Annak idején egy papírfecnire írt recepttel, sok bátorsággal és pár jegyzettel a kezemben indultam a sötétkamra amatőr fénytelenségébe, ahol hibák és véletlenek, s ezzel együtt izgalmak sorozata vette kezdetét. Az ember tart attól az úttól, amin magány vár rá, miközben tudja, hogy volna recept, mely a dolgok történését a nagy könyvben megírtak felé terelné. A félelmet aztán idomítani lehet, és ezzel a meggyőződéssel a kezdeti nehézségeket körbe lehet nőni. Én a félresikerült nagyításokat és a sötétkamrában keletkezett szemetet is mind egy szálig eltettem. Itt sikerült, fotográfiai pályafutásom legelején az első olyan véletlennel összeakadni, aminek kapcsán megszületett a hibaizmus szó. A hiba azután jó darabig mint kiindulási pont szerepelt a hozzáállásomban. Hibaista képnek azokat a képeket nevezhetjük, melyek alapvetően nem az alkotó szándékai szerint születtek, de hibáik különleges, hozzáadott értéke miatt az alkotó mégis számontartja őket.
A Fehér Vera: Error, 2006
Azt gondolom, hogy a fotográfia bizonyos szegmenseihez fel kell nőni. Kezdetben viszont talán egészséges dolog a technika varázslatában elkalandozni, kiélni azt, amit le kell vedleni. Mindenki valamilyen irányból érkezik a fotográfia felé, ami olyan sokszínű, hogy az érkezők variációinak nagyon széles spektrumát képes magával ragadni és megtartani. Én társra és inspirációra vágytam az alkotásban, és a sötétkamra mélyén szabad lett a csók. Egy ritka, nem tolakodó, mégis inspiráló társszerzőm lett: maga a véletlen. Az a gondolat, hogy a véletlen és a hiba mint alkotón kívülről érkező képalkotó tényező tulajdonképpen társszerzőként is felfogható, végül is Kincses Károlynak köszönhető. Egy személyes beszélgetésünk alkalmával mondta ő, hogy úgy fogalmazná meg a hibaizmust, hogy a hibaizmus az, amikor az alkotón kívül másvalaki, másvalami is része az alkotásnak. Ez egy kicsit hasonlít Kardos Sándor, a Hórusz Archívum szerzőjének megfogalmazására, aki azt mondja az archívumban lévő képekről, hogy Isten ujja ért bele a képekbe.
Acsai Miklós: Criticalmass, 2010
Személy szerint mindig érdekes lehetőségnek tartottam, vagy inkább kihívásnak, hogy az alkotásban ne egyedül vegyek részt. Kíváncsi voltam, vajon mik lehetnek azok a határok egy én és egy másik én között, amik elmosódnak egy közös munka során, vagy mik azok a pontok, amikor az ember belesimul, feladja az ő részét. Érdekelt, hogy vajon vannak-e agresszív vagy nagylelkű gesztusok egy ilyen alkotói közösségben, és hogy hogyan tud létrejönni az a harmadik, ami kettőnkből tevődött össze. Erdély Miklós ilyen irányú kísérleteiről és játékairól sokat olvastam, nagyon szerettem, és szerettem volna valamilyen formában én is átélni őket. A fotót viszont első találkozásunkkor egy egyszemélyes sportnak véltem, hiszen minden exponáló gombot egy ujj használatához terveztek.
Altnőder Emese: xxx, 2009
Az én olvasatomban a hiba olyan jelenség, amely az alkotás során az alkotói szándék ütközését jelenti egy váratlan eseménnyel. Azért lehet érdekes ez a fotográfiában, mert ez egy olyan médium, ami a valóságot a maga esetlegességével együtt rögzíti. Mivel a valóság szerves része a kiszámíthatatlanság, folyamatos az is, hogy váratlan dolgok történhetnek az expozíció során. Ez az esetlegessége, előre ki nem számíthatósága a világnak az, ami, ha fotográfiára kerül, összehasonlíthatatlanul valóságossá, átélhetővé teszi a látványt. Legalábbis az egyik nagyon fontos tényező ebben a tekintetben. Van mégis egy olyan, talán lélektani határ, amelyet átlépve az elkészült képpel a szerző képtelen azonosulni, és hibásnak, nem sikerültnek titulálja azt. Amit e megütközés után mégis képes a rácsodálkozás lendületével egy időben elfogadni, az már a hibaista hozzáállás részeként értelmezhető. Az izmus szó persze némileg túlzás, hiszen a véletlen lényege a befolyásolhatatlanság, így tehát marad egy olyan passzivitás, mely a véletlen megjelenésekor válik aktív cselekvéssé. Mégis, azt az attitűdöt, hogy alkalomadtán visszautasítás helyett újragondolásra késztetnek bennünket a váratlan impulzusok, máshogy nehezen lehet megfogalmazni.
Borsay Márti: Szomszéd kockák, 2011
A Hibaizmus csoportban lehetőségem volt saját kalandjaimon túl mások kalandjait is megismerni. Szándékosan nem említek neveket, hiszen a weboldalunkon mindenki megtalálhatja a tagok listáját, amely művészeti csoporthoz illően szenvedélyes átalakulásokon ment át, és a történetünkről is talál olvasnivalót bárki. A csoport tündöklésének éveiben az volt a legizgalmasabb, amikor a kész, falra akasztható munkáinkat megmutattuk egymásnak. Saját magunk szerveztük a közös kiállításokat, tapasztalatokat és módszereket, melyeket alább kifejtek.
Vachter János: Kéreg, 2015
Fontos megjegyezni, hogy a Hibaizmus egy, a fotográfiai kánontól elhatárolt, inkább amatőr fotográfusokból álló csoportként indult a kétezres évek derekán. Ezek az alkotók munkájukban különbözni akartak azoktól a közösségi hálókon és fotós oldalakon lévő trendektől, melyektől egyébként is inkább a technikai segítségnyújtás várható el, értékítéletükkel viszont egyéni kifejezésmódot, saját nyelvet kereső ambíciók mentén nem feltétlenül szerencsés azonosulni. Ebből a közegből talán pont a merev szabályszerűségeknek ellenállva, így annak köszönhetően nőtt ki a népszerűvé váló eszme. A Hibaizmus első körben nevének lázadó hangulatával tudott érdeklődést felkelteni.
Martinkó Márk: Digitalizált növények (részlet), 2011
Az egész csapat javarészt analóg technikát használó tagokból állt, de később, az egész évtized technikai felbátorodásával és az első digitális kompakt gépeink romlásával a digitális hibák is és a glitchek is megjelentek a csoportban. Analóg vonalon gyakori volt a véletlen multiexpó, vagy a fénybeeresztés, de kifürkészhetetlen képelemekkel is lehetett találkozni, melyet az előző vagy a következő képkockáról tükrözhetett át valahogyan a lencse. Fénybeveréseket, lejárt, sérült nyersanyag foltjait, a negatívra került koszokat tettünk képalkotó elemmé. Polaroidokkal bántunk mostoha módon, szolárgráfiákon égettük semmivé a látványt. Archaikus technikákat használtunk, fényt beeresztő gépeket szerettünk meg, sérült fájlokat printeltünk. Tárgyakat és filmek végeit szkenneltük be, mintha tájképek lennének. Egymagam kevés volnék felsorolni mindezeket a technikai tapasztalatokat, és azt gondolom, nem is igazán lehetne végére érni a felsorolásnak. Eleinte inkább a véletlenek voltak hangsúlyban, s később a szándékosan generált hibák gyakoribbak lettek, mert ráleltünk azokra a csatornákra, ahol ki lehet őket aknázni. A szándékosan létrehozott hibákkal véleményem szerint az a nehézség, hogy mivel az ember szeme nagyon hamar hozzá tud szokni bizonyos látványelemekhez, ezért ezek e fotográfiák formanyelve viszonylag gyorsan kiüresedik. Kivéve talán akkor, ha az adott technikai hiba megfelelő koncepcióval párosul és öncélúságát elhagyva termékennyé változik.
Volt szerencsénk több csoportos projektet is befejezni együtt, melyek közül most csak egyet emelnék ki. A Multiprojekt címet viselő anyagnál mindenkinek kiosztottunk egy-egy tekercs fekete-fehér rollfilmet, majd párokat húztunk egy zsákból. A tekercseket mindenki elfényképezte, majd visszatekerte, s visszatekerve átadtuk a párjainknak. A projektben a sikeres, különböző szerzőktől származó multiexpozíciókat szerettük volna megkísérteni úgy, hogy a lehető legtermészetesebb véletlenség kísérje a folyamatot, például emiatt nem alkottunk szándékos párokat és senki sem árulhatta el, hogy mit fényképezett. Az eredmény nagyon kevés értékelhető képkockát hozott, és szerintem pontosan emiatt egy remek tanulságot is.
Sprenc Balázs: Faceless, 2016
Ez a csekély mennyiség ugyanis remek jelzője annak az aránynak, amely nagyobb távlatokban is érvényes a véletleneket lovagoló alkotók találati esélyeire: a jó hibának, a jó véletlennek borzasztó kicsi az esélye, főként az egy-egy hibatípust kiaknázni próbáló projekteknek. Ha a hibalehetőségeket megsokszorozzuk, többféle nyersanyagot, többféle gyenge ponttal rendelkező szerkezetben használunk, többféle hibát figyelünk, akkor változhatnak a kilátások. Változhatnak akkor is, ha egyszerűen feledékenyek vagyunk, nem használunk világos, érthető jelzéseket saját magunk számára sem. Például, ha nem jelöljük külön az elhasznált negatívokat a még szüzektől, sikerülni fog véletlenül befűzni többször egy tekercs filmet.
A hibákat kategorizálni is próbáltuk, érdekes vitákat kavarva virtuális beszélgetésekben. Az egyetlen kikezdhetetlen csoportosítás a hibaizmusban a véletlen és a szándékos hibák (fatális és errorista hibaizmus) megkülönböztetése lett, melyeknek alcsoportjait megint szinte lehetetlen kategorizálni, bár kétségkívül vannak fő irányvonalak. Ezeket nem technikai léptékkel próbáltuk meghatározni, inkább szándék szerint: így született amatőr, dokumentarista, konceptuális, de még kontár és természeti csapás kategória is, melyeket a hibafában rövid mondatokkal el is magyaráztunk.
Hibafa, 2010
A hibák és véletlenek sokszínűsége, kategorizálhatatlansága és kimeríthetetlen tárháza, valamint az alkotócsoport kissé alábbhagyó aktivitása okán született meg a hibaizmus demokratizálásának ötlete. 2018-ban a www.hibaizmus.hu oldalon létrejött a közösségi véletlengaléria, mely tulajdonképpen egy online felület, és ahová bármely földi halandó regisztrálhat, hogy feltöltse „rosszul sikerült, de pont ettől jó” fotográfiáját.
gergkarkecz: New York’s animaly (feltöltés a Véletlengalériába: 2019)
A szabály az, hogy különféle kulcsszavakkal lássa el képeit, sőt, hozzon létre új kulcsszavakat. A meglévő csoportosítások használatához megfelelő itinert is talál az oldalon. A nem titkolt cél az, hogy a különféle hibák által megszületett képeket csoportosítgatni lehessen, s ez a rendszer online átvizsgálhatóvá tegye a remélhetőleg egyszer reprezentatív méretűre duzzadó képállományt. A weboldal technikai megoldásai hagynak maguk után kívánnivalókat, de az alapvető rendszer működik. Legutóbbi észrevételem szerint a hibaizmus weboldalán lévő véletlengaléria darabjait érdemes a mindenki által kedvelt közösségi oldalon is folyamatosan megosztani. Ez a felület ugyanis rászoktatta az embereket a visszacsatolás fontosságára, és itt lehetőség is adódik a véleménynyilvánításra. Ez minden tekintetben ösztönzőleg hat a galéria duzzadására, és ezzel el is érte a célját az egész kezdeményezés. Ennél már csak az lehetne izgalmasabb, ha születne egy évente megrendezésre kerülő hibaista „szalon”, ahol valódi képek műtárgyként kerülnek valódi falakra, s mely esemény a véletleneket és hibákat hozzáértő és kifinomult módon kategorizálná, miközben egyszerre helyet adna a fotográfia összes szereplőjének.
Gombos Lajos: Bonifac rontott (feltöltés a Véletlengalériába: 2019)
Ha optimistán gondolunk a jövőre, vélhetjük, hogy a fényképezés demokratizálódásával párhuzamosan, vagy inkább arra épülve a hibaizmus ideológiájának demokratizálódása is megtörténik. A hibaista ideológia könnyen érthető, és a benne izzó ártatlan lázadó hangulat miatt pedig rendkívül szerethető. Érzésem szerint van a hibáknak való megbocsátásban valami – valami, aminek köze lehet egy társadalmilag nyitottabb generációhoz, a mai ember felfogását megalapozó pozitív énközpontúsághoz, vagy ha úgy tetszik, ahhoz a közkedvelt énszeretéshez: „szeresd magad a hibáiddal együtt”.
Nyiri Barbara: Bánk (feltöltés a Véletlengalériába: 2019)
Több alkalommal megsemmisült majd újjászületett a csoport is, a weboldalak is, de valami minden alkalommal új életre hívta, és én bízom benne, hogy a működőképes, igényes képanyag mellett leginkább az ideológia szerethetősége ennek az oka. Ahogyan az amatőr fotográfiai „trendek” felkapták a közösségi megosztók filtereit, színezett rétegeit, a hibaizmus felé érkező folyamatos pozitív hozzáállás főként, de nem csak amatőr alkotói oldalról is elhozhat egy olyanfajta változást, mely során az alkalmi és professzionális fényképészek kitágítják saját képeikre való rálátásukat, és e szélesebb látókörrel felvértezve egy általánosan érettebb látásmódhoz jutnak. A hibaizmus beszélőneve talán elég ahhoz, hogy bogarat ültessen a fülekbe, és ha az alkotók nem is rögtön hasznosítják újra egyébként kukába kerülő fényképeiket, mindenesetre közelebb kerülnek egy tudatosabb, átgondoltabb fényképezési gyakorlathoz.
2019. február
