Mi az irodalom? Mi a vers? És a próza? Honnan erednek? Honnan ered csillapíthatatlan vonzalmunk irántuk? Hogyhogy ezer és ezer évek óta sem kopott el az ember és az irodalom közötti kapocs? Könnyűnek tűnő kérdések, melyekre a tudomány szigorú, tömör válaszokat adhatna. De az élet ennél sokkal bonyolultabb és sokkal egyszerűbb.

„A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából. Ez a kor néma. Hangtalanul olvas, hangtalanul ír. Az ősi közlőforma azonban a szó volt. Ezt ösztönösen érezzük, valahányszor verset szavalnak. Ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a szóval, mely a könyvben térbeli életet élt, az időben találkozunk. Ezáltal válik a költészet igazán időbeli művészetté. Halljuk, amint a hangok elmúlnak egymás után, mint az élet. Másrészt tudjuk, hogy a vers nem múlik el. E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel való küzdelmét, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: a mulandóság formájában az örökkévalóságot.”

Kosztolányi Dezső írta ezt 90 évvel ezelőtt, 1928-ban. Kosztolányi sokoldalú művész volt. Költő és prózaíró, aki a szavakkal dolgozott. A szavakból, mint kövekből építette katedrálisát. Papírra vetette sorait. A papír könnyű anyag. A szél elviheti, a tűz felfalhatja. És mégis: az irodalom, a vers, a próza nem pusztítható el könnyen. Emlékszünk rá. Ott dobog, ott lüktet bennünk. Részünk, alkotóelemünk. Eszközünk. Díszünk, szerelmünk. Van, aki írja, van, aki olvassa. Van, aki szavalja, van, aki hallgatja.

A világ változik. Ma nem kőtáblákba karcolva tűnnek elénk a szavak, és sokszor már nem is sima papíron, hanem laptopon, tableten. Lehet, hogy az üzenet ma e-mailben érkezne egy Júlia nevű ifjú hölgyhöz:

„Mikor együtt voltunk, / Tudom, hogy szerettél. / Akkor meleg nyár volt, / Most tél van, hideg tél. / Hogyha már nem szeretsz, / Az isten áldjon meg, / De ha még szeretsz, úgy / Ezerszer áldjon meg!”

S mikor elolvasná, akkor SMS-ben válaszolna az ő Petőfi Sándorának: Ezerszer, Júlia.

Arany János ma talán egy iPadet hurcolna magával a Margitszigetre, s valószínű készítene egy-két fotót is az Instára, miközben rögzítené az Őszikék halhatatlan (s egyébként a gmailes címére biztonsági okokból e-mailben is elküldött) sorait.

Kardos Albert pedig a Facebookon értekezne szerzőtársaival, amikor a magyar irodalomról szóló munkákról egyeztetniük kellene, s diákjainak okostábla előtt magyarázna a debreceni állami főreáliskolában.

Mert nem a hordozó a lényeg, nem az, mire írunk, s miről olvasunk, hanem az, hogy mit. És az is, kitől. Kinek a sorai visznek magukkal, kinek a sorait visszük magunkkal. Az üzenet számít. A hang, a szöveg. A szó.

Minden változik. Egy digitális korba léptünk, amikor úgy tűnik, a szóra még szükség van természetesen, de az emlékezet, a memória komoly mankót, elképesztő hátországot kapott. Nem kell erőlködnünk, bevésni az agyunkba annyi mindent, mint 20–30–50 vagy még több esztendeje. Ott az internet. A Google. Ha kell valami, meg fogjuk találni – legalábbis ezt hisszük. Sokan, egyre többen bízzák magukat a digitális világra. Ami pont olyan esendő egyébként, mint bármi más. Ahogy a port a szél fújja el, a digitális emlékezetet meg az áramszünet, vagy a wifi, az internetkapcsolat hiánya.

De amit olvastunk, amit megtanultunk, az a miénk.

Sokaknak csak a tévé maradt mára, és talán ők vannak többségben. De még mindig vannak, akik a rádión olyan adókra keresnek, ahol emberi szót is lehet hallani, nemcsak zenét. S akiknek a könyv olyan, mint a mindennapi kenyér. Lehet, hogy romantikus, csöpögős könyveket olvasnak – de olvasnak.

A vers- és prózamondó versenyen olyan emberek társaságába kerültem, akik hősök. Hősök, mert mernek vállat vonni arra, amit ez a kor, ez a világ diktál. A ritmus ma egyszerűbb, a szavak sablonosabbak. Akik azonban azt mondják, számukra létezik más is, mint a hétköznapok darálója, mint iskola, munkahely, film, kábeltévé, internet, egyszerre hősök és végtelenül gazdagok. Bátrak, mert mernek különbözni és gazdagok, mert olyan kincsek vannak a birtokukban, amit senki nem vehet el tőlük. Verset olvasni olyan, mint megnézni egy filmet, kirándulni a hegyek között, pancsolni a Balatonban, enni egy finom ebédet. Prózát olvasni – és hallgatni! – élmény. A mi élményük.

A fenti szöveg a 20. Kardos Albert Vers- és Prózamondó Verseny megnyitójának szerkesztett változata; elhangzott Debrecenben, 2018. október 21-én.