Én igazából senkitől sem tanultam festeni.
Becsületes szakmai magatartást,
azt, hogy ez egy mesterség,
Barcsay Jenőtől tanultam.
Birkás István
Vannak művészek, akikkel közös nyelvet beszélünk. „Félszavakból is értjük egymást.”
1997. május 2-án nyílt meg a Magyar Festők Társasága Síkplasztikák című kiállítása az Újpest Galériában, az egyik legkorábbi önálló rendezésünk. Gyakran felidézem ezt a kiállítást, amit megkönnyít egy fennmaradt videofelvétel a megnyitóról. Takács Ferenc irodalomtörténésszel, az ő megnyitó beszédével kezdődött ekkor a barátságunk. Ő az első szavaiban mindjárt rákapott a címben rejlő ellentmondásra: sík és plasztika együtt, ami akkor valóban szokatlanul hangzott. Később titkolt büszkeséggel regisztráltam, hogy szó-leleményem, az asszamblázs magyar megfelelője, átment az általános használatba, sőt „komoly művészettörténészek” használják, nem is sejtvén, hogy ezzel én „bekerültem a művészettörténetbe”. Nem tudom felidézni az ős-eredetét különös érdeklődésemnek a kollázs és a rokon „összerakós” technikák-műfajok iránt, a „kollázs következményei” iránt. Arra emlékszem, hogy a legkorábban, ha kollázzsal vagy más hasonló művel találkoztam reprodukción: többet, sokat szerettem volna együtt látni. Azonnal egy kiállítás vágyképe rajzolódott ki előttem. Izgalommal nézegettem a korai avantgárdról szóló könyvekben a tárgyakból szerkesztett műveket, mint például Tatlin sarokreliefjeit, Malevics, Schwitters, Arp, Picasso, Max Ernst munkáit. Így aztán az egyik első tárlatunk témájául mindjárt falon függő, talált tárgyakból álló műveket kértem a potenciális kiállítóktól. Persze ugrás volt a sötétbe, zsákbamacska – akkor még kétszeresen is, hiszen a pályatársak javát nem ismertem, nem tudtam, mit várhatok tőlük, hát még a lappangó síkplasztika műfajában! Szerencsére nagy volt az érdeklődés; a 71 alkotással tele lett a (máig változatlan) galéria mindkét szárnya. Többen adtak két-három munkát. Vagyis a jelek szerint egy létező, csak éppen tetszhalott műfajt élesztgettünk.
Birkás István: Házi oltár I., 1993
Birkás István műveivel is itt találkoztam először. Két Házi oltár című munkáját (1993) adta. Rettentően tetszettek. Korábban nem láttam hasonlókat. Eredeti módon képviselték önmagukat. Ilyen jókat nem is képzeltem egy síkplasztika kiállításra. Ezt a két művét feltehetőleg a fontosabbak között tartotta számon Birkás, mert később többször is reprodukálta. Nem tudtam akkor még, hogy pályája magasra ívelő szakaszában, legkiérleltebb művészi időszakában találkoztam vele, egy súlyos baleset után fölépülvén, s hogy milyen változatos és gazdag múltja volt már ekkor a festészetének.
Ez a két munka magán hordozza azt a stílusjegyet, mely a későbbiekben maradandónak, visszatérőnek bizonyult, és ami mindenki másétól megkülönbözteti képtárgyainak ezt a típusát. Ez az oltár-, sírkő-, vagy idolszerű megjelenés: felül a vertikálisan nyújtott tárgyat megkoronázza, betetőzi egy „talált tárgy” által képezett „dísz”. Ez a sajátság bizonyos méltóságteljes, szinte szakrális megjelenést kölcsönöz ennek a műtípusnak, amely a későbbiekben is fel-felbukkant a rokon technikájú többi műve között, mígnem kései mesterművekként évszakok-ciklus formájában jelent meg, alighanem utoljára (Az én tavaszom…stb., 2012).
Amikor megismertem, meglepett életművének „rendhagyó” alakulása. Gondolhatnánk, hogy kezdetben a szülőhely ihletése, a gyerekkori élmények tükröződnek a fiatal művész munkáiban, majd ezután következnek jeles hazai és nyugati kortársak hatásai, s később mindezek összegzése alakítja ki az egyéni festői karaktert, a festőt, akit Birkás Istvánnak ismerünk. Tudjuk, hogy nem így történt. Fontos életrajzi elem, aminek az emléke és hatása később visszatér, hogy Birkás 5 éves koráig faluhelyen, Kunmadarason élt a családjával. 1952-ben költöztek – a kitelepítés elől menekültek – Sztálinvárosba. A Kisképzőt már Budapesten végezte; ez eleinte sokkszerűen sok kulturális újdonságot hozott a számára. Szorgalmas munkával, tanulással hozta be a „vidéki” elmaradását, s készült a pályájára. A nonfiguratív festészet iránti érdeklődése feltehetőleg itt ébredt fel. A második főiskolai felvételije volt sikeres. „Vadember a főiskolán – besúgók kora” – ez egy találó, sokat mondó fejezetcím Kertész László Birkás monográfiájában. A Kádár-kori főiskola torz politikától és avitt szellemtől terhes légköre fojtogatta; alakulóban lévő festészetétől mint ragálytól óvták a többi művészjelöltet. Végül Birkás István és a főiskola kompromisszumos megoldással szabadult meg egymástól.
Birkás István: Feltárt terület, 1984
Úgy tetszik, hogy kezdetben szórványos impulzusoktól segítve, (mint találkozás Karel Appel, Rauschenberg és Tapiés munkáival), ösztönösen, de mindjárt nonfiguratív irányba indult a festészete. Vagyis leszögezhető, hogy a festői pályák kezdetén általában megfigyelt „figurális korszak” Birkásnál nincs, elmaradt. „A festészetben számomra nincs narratíva, sztori, nincs elbeszélő festészet.” – mondta erről. A hozzá közel álló festői nyelv keresése és az anyaggal való küzdelem a nem-ábrázoló, szenvedélyes, legszélesebb értelemben vett expresszív kifejezési tartományon belül zajlott. Rendszerint csak a címből következtethetünk a képindító látvány-motívumra: többnyire nem is dereng át a hol higgadtabb, hol kavargó színes képmezőn. Az 1970-es évtized második felében az applikáció eszközével bővült a festő készlete; ekkor jelent meg első ízben talált tárgy (papír, celofán és textil) a kép ecsetvonásai közt, egyelőre a síkban maradva – Birkás-féle combine painting. Ám ezt a világgal együtt mozduló, korszerű, sikeres, mégis alapjában kialakulatlan és nem igazán birkási piktúrát a festő elégedetlensége új irányba terelte. Vagy inkább a festő lázas munkájával siettetett piktúra önfejlődése segítette a művészt a változtatás igényéhez. A változás kezdetben a színek redukciójában, a faktúra gazdagodásában, s immár háromdimenziós tárgyi elemek beemelésében mutatkozott. Az indíték hol Romváros hajnalban (1980), hol ásatás (Feltárt terület, 1984), mindez „felülnézetben”. De ez mégsem „igazi” síkplasztika még, mert a felület egyenetlenségeit és talált elemeit többnyire monokróm átfestés foglalja egybe.
A nyolcvanas évtized hozta el a különleges és jellegzetes fordulatot Birkás életében és művészetében. Már korábban is, de az évtized közepétől gyakran látogatott el szülőhelyére, Kunmadarasra. A korai gyermekkori emlékek, a korhadó kerítések, a nádfedeles házak a „hazatalálás”, az elveszett otthon élményét keltik fel benne. Átérzi, hogy ez a világ a legfontosabb a számára, s a következőkben művészetének alapja és anyaga lesz. Több ez, mint inspiráció: egzisztenciális fordulat életében és művészetében. A külső szemlélő számára izgalmas követni, ahogyan a mélyen ható élmény a festő napi gyakorlatában tárgyias formát ölt, és rövid idő alatt kialakulnak az alkotáshoz szükséges formák, eszközök és eljárások. A felülnézet oldalnézetre vált, a „fal-képek” műfaja, a birkási síkplasztika eredeti műfaja lép színre. Az az egyszemélyes műfaj, amelynek legismertebb darabjai védjegyként vagy névjegyként jelölték ki Birkás István helyét a kortárs magyar művészetben.
Megismerkedésünk második évében, 1998 tavaszán kért fel Birkás, hogy nyissam meg kiállítását a székesfehérvári István király Múzeumban. A beszédben a képzőművészet kézmíves eredetére, a „csinálás” fontosságára utaltam, a festők barátságos viszonyára a tárgyi világgal. „Igen, valósággal testközeli, meghitt, egyszersmind megvilágosító kapcsolat lehet ez. Múltbeli rétegeket és életformákat idézhet fel például, amikor egy sok nemzedéken át meszelt fal anyaga felett elszáll az idő, lemezekre válik és pattogzani kezd. Vagy amikor megfeketedett öreg deszkák mai, takarékos szerepkörükben négy-öt korábbi feladatuk nyomát viselik.” Szóvá tettem Birkás művészetének plasztikai konkrétságát, érzéki valóságát, ami élettelivé és könnyen befogadhatóvá teszi ezeket a „fal-képeket”. Az eredetiségük egyik jelének azt láttam, hogy a művész kézmíves leleményei és műfogásai együtt jelentek meg a klasszikus szürrealizmus talált tárgy- és készáru-feldolgozó módszerével. Rokonságot véltem felfedezni Donáth Péter (emlékszik még valaki az ő nevére?) és Birkás művészete közt. „Mintha ugyanannak a festői szemléletnek két oldala, városi és vidéki változata jelenne meg náluk.” Bizonyos kelet-közép-európai nosztalgiáról, szűkösség-kopottság művészetről beszéltem, ami azonban nem a háborúktól és az ódonságtól sérült fekete falak (vagy a belőlük következő életformák) iránti visszavágyás volna, hanem az egykor volt otthon meghittsége és egy elképzelt, lakható, tiszta világ szabadsága iránti vágyakozás.
Birkás István: Az én tavaszom, 2012
Miben is állnak ezek a nevezetes fal-képek, melyek számomra a legközelebbiek (az a bizonyos „közös nyelv”) a festő életművében? Leírni körülményesebb, mint egy pillantással fölmérni. Falra akasztható, általában 80-100 centiméternél nem magasabb, szinte kivétel nélkül álló formátumú, súlyos táblákat képzeljünk, melyek túlnyomó többségükben meszelt, vakolt falat idéznek. A valóságos fal képzetétől az idegenít el, hogy a kollázs eljárásához hasonlóan olyan tárgyak és anyagok beleillesztése, hozzákapcsolása látható, és oly módon, ahogyan így a „valóságos” falban ilyen tárgyak és anyagok nem fordulnak elő (hámló vakolat, kopott meszelés, hulló nádpalló, falba szorult korhadó deszkadarabok, vasalások és bútortöredékek). A dolgot mégis rendben lévőnek találjuk, az együttes nem „zörög”. Ennek több oka is van. Hagyományos ok, hogy anyagok és tárgyak a kompozíció harmonikus rendjében helyezkednek el, egymással esetenként más és más viszonyt állítva fel. A másik ok a kompozícióban szereplő tárgyak és anyagok paradox viszonya egymással. Az tudniillik, hogy a talált tárgyak és az idegen anyagok szürrealista módon „nem oda valók”, mégis odaillenek, mert egyívásúak. „Birkás (…) nem véletlenszerűen együvé került tárgyakból építkezik, mint a dada és a szürrealizmus klasszikusai, hanem azonos körből származókból, olyanokból, amelyek szellemi aurája és felidéző ereje rokon és egymást erősíti. (…) Az ő újítása és eredetisége a múltba süllyedt, vagy pusztuló kelet-közép-európai falu tudatos megidézésében van.” (Ezt már egy másik megnyitóból idézem, amit Sopronban tartottam 2003-ban.) Ez pedig Birkás idézet: „Ezek a holt tárgyak, amelyeket én a képeimre applikálok, átmenekítődnek egy új valóságba, a kép valóságába. Izgat a tárgyak túlélőképessége. Ennek a felismerése valahol már régen megérintett, és valószínűleg ezért is akartam erre a pályára lépni.”
Itt most hosszabban idézek ebből a Hajnóczy ház-beli megnyitóból. „Hagyomány és újítás. Különös, hogy Birkás munkásságának az első tekintetre is feltűnő sajátsága, a falusi múltból hozott rekvizitumok jelenléte annál fokozottabban teremti meg az időszerűség auráját művei körül, minél régibb időkre utal, azaz minél előrébb haladunk az időben. Fontosnak érezzük: emlékezni és emlékeztetni a paraszti múltra, talán mert közös múltunk ez. A paraszti hagyomány nem csak a kopott falak, elvásott ólajtók és rozsdás vasalások szegényes hagyománya, hanem mindaz, amit ezek a Birkás Istvánnál evokatív erővel megjelenített rekvizitumok felidéznek és közvetítenek: a célszerű gazdálkodás, a takarékos anyaghasználat, a szükség szerinti igények és a közösségi lét hagyománya is. Nehéz volna vitatni, mennyire aktuális lenne ezek jelenléte napjainkban. Fontos, hogy Birkás munkái intenek: tartsd számon a múló időt (…), ne felejtsd, honnan jöttél, de úgy is, hogy a jelen perceit ne pergesd haszontalanul. És tudd, merre mennél, hogyan, miben hasznosítanád, amit magaddal hoztál. Ilyen értelemben a jövő is benne rejlik ezekben a művekben. A jövő, vagyis az újítás. (…) A jeles művek ezért folytonosan az idő sodrában élnek, folyamatosan változnak.”
Már a soproni kiállításon is felbukkantak a fal-képek korszakán túlmutató művek. Apró, lázas ecsetvonások jelentek meg, itt-ott beborítva a művész hámló vakolatait, „mintha egy várható szintézis előfutárai lennének” – írtam akkor. Az évek múlásával egyre szaporodtak azok a munkák, melyek a művész expresszív énjének fokozódó szerepét tanúsították. A táblákon növekedett a hulladék fadarabok – „talált tárgyak” – száma, melyek gyakran permetező esőhöz hasonló ecsetnyomoknak, apró, fehérrel rajzolt ábráknak lettek a hordozói. A kilencvenes évek higgadt, mérlegelő kompozícióit a képtáblán olykor sietősen szerkesztettnek ható, vagy szigorúan megkomponált fatárgy-együttesek váltották fel, melyeket szórványos ecsetpettyezés borít, vagy széles festéknyom jelöl meg. Máskor tisztán faanyagból felépülő, méltóságot sugalló kompozícióval találkozunk, mint a sokat idézett, immár klasszikusnak számító Szekrény (1994). Változatos, gazdag, mellékágakat is termő évei voltak Birkás Istvánnak a fal-képek korszakát követő évek, s az ezredfordulót követő évtized, mely alatt kopott meszelésű falai és az egykor csak részszerepet játszó fa mint képépítő anyag váltakozó térnyerése figyelhető meg.
2017 végén kezdtük szervezni a Magyar Festők Társasága Utazás című tárlatát. Birkás Istvántól is kértünk munkát a 2018. szeptember 6-án nyíló kiállításra. Szívesen vette a felkérést, Novemberi kép (2002) című művét ígérte és elküldte a katalógushoz szükséges digitális képet. A megnyitón azonban már nem tudott ott lenni; megrendülten értesültünk január 21-iki haláláról.
2019. január 17.
Galéria > Birkás István munkái
