Napjainkban sokféle negatív érzület kapcsolódik az avantgárd szóhoz, igen gyakran bizalmatlanság, idegenkedés fogadja azt a szerzőt, aki magát avantgárdnak nevezi. Ugyanakkor nagyon is gyakori, hogy ismeretlen, kezdő, fiatal szerzőkkel kapcsolatban ezt a jelzőt használjuk, ami már önmagában is mutatja, hogy maga a fogalom is meglehetősen körülhatárolatlan, bizonytalanok vagyunk abban, hogy mit is nevezzünk avantgárdnak, és, hogy pontosan mi is az a stílus, amit ezzel a szóval jelölni akarunk.

Mindennek egyik oka az avantgárd sokfélesége. Ha csak a XX. század elejének művészeti és irodalmi törekvéseit vesszük szemügyre, láthatjuk, hány- és hányféle avantgárd irányzat van, és ezek bizony sokszor igen nehezen összehasonlíthatóak. Az izmusok korszakát éljük napjainkig, és, ha alaposabban megvizsgáljuk a különböző izmusokat, akkor könnyedén különbséget tehetünk futurizmus és expresszionizmus között, láthatjuk, hogy mást képvisel a dadaizmus és egészen mást a konstruktivizmus, a szürrealizmus is jól megkülönböztethető a konkrétizmustól, vagy a lettrizmustól, a tamkói dimenzionizmus, amihez Moholy-Nagy László is csatlakozott, legfeljebb távoli rokonságban áll azzal a design művészettel, aminek amerikai megszületése éppen az előbb említett Moholy-Nagyhoz kapcsolódik. Mindezek az irányzatok mind-mind avantgárdnak számítanak, és a sok-sok irányzat közül korántsem neveztük meg az összeset.

Sokféle irányzat, sokféle stílus, mégis mindegyik az avantgárd jelzőt kapja. És ennek a fogalomnak kétségtelenül negatív konnotációja van. Mi ennek az oka?

Oka lehet az avantgárd irányzatok – korábban – politikai „mozgalmár” jellege. A szó jelentése, „élcsapat”, kellemetlen asszociációkat kelt, és ez a kellemetlen hatás a XX. század végére csak fokozódott. Tény, hogy az avantgárd irányzatok közül néhány igen gyakran átpolitizálódott, esetenként szélsőséges politikai mozgalmakhoz csapódott számos, magát avantgárdnak tartó alkotó, különösen az avantgárd megszületése idején. Tény, hogy a XX. század kezdetén egy-egy avantgárd irányzat képviselői a szélső bal-, illetve a szélső jobboldalon jelentek meg. Közismert tény az is, hogy Filippo Tommaso Marinetti, a futurizmus megteremtője, a futurista mozgalmak olaszországi vezető személyisége egyben az itáliai fasizmus egyik vezéralakja is volt, igen jó kapcsolatban állt Mussolinivel, és a fasizmus egyik ideológusaként is számon tartjuk. És tény az is, hogy a korban, tehát a XX. század első és második évtizedében jelentős avantgárd orosz művészek és írók vallották magukat bolseviknak, és hittek egyfajta egyenlőségen alapuló proletár állam létrejöttének szükségességében. Vlagyimir Majakovszkij, vagy Velimir Hlebnyikov olyan jelentős futurista orosz költők voltak, akik maguk is csatlakoztak a bolsevista mozgalomhoz. Más kérdés, hogy a diktatórikus rendszerek sajátossága az is, hogy a folyton lázadó, újat kereső alkotókat nem tudja integrálni, és kilöki önmagából, éppen ezért a bolsevista Szovjetunióban a század húszas éveiben látványosan tűnnek el az avantgárd alkotók és alkotások, a szerzők közül jó néhányan a Gulagon fejezik be életüket. Közismert ezzel kapcsolatban a vicc, miszerint egy olvasó betelefonál a Pravda szerkesztőségébe 1930 áprilisában, és felteszi a kérdést, hogy „Igaz-e, hogy Majakovszkij elvtárs öngyilkos lett?, és ha igaz, mik voltak az utolsó szavai?” A válasza a szerkesztőnek a következő: „Igen, igaz, Majakovszkij elvtárs öngyilkos lett. Utolsó szavai pedig ezek voltak: ’Elvtársak, ne lőjetek!’”.

Egyébként tudjuk, hogy az avantgárd irányzatok szovjetunióbeli erőszakos felszámolása magyar alkotókat is érintett, akik egyébként éppen kommunista elkötelezettségük miatt emigráltak Horthy Magyarországáról a proletár államba, és aztán haltak meg Sztálin valamelyik munkatáborában. Ilyen volt például Barta Sándor, aki Kassák mellett a hazai avantgárd irodalom egyik kiemelkedő alakja volt a tízes évek végén, a húszas évek elején, és akivel a fiatal Illyés Gyula rendkívül szoros kapcsolatot ápolt, rendszeresen leveleztek. Barta 1926-ban azért veszett össze Kassákkal, mert Kassák nem volt hajlandó őt követni Moszkvába. Illyés, amikor a moszkvai írókongresszusra utazott, meglátogatta Bartát, aki akkoriban már szocialista realista munkásmozgalmi klapanciákat írt, talán abban a reményben, hogy így túlélheti a sztálini terrort. Nem sikerült túlélnie. 1938-ban koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték, és Moszkva mellett, a butovói kivégzőhelyen végre is hajtották az ítéletet.

Mindebből most az a fontos, hogy tényként elmondhatjuk, volt tehát olyan avantgárd irányzat, vagy alkotó, amelyik és aki kapcsolatba hozható a politikával. Ugyanakkor ez a típusú politikai összefonódás valóban csak egy-két avantgárd irányzatot jellemzett, elsősorban a futurizmust és az expresszionizmust, illetve – részben – a magyarországi aktivizmust. A dadaizmus viszont már nem köthető direkt módon politikai mozgalomhoz, és a konstruktivista alkotók pedig többnyire elutasítottak mindenféle politikai mozgalmár jellegű megnyilvánulást. A Tamkó Sirató Károly által 1930-ban létrehozott dimenzionizmus, illetve a Piet Mondrian nevéhez kapcsolható konkrétizmus sokkal inkább kísérletező, elméleti megközelítésű avantgárd, semhogy bármilyen társadalmi megmozdulás részévé tudna válni. Az a megítélés tehát, hogy az avantgárd művészet ab ovo valamiféle társadalmi megmozdulás része, és mindenképpen politikai szerepe is van, téves, jó néhány olyan irányzat van az avantgárdon belül, ahol nem „politikai élcsapat” jelenik meg, nem kommunista vagy éppen fasiszta ideológiák tűnnek fel, hanem csak valamiféle új hang keresése, újításra való törekvés jellemzi az alkotókat. Ezt mindenképpen fontos hangsúlyozni. És mindennek fényében megérthető a nem régen elhunyt Papp Tibor azon mondata, hogy az avantgárd valójában magatartásforma, vagyis az újdonságra, a megújulásra való törekvés egyik formája.

Az „élcsapat”, illetve „mozgalmár” jelleg, mint az avantgárddal kapcsolatos negatív hiedelem mellett még egy előítélet jellemzi az avantgárd irányzatokat, különösen, ha a XX. század elejére gondolunk. És ez a háborúhoz, az első világháborúhoz való viszony. Sajnos, a mai napig létezik olyan téveszme, hogy az avantgárd irányzatok, és ezen belül az avantgárd alkotók támogatják⁄támogatták a háborút, a háborút valamiféle „jó dolognak” tartják⁄tartották. Néhány hónappal ezelőtt volt alkalmam erről beszélgetni egy kiváló kortárs francia költővel, a Gallimard kiadó egyik megbecsült szerzőjével, Philippe Delaveau-val, aki művelt, idős költő, és ő is nagyon határozottan azt mondta, hogy az avantgárd „rossz”, mert háborúpárti. Mint annyi sok, az avantgárdhoz köthető hamis mítosz, ez is Marinetti nevéhez köthető, aki kétségtelenül az avantgárd mozgalmak elindításának egyik nagyon fontos személyisége. Ő volt az, aki 1909-ben, még franciául író, de magát olasznak valló költőként a Le Figaro francia napilapban megjelentette futurista kiáltványát, amely kiáltvány botrányt okozott, de – éppen emiatt – nagyon nagy figyelmet is keltett. A mai napig meghatározó dokumentumról beszélünk. Ebben a kiáltványban – többek között – Marinetti a következőket írja:

„1. A veszély szeretetét, az erőre és merészségre való törekvést akarjuk megénekelni.

2. A bátorság, a vakmerőség, a lázadás lesznek költészetünk lényeges elemei.

3. Az irodalom mindmáig a megfontolt mozdulatlanságot, a révületet és az álmot magasztalta. Mi a kihívó mozgást, a lázas álmatlanságot, a futólépést, a halálugrást, a pofont és az ökölcsapást magasztaljuk.

4. Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel gazdagodott: a sebesség szépségével. Egy versenyautó, kirobbanó lélegzetű kígyókhoz hasonlatos, vastag csövekkel díszített motorházával… egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Győzelem [szobra].

5. Azt az embert akarjuk dicsőíteni, aki a kormánykereket tartja, melynek képzelt rúdja átéri a földet, rohanó futásban, földi pályájának körein.

6. Kell, hogy a költő hévvel, nagyvonalúsággal és teljesen adja oda magát, hogy a leglényegesebb elemek lelkesítő hevét növelje.

7. Nincs másban szépség, csak a küzdelemben. Egy mű sem lehet igazi alkotás, ha nincs támadó jellege. A költészetet úgy kell felfogni, mint heves támadást ismeretlen erők ellen, hogy azután az ember előtt megadásra lehessen kényszeríteni őket.

8. A századok legkiemelkedőbb csúcsán állunk! Miért kellene hátranéznünk, ha ki akarjuk tárni a Lehetetlen rejtelmes kapuit? Tegnap meghalt az Idő és a Tér. Már a teljességben élünk, miután megteremtettük az örök, mindenütt jelenlevű sebességet.

9. A háborút akarjuk dicsőíteni – a világ egyetlen megtisztítóját -, a militarizmust, a patriotizmust, a felszabadultak destruktív magatartását, azokat a szép elveket, melyekért meghal az ember, és a nő megvetését.

10. Le akarjuk rombolni a múzeumokat, a könyvtárakat, az akadémiák minden fajtáját, és harcolni akarunk az erkölcsösködés, a nőmozgalom és minden megalkuvó vagy hasznos hitványság ellen.

11. Meg fogjuk énekelni a munkától, örömtől, vagy a lendülettől felkavart nagy tömegeket: megénekeljük a forradalmak sokszínű és sokhangú áradatait a modern világvárosokban; megénekeljük a fegyvergyárak és vad villamos holdaktól megvilágított hajógyárak vibráló éjszakai tüzét; a mohó állomásokat, melyek füstölgő kígyókat nyelnek el; a csavart füstjük szálán felhőkre függesztett műhelyeket; a hidakat, melyek mint óriási tornászok kapaszkodnak át a folyókon s késpengeként villognak a napfényben; a kalandos gőzhajókat, melyek a látóhatárt kémlelik, a széles keblű lokomotívokat, melyek mint hatalmas, csövekkel kantározott fémlovak toporzékolnak a síneken, és sikló szállását a repülőgépeknek, melyek légcsavarja zászlóként csattog a szélben, s úgy tapsol, mint a lelkes tömeg. Olaszországból repítjük világgá a felforgató és gyújtogató erőszakosságnak ezt a kiáltványát, mellyel ma megalapítjuk a Futurizmust, mert meg akarjuk szabadítani ezt az országot a professzorok, régészek, idegenvezetők és antikváriusok bűzös rákfenéjétől. Itália már hosszú ideje az ócskaságok piaca. Meg akarjuk szabadítani őt a múzeumoktól, melyek mint megszámlálhatatlan temetők befedik az egész országot.”

És így tovább. A Kiáltvány itt nem ér véget, Marinetti folytatja ebben a hangnemben. Láthatjuk, hogy ebben a kiáltványban valóban már olyan ideologikus megközelítés van jelen, amely nem egyszerűen a modern művészet igényéről beszél, hanem a háborút mint „megtisztulást” jeleníti meg, és a szemlélete, annak agresszivitása mintegy a fasizmus később megjelenő ideológiájával rokon.

Aki az avantgárd irányzatokon belül csak ezt ismeri, tehát a futurizmus kezdeteinél leragadt, az joggal gondolhatja, hogy az avantgárd ab ovo háborúpárti. Talán mondanom sem kell, hogy ez mennyire nem így van. Marinetti futurizmusát, valamint néhány expresszionista alkotót leszámítva, az avantgárd irányzatok képviselői általában ellenezték a háborút, vagy nem foglalkoztak azzal, vagyis művészeti szempontból irreleváns volt a számukra. Néhány irányzat képviselői pedig kifejezetten a háború borzalmait jelenítették meg munkáikban. Maga a dadaizmus megszületése éppen a háború ellen való állásfoglalással függ össze, a világ – nem utolsósorban a háború okozta – kilátástalanságának, zavarosságának manifesztálódása lesz ebben az időszakban például a dadaizmus, Tristan Tzara a háború okozta reménytelenség és kilátástalanság korszakát mutatja meg a dadaizmusban. Ha egyéb irányzatokról beszélünk, akkor példának hozhatjuk a szürrealizmust. Mint ismeretes, Salvador Dali látványosan festette meg a háborút, az agressziót A polgárháború előérzete című jelentős festményében, hogy mást ne is említsünk.

Különleges és érdekes ilyen szempontból a hazai, a magyar avantgárd irodalom szerepe. Miközben Marinetti még 1915-ben is az 1909-es Futurista kiáltvány szellemében a háborút dicsőíti a Háború, a világ egyetlen higiéniája című írásában, aközben az ugyanebben az évben az irodalom színpadára látványosan fellépő Kassák Lajos éppen ellenkezőleg tesz, a háború borzalmairól ír elsősorban. Tény az, hogy Kassák baloldali elkötelezettségű volt, magát szociáldemokratának vallotta, olyan, a kétkezi munkássághoz kapcsolódó alkotónak, aki – ahogy azt tette később József Attila is – sokszor feladatának érezte, hogy képviselje azt a társadalmi réteget, osztályt, amelyikhez kötődött, amelyikből származott. És már csak ezért sem állhatott a háborút dicsőítők táborába. Ennek a magyarázata a következő: ha megnézzük a korabeli sajtót, valamint az egyéb dokumentumokat, láthatjuk, hogy az akkori, szociáldemokrata háttérrel rendelkező Népszava egyértelműen és az első perctől fogva háborúellenes volt. Mint ismeretes, 1914. július 26-án egész oldalas szalagcím hirdette a lapon: „Nem akarunk háborút!”. Ennek a háborúellenességnek, amelyet az akkor a Népszavához kötődő fiatal szerző, Kassák is elfogadott, szintén volt ideologikus háttere, mégpedig az, hogy az akkori szociáldemokrácia mozgalom a háborút a nemzetközi, illetve a nemzeti tőke érdekeivel hozta összefüggésbe, és azt hirdette, hogy a katonák, akik áldozatai egy háborúnak, mindenképpen kisemberek, egyszerű munkások, bármelyik oldalon álljanak is. Vagyis az első világháború előtt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt irányvonala pacifista volt, ami a háborúhoz való viszonyt illeti. Ugyanakkor az is sajnálatos tény, hogy az első világháború kitörése pillanatában a hazai közvélemény nagyobbik fele nem érzékelte a háború veszélyeit, a közhangulat inkább háborúpárti volt, sokan azt gondolták, ez valamiféle nemzetgyarapító akció lesz, amely rövid idő alatt lezajlik majd. Ez az általános közhangulat igencsak megbosszulta magát, és éppen ezért is fontos Kassák és a hazai avantgárd háborúellenes magatartása.

Az ekkoriban megszülető hazai avantgárd mozgalom, az aktivizmus kétségtelenül baloldali kötődésű mozgalom volt. Hatott erre a mozgalomra az olasz és orosz futurizmus, a futurista művek sajátosságai fellelhetőek a hazai aktivista alkotásokban, a technika, a fejlődés dicsőítése ott van azokban a versekben, képzőművészeti alkotásokban, amelyek Kassák 1915-ben indított lapjában, A Tettben megjelentek. A háborúhoz való viszony viszont egészen más, mint Marinetti esetében, ezekben a munkákban erőteljesebben dominál a borzalom és az értelmetlen halál miatt érzett fájdalom. Kassák első verseskötete, az Eposz Wagner maszkjában, amely 1915-ben jelent meg, mindezt jól illusztrálja. Kassák cím nélküli verseiben „megénekli” a háborút, de ez a „megéneklés” egyértelműen negatív, elutasító:

„Most téged énekellek:
bősz, acélkörmű mester, sorsrendező pán: Háború!
Most téged énekellek a zimankós őszi mezőben,
piros virágok és fehér álmok kuszált szőnyegén,
hol vérvirágos kertet taposnak megdühödött nyájak
és én, a szelíd gondolatok pásztora, gyors tüdővel,
most rólad énekelek, gonosz indulatok tüze: Háború!

A világ négy sarka most véresre ölelkezik.

A világ négy sarkából találkoztak az emberek:
zömök tüzérlovakon és roppant páncélhajókon jöttek
s a szemük kifent acél hegyén villan.

Valahol most szőlőkoszorúsan dalol az ősz:
de mit tud ebből Mars fázós, télbeszakadt nyája.

Valahol most csókot szüretelnek a víg szerelmesek:
de ki becézi csókkal a fáradt, kócos szakállú katonát.

Az ő szerelmeseik a karcsú szélnek bontott zászlók
s ha rájuk önti rubin-tengerét a nap,
mint vad gyerekek, vakon játszanak a halállal,
csak jó emlékük a puha, asszonyszagú ágy;
éjjel nem tudnak aludni, nappal nem tudnak kacagni,
más legények csókért sóvárognak, lányok szerelmet árulnak,
a katonák fehér galambot lesnek s vérükkel itatják a földet.

Rejtett vágyakat, cifra, tekergő gondolatokat nem búvárkodnak,
a zongora beteg nyávogását sem értenék meg ők.
Fölöttük kék, sárga és fekete füstben takaródzik az ég
s az eszükbe csóvát szúr a kibukkanó nap.
Az ágyúk acél kórusa értelmetlen dalt énekel a katonáknak,
értelmetlenebbet és bolondítóbbat, mint száz wagneri orchester.

Bomlik a nóta és táncol a világ, mint a részeg tenger:
forró skarlát-tenger hullámzik az őszi mezőn,
a horizonton kormos drapériák
s a zászlók elmerülnek a sárban.”

A következő példa még egyértelműbb. Kassák itt egyébként olyan verselési technikát alkalmaz, amely az akusztikus költészetet idézi, megelőzve ezzel például a vele egyidős, de a dadaizmusban később alkotó német Kurt Schwitters művészetét:

„Brrr… bum… bumbum… bum…
zokog az ég és zokog a föld
s a katonák táncolnak a halállal.
Ssssi… brrrum pa-pa-pa, bum… bumm,
kerge kánkánt zenél a pokol tarackja:

Hajrá!

A dombon tüzet okád egy indiai kürtös,
borzad a föld s az égő távoli erdő alatt
nyihognak a szakállas normandiai mének:

Hajrá!

Csakazértis!

Zzzzü… bum, bum… bumbumbum.
Bősz ágyúcsordák ugatnak a térben
s a vér már bíbor szökőkutat játszik,
röhög a szél, szakad a karcsú kőhidak gerince
s a völgyben veszett lokomotívok ritmusa szédít.

Vahiu… hijji-hi-hi-hi-hi-i-i.

Most száz babonás emlék csiklandozza a katonák eszét,
vannak, kik Páris vörös pántlikáit kacagják az égre,
kik Berlin sárga aranygyapját féltik,
kiket Moszkva fehér harangjátéka ríkat
és Arangyelovác, Debrecen, Csingtau, Cetinye
szent tavaszi kedve bokrosodik az űrben.

Valahol meleg babusgató fészkek
és száz szerelmes asszonyi ágyék várja a katonákat,
de itt mindenütt vér, vér és ők nem tudnak csak ölni.
Fölöttük vad acélmadarak dalolnak a halálról,
pre-pre-pre, pre… pre… rererere… re-re-e-e-e…
és vér, vér, vér és tűz, tűz, tűz,
vér és tűz és fölötte, mint repülő sakál vonít a srapnel,
Zizegő golyóraj… Égő acélüstökösök… Szürke, zömök gránát…
s valahol a tajtos sörényű óperenciákon,
mint vérmes bronzbikák bogárzanak az U9 és XII-ők.
Fu-u-ujjjiii… bum… bururu-u… bumm… bumm…
siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brura-rü-ü-ü-ü…
fru-urrru-u-u-u… pikk… frrrrrrrru-u-u-u-u-u,
a porban égő rózsabokrot forgat a szél.

Ó jaj!… Testvér! Jézuskínszenvedése!… Márjámanyám!

A füst sebesre marja a katonák torkát,
de a látás még egyszer tőrré élesedik a fekete gyapjún,
a dombokon két esett öszvér körme kapálja az eget,
aztán lassan-lassan az is elmerül a térben
s a végtelen pusztában, mint riadt, szakadt inú ordasok,
a földszínű katonák jajongva lopják szegény beteg szívük
és ahová lépnek mindenütt, vér… vér… vér.”

Ezek az 1915-ös versek jól mutatják Kassáknak és körének a háborúhoz való viszonyát. Mint említettük, a baloldaliság, vagy a technikában való hit, illetve a remény, hogy valami pozitív, új világot építhet egy új generáció, illetve egy új társadalmi réteg, az természetesen ekkor még megvolt Kassákban, ezt jól mutatja a nagyon ismert, az 1918-ban, a Hirdetőoszloppal című kötetben megjelent Mesteremberek című verse:

Mesteremberek

„Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok
és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába
s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken
és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák…
De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:
szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag.
Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,
s holnap már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra
s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!
Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.
Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból
s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk,
hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.
Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk
és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld
s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:
Rómában, Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.”

Ugyanebben a kötetben is ír a háborúról Kassák. A vers, amit idézünk, szintén egyértelműen háborúellenes.

Rokkant katona

„Idegek horkanásával
kiáltás
testvér
ó testvér!

Bátorodjunk össze – jó ember!

Te vagy a lábatlan ember
s a lábaid fájják a 103 évesek futását
Én állok
Te vagy a kezetlen ember
s a kezeid feltapogatnak a kupolákra
Én kévésedem
Te vagy a fületlen ember
s a füleidben orgonázik a rémület
Én égek
Te vagy a szemetlen ember
s a szemeiden ki-bejár a dolgok keresztmetszete
Én visítok:

Csakazértis!
Testvér Anya Apa Kedvem robbanjatok szét
az elégedettek torkában
Az idő mély
– Akarni
gondvetélés
cél
álmaink vasfoga planétákat őröl.”

Kassák a háborút követően nem csupán a háborút utasítja el, mint olyat, végképpen, hanem eltávolodik a futurizmustól, sőt, az aktivizmustól is, a húszas évektől kezdődően eredményesen választja külön művészeti tevékenységét, avantgárd szövegkezelését a baloldaliságától. Ez azt jelenti, hogy a baloldali ideológiák, a „mi” szemlélet háttérbe szorul a költészetében, és sokkal távolságtartóbban közelít ilyen jellegű társadalmi kérdésekhez, ami a költészetét illeti. A háború utáni csalódás, a teljes kiábrándultság rövid időre a dadaizmus közelébe viszi Kassákot, amiből aztán majd a konstruktivista művészetfelfogás lesz a számára kiút. A kiábrándultság, a káosz érzete jelenik meg a számozott versek sorozatának kezdetén, különösen a számozott verseket bevezető munkájában, ami az 1921-es Világanyám című kötetben jelent meg:

0 × 0 = 0

„A reménytelenség bazalt oszlopai virágoznak fölöttünk
Éjjel nappal
ijedt fekete lovakon ügetünk a koponyánkban
s néha föl szeretnénk ordítani a kínjainkat de fogaink között szétporlanak a hangok
Ó együgyű állatok lovak szamarak és ti borjazó tehenek a jószagú istállókban Halleluja
Öntsétek felénk szemetek meleg szomorúságát
Kiolthatatlan tüzek lobognak a mellünkben és rémülten számoljuk hogy homlokunk alatt befordulnak a tükrök
Gondoljátok meg a halál tenyerén feküdni reggeltől estig és estétől reggelig
Vannak közöttünk akik még emlékezni tudnak a luftballonfejű emberekre de ezek naponta lezuhannak egy láthatatlan toronyból
Vágyaink előtt az útak ketté fűrészelik önmagukat
Gyerekeink kiáltása láncot csörömpöl az éjszakában
Csak hajnalban a sárga madarak hoznak némi enyhülést
Egyenesen a napból szakadnak hozzánk zengő aranylapokban és fényességet énekelnek fölöttünk
Őket nem emészti föl a csönd
I. kötet 176
Szeretetmeleg uszállyal röpülnek ide oda ők élnek és bizseregnek az elesett világ fölött
Mialatt valaki itt vörös szökőkutat hörög a feje köré s mi szörnyű bádogpofával fújtatunk a plafon alá mert minden hiába
mi tudjuk már az orvosok is csak pápaszemes fajankók ezen a csillagon.”

Wiedner Krankenhaus, 1920

Kassák és a magyar avantgárd háborúellenessége példa ma is, és erőt ad napjainkban is. Kassák személyében pedig olyan alkotót tisztelhetünk, aki tanulatlan munkásember létére is azon kevesek közé tartozott, akik a XX. században tisztán őrizhették meg a nevüket, a művészetüket. Mert tudott nemet mondani. Ő az, akit sem a jobb, sem a bal oldali szélsőség nem tudott megkaparintani, aki megőrizte integritását, és ösztönösen mindig a helyes utat választotta.

A fenti szöveg Tokajban, az Írótábor tanácskozásán, 2018. augusztus 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata.