Vinczeffy László a Korondhoz közeli Atyhán született 1946-ban. Még gyermek volt, amikor innen Zerneştire került. Édesapja a sztálini üldöztetések alatt, valamikori katonatisztként és a kulákká minősítettség bélyegével menekült oda. A család tovább követte üldöztetésében, a Konstanca megyei Sibioarába, de az életét és áttételesen a művészetét is meghatározó vándorlások között Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest is szerepel. A gyermek Vinczeffy Lászlót tanácsokkal Kusztos Endre segítette rajztehetsége fejlesztésében, és ugyancsak ő biztatta a szülőket, hogy küldjék fiúkat a marosvásárhelyi művészeti középiskolába.

Kántor Lajos szerint: „Így történt, hogy Vinczeffy Barabás István, Piskolti Gábor, Nagy Pál tanítványa lett. A festőművész ma úgy emlékszik vissza ezekre az iskolai évekre, hogy Barabás nem próbálta rájuk erőltetni festői szemléletét-stílusát; Piskoltitól, a rajzolás tanárától igencsak sokat tanultak, Nagy Pál pedig tudatosította bennük, hogy a szocreálon és a posztimpresszionizmuson kívül is van művészet.” (1)

A művész életpályája a Pedagógiai főiskolán folytatódott – ahol Vremir Mircea festőművész volt a tanára – az évtizednyi (1970–1979), szép díjakat is hozó zágoni rajztanáriságon át az alkotói bemutatkozásán keresztül, jelesen az első helyi kiállításával kezdődően (1973), majd egyre szélesebb körben rendezett egyéni kiállításaiig és a csoportos tárlatokon való rendszeres szereplésekig.

Vinczeffy László: Tört fények, 2017

Vinczeffy László: Tört fények, 2017

Vinczeffy alkotói pályáját indító, a mostanitól teljesen különböző képeit rendkívül fontosaknak tartom erdélyi művészettörténetünk szempontjából. Ahogy azt a budapesti Felezőidő kiállítás katalógusában is megírtam, a hetvenes évek közepén az identitáskeresés új formái közepette, Vinczeffy László vízióit kiszínező műveiben az önazonosság nem megoldásra váró probléma, hanem természetes kivetülése volt a személyiségében lakozó egyéni és kollektív tudatalattinak.

Vinczeffy Lászlót mint a sepsiszentgyörgyi múzeum képrestaurátorát (a Sepsiszentgyörgyi Képtár jelentős 19. századi anyagából számos festményt, köztük a Barabás Miklós-gyűjtemény és a Gyárfás Jenő Képtár anyagát is ő restaurálta) 1980 és 1983 között továbbképzésre küldték Bukarestbe, ahol új hatások érték. Ahogy monográfusa, Kántor Lajos is felhívja rá a figyelmet, a bukaresti mozgalmas képzőművészeti élet átalakította a művész festői látását, de ehhez járultak hozzá a Nagy Albert-képek restaurálásával járó tapasztalatok ugyanúgy, mint a Jakobovits Miklóssal való barátság is. Kántor a nyolcvanas években készült Vinczeffy-műveket több kategóriába sorolja. Megkülönbözteti az „álmok világának” korszakát a „leírható” képek korszakától, majd több úgynevezett portréján mutatja ki a konkrét világ és a metafizikai állapot felé való átváltozás egyes elemeit.

„Művészi világát – írja – a felfokozott mívesség-szépség jellemzi, amely némelykor már a dekorativitás határát súrolja – pályakezdésének durvább-darabosabb voltával polemizálva.” Ezt követően tér át a kilencvenes évek derekától születő képek elemzésére. „Az anyagszerűség fokozott érvényesülése tűnik szemünkbe.” Majd „érett anyagtanulmánynak” aposztrofált műveket sorol, vagy „vegyes technikák”-nak nevezettekről szól, és Vinczeffy Torontóban nyomtatott katalógusából idézve, Egyed Péterre hivatkozik. (2)

Egyed a kortárs művészetkritika hangján szólal meg, amikor nem korábbi irányzatokat próbál ráerőltetni az életműre, hanem annak lényegét alkotói eljárásokkal írja körül. Olyan kijelentéseket tesz, mint: „Munkáinak központi eleme az, amit az esztétikai fogalom felé mutató „átszúrás”-nak, még erőszakosabban átdöfésnek nevezhetünk”. Majd utal arra, hogy az ezredfordulón Vinczeffy hirtelen fordulattal visszatér a figurativitáshoz. Ezzel „a szürrealista, szimbolista eszköztárát frissíti fel, értelmezi át”. Miközben párhuzamosan térplasztikákkal, ready made-ből kiinduló plasztikai átköltésekkel és egyedi grafikával, szén és ceruzarajzzal is foglalkozik. A vásznon megvalósított szintézis szinte megköveteli a rajzbani, sőt a háromdimenziós megformálást. Ebben a pályaszakaszában legfőbb megoldandó problémája a mesterségbeli tudás iránti tisztelet és a kísérletező alternatívakeresés ötvözése.

Vinczeffy László a teljes absztrakcióhoz a kilencvenes évek közepén jut el. Az utóbbi két évtizedben készült művei demonstratív visszatérést sugallnak az anyagközpontú, monokróm, pontosabban visszafogott színskálán mozgó, többnyire egy szín tónusvariációiban tartott művekhez, és úgy tűnhet, hogy elhatárolódást is jelentenek attól a külön idejű, külön identitású kelet-európai és szűkebben erdélyi művészettől, amelyet egy, a 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül című, 2000-ben tartott budapesti konferencia mottója tökéletesen lefedett: „Külön világban és külön időben”. A verssor Illyés Gyulától kölcsönzött és úgy folytatódik, hogy: „éltél, be messze tőlem, / Már vége, – vége!”

Pedig Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és – talán nem véletlenül – éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy Vinczeffy festményeinek, annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak, szoros kapcsolatuk marad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.

Vinczeffy László: Rokonok, 2016

Vinczeffy László: Rokonok, 2016

Képeinek kompozíciója emlékkőszerűen, vagy talán még inkább egy hagyományos székely ház, illetve „bennvaló”-szerűen összefogott. Felületük néhol, azon túl, hogy domborműszerűen, vagy még inkább szántóföldszerűen alakított, kertszerűen ápolt, a szőtteseinkhez, varrottasainkhoz hasonlóan minuciózusan és következetes részletgazdagsággal, gondosan texturált, de egyébiránt a föld alól előkerülő archaikus kerámiákra is emlékeztetően, ezeknek elemi, rituális funkcióit is hordozó motívumaihoz hasonló módon jól kidolgozott repetitivitással is variált.

Vinczeffy László: Angyal, 2016

Vinczeffy László: Angyal, 2016

Vinczeffy festői és szobrászi gyakorlata eltekint szubjektív világunknak, életterünknek, tudatunkban többnyire a hasznossági szempontok szerint besorolható és közösségi konvenciók alapján rendezhető konkrét képi elemeitől, a mindent felfaló globális információs világ hétköznapi jelekké változtatott, reklámalanyokká asszimilált tárgyaitól, élőlényeitől és személyiségeitől, de a könnyedén szavakká, szimbólumokká változtatható, majd a közbeszéd által kisajátítható fogalmi konstrukcióktól is. Képei és szobrai elkerülik a korszak információs szöveg-, jel- és képpaneljeivel leírható banalitásait, valamint azokat az ál-intellektuális kapaszkodókat, melyek kulturális meghatározottságaink állóvízéből, az elérhetetlen vágyak és a leküzdhetetlen kisszerű félelmek mocsarából ígérnek kilábalást. Csupán a képcímek poétikus bölcseleti töltése őrzött meg valami keveset a korábbi művek konkrétabb fogalmiságából, ez némi vigaszt nyújthat azoknak, akik a képzőművészeti nyelv keretei között makacsul keresik a spiritualitás verbális értékeit.

Amennyire nehéz válaszolnunk olyan szokványos kérdésekre, hogy mit fejez ki a művész a műalkotásával, hogy mit is ábrázol a kép vagy a szobor, vagy vajon ki és mi ihlette hangulatát, vagy netán milyen politikai vagy szellemi szekértábor eszméit tükrözi, képviseli, ugyanannyira könnyen teremthetünk szubjektíven zsigeri kapcsolatot ezekkel az alkotásokkal, ha félretesszük az előbbi kérdéseinket és elemi érzeteinkre hagyatkozunk.

Bízzuk magunkat a szemünkre, a bennünk szunnyadó arányérzékünkre, az érintés nélkül is működő tapintási érzékenységünkre, a plasztikai ritmusokra is rezonáló belső fülünkre, a természet számtalan védekezési és érvényesülési stratégiáját magának tudó élőlényi ösztönünkre, és nem kevésbé arra a mindenkiben ott szunnyadó közös belső és mégis mindenkire külön-külön is jellemző kulturális mércére, amellyel elvileg meg tudjuk állapítani, hogy ezek a művek emberi mércével mérve méltóak-e a teremtő hasonlatosságára teremtett teremtményének teremtő munkájához, vagy sem? Az én válaszom határozottan az, hogy: Igen.


(1) Kántor Lajos: Álmok –átváltozások, a Pallas Akadémia kiadó Műterem sorozata, 2008.

(2) Egyed Péter: Bevezető Vinczeffy László katalógusához, Toronto, 1999.


Galéria > Vinczeffy László képei