárgynak megvolt a jelentősége. Embereket köthetett hozzájuk. Igen. Tudta, hogy szüksége van az emberekre. A közelségük éltette. Becsukta a szemét, és ebben a pillanatban megjelent mindenki. Mindazok, akik fontosak voltak, és azok is, akik csak elsuhantak mellette. Fogta, és egy apró gondolattal sorba állította őket. Az alakok pedig, mint a bábuk, engedelmeskedtek.
– Miért vagytok itt? – kérdezte, miközben tanácstalanul állt a sötétben. Mindenki mosolygott.
Nem értette, hol van. Csak kis idő múlva jött rá, hogy ez maga az autóbusz, ami nagy, sötét térré tágult ki, apró kiállítóhelyekkel. Mindeközben érezte, lassul a busz. Talán meg is állt. Jól nevelt turistaként végigsétált benne, közben hideget érzett… a padló és a levegő hidegét, pedig belül, a szívében meleg volt.
Látta a sorban álló embereket, s ahogy helyet foglalnak a kiállítás enteriőrjeiben. Látta a gyerekkorát a faluban élőkkel, a gettók falait, melyek közül egy ténylegesen rá is dőlt. Akkor még kisgyerek volt. Az anyja a karján tartotta, miközben bombáktól rezgett a tér. Később arra eszméltek, hogy rájuk nehezednek a téglák. Maradt volna, nem tudja miért. Érezte; a szívének egy darabja ott van.
Lassan tovább lépett a többi kép elé, ahol, mint korabeli élőképben, úgy álltak az ismerősei.
Sietni kezdett, mindent és mindenkit látni akart. Közben érezte, hogy a busz újra elindul.
Aztán világos lett. Az jutott eszébe, hogy a sötétség egy alagút miatt lehetett. Újra beszöktek az ősz színei az ablakokon, és a réseken át magukkal hozták a föld és az elsárgult levelek fanyar illatát. Erőtlen volt, és ebben az erőtlenségben a busz padlójára esett… ott maradt… nem tudott lábra állni… nem is akart. Halkan megszólalt:
– Sofőőőőr. Kéreeeem. Ki akarok szállni…
Feküdt a padlón, nézte a mennyezetet, orrában a friss levegővel. Eszébe jutott, hogy amikor gyerek volt, gyakran játszott ilyet, átszaladt a házukkal szemközti kukoricásba, ahol volt egy-egy tisztás is, ott hanyatt dobta magát, és álmodozott. Arról, ha egyszer felnőtt lesz, nem lesznek korlátai.
Felnőtt lett, tele korlátokkal. Most, a padlón fekve nem akart már felnőtt lenni. Egyet akart, megismerni azt, aki a buszt vezeti.
Órák teltek el, míg felébredt., Úgy feküdt az ágyon, mint gyerekkorában a kukoricásban. Kinyitotta a szemét, és az ég híján a plafont kémlelte. Valaki fölé hajolt, megkérdezte, hogy van. Ő halkan válaszolt:
– Ki volt a sofőr?
Oldalra fordította a fejét, és az ablak mögötti fa lombjának meleg árnyalatait figyelte. Úgy érezte, nagyon sokat kellene még élnie ahhoz, hogy megértse, a világ miért tud olyan lenni, hogy az ember nem akarja elhagyni. De nem volt annyi ideje. Már nem. Talán hónapok, talán hetek, napok, talán csak órák. De évek már nem. Becsukta a szemét, hogy elzárja magába a nappal színeit.
Amikor újra kinyitotta, négy rabbi állt mellette. Az apja gyakran mesélt róluk, elmondta a hozzájuk fűződő történeteket, mesebeli világot rajzolva sok csodával, különös eseményekkel. Nem értette, hogy kerültek oda.
Megborzongott. Eszébe jutott minden. A dátumok is: 1698, 1751, 1759, 1851. Ekkor születtek. Felismerte őket. Reb Baál Sem Tov, Reb Eisik Taub, Reb Mose Teitelbaum, Reb Sájele.
És most ott álltak az ágya mellett. Olyan volt a négy szakállas, mintha négy angyal állna ott. Elmosolyodott, és körbenézett a szobában.
– Miért jöttek? – kérdezte.
Reb Sájele megsimogatta az arcát, és a fejére tette a kezét:
– A sofőr küldött bennünket.
