Dzsungária
Szívem vad ősi ritmusa,
Dzsungária, Dzsungária,
szólongat, hív és úgy figyel,
mint aki óv figyelmivel.
Vaddisznó, medve ékesen
ölelkezik az övemen,
hajamba sas fészket rakott,
vörös rögök az alkonyok.
Sötét hajam ha hó lepi,
arcát arcomba képzeli.
Felettem szétrepedt egek,
kristálytűzben égő hegyek.
Várost, hitet, hazát keres.
Vörös csík, vérvörös szeress!
karéjban futnak… Meghalok,
ha abrakából nem kapok.
Halomba hordta bánatom,
a mélybe húz alázatom:
elrejtve, eltemetve itt
magány és dac ókincseit.
A hosszú út majd átvezet
Nyugat felett, Kelet felett.
Sámándobomon égbe jár
az élet és a jóhalál.
Kenderáztató
(Papp Árpádhoz)
Sápatag, karéjban fekszenek a réten
Sárga, barna, szürke vásznaink. A frissen
Szőtt anyag, a létünk, kenderáztatóhoz
Mind terítve, mint golyótalált parasztok.
Kérlelő
Pusztai szél sodor.
Paták vad irama éltet.
Szakadozott kaftánunkban még
Kelet illata, – érzed?
Vihar oldozta jurtám,
el ne ragadja,
tartsd meg erős kötelekkel.
Amíg csupán lopjuk magunknak…
(Baranyi nótájára)
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást,
egy álom elragadt koboldjai:
a tünde-arcú lány – amint a mázt
fél arcára keni, s a gondjait,
mint fésűjét, hátraveti, nevet,
titkos nevet talál a tóra, hóra,
harisnyát húz, cipőt kötöz, kezed
szorítja, készülne kézfogóra –,
s az áldozat pozőrje bólogat:
„Hajszoljatok halálba, hogyha mertek!
Legyen… Boríts be szürke alkonyat!
Borítsatok be rég felejtett kertek!”,
csillagtalan az éj, sikolt a szél.
Hazug hazuggal itt hitet cserél.
