A terepjáróba lépve a bal sarok és a cipő sarka két mondatban megbeszélik: „Ma nem. Hülye ez, ma nem engedünk, sose múlik el a fájdalom, nem jön vissza a régi jó.”

Békén hagyják egymást: a sérült sarok és a szolidáris terepjáró cipő. Nem ragasztja le, nem kell hozzá parlamenter, közvetítő, nincs igény fenyegető jegyzékváltásra. Az ember azt mondja, rendben. A kompromisszum, a megbeszélés, a tárgyalásos konszenzuskeresés, az azonos szálak kutatása, az igyekezet a közös hang felé. Nincs más kiút. Csak a barmok ölik le egymást, ha elment az eszük.

Az ember aztán fél nap keresi, mi maradt a napból, mi hiányzik. Mit hagyott ki, mit nem intézett el. Néha úgy érzi, fel kell hívnia valakit, aztán benyit a hűtőbe, hátha az örökasszony valamire külön felhívta a figyelmét, el ne felejtse megenni. Néha a hiányt összekeveri az állandósult nikotinéhséggel. Máskor azt gondolja, szomjas, inni menne a Csendesbe, hosszan, boldogtalanul, füstösen, mint a magányos kocsmajárók. Nyitja a digitális naptárt, hátha ott találja, mi maradt ki, mit nem intézett el. Aztán a vándorló oldaltáskából a határidőnaplót, hátha. Sehol semmi, csak a folyamatos hiányérzet.


A helyettes. Ő – a helyettes – a tudományág, a rejtély maga, aki ezer kilométerről is felismeri, mikor kell érkeznie, mikor lökje be az ajtót, dobálja kaviccsal az ablakot.

„Horgász barátod minden nap nyomja a csengőt. Horgász barátod, az Imre, minden nap részeg. Idióta, részeges horgász barátod addig nyomja a csengőt, amíg kénytelen vagyok lemenni a kapuhoz.”

„Kapcsold ki a kapucsengőt. Fölös flanc a parton. Vársz valakit? Ha nem, akkor minek csengő?”

„Téged várlak. Mit gondolsz, kit?”

„Én telefonálok, nyugi, ha megyek. Kapcsold ki nyugodtan.”

„Kikapcsoltam. Felmászik a kerítésre, kiabál, rázza a bukszust az ablak előtt.”

„Mit akar?”

„Halat hoz az ő kebelbeli barátjának, neked.”

„Hajtsd el.”

„Nem lehet, beszélgetni is akar.”

„Veled?”

„Dehogy. Veled. Mert milyen jókat beszélgettetek annak idején a világról. Ez tetszik. A világról szoktál beszélgetni félidióta, részeg horgászokkal?”

„Nemigen. Nem gyakori.”

„Gondoltam. Reméltem.”

„Elfogadod a halait?”

„Kénytelen vagyok, ha nem veszem át, felakasztja a kilincsre.”

„Remek.”

„Hozott nagyobb halakat is, kecsegét, süllőt, tükörpontyot, mint egy tál.”

„Fagyaszd le. Jó lesz, amikor kis, könnyű vacsorát kívánunk.”

„Rosszul viselem a halszagot, tudod jól.”

„Vegyél egy kishűtőt a pincébe, kicseréltük a konnektort, jó az is, bedugod, a hal elkülönítve büdösíthet odalent.”

„Nem akarok halat, csak veled együtt, csomagban, szívem. Szólj a fickónak, hogy felejtsen el, de nagyon.”

„Annyira tán mégse terhel az ingyen hal, az ég áldjon meg, de rendben, szólok.”

„Annyira mégse. Egyetlen formában viselem, így, ebben az állapotban, hogy te pucolod, belezed ki, fejezed le őket, sózod, panírozod. Csíkos boxerban állsz a konyhapultnál.”

„Hehe, bolondocska. Lesz még alkalom.”

„Jöjjön gyorsan. Az alkalom.”

„Mondom, nyilván lesz, pucolom gatyában a halat, repül a pikkely.”

„Nahát, na, akkor, na, végre, hogy… Nem voltál ma hajnaliban? Más úton, ha mégis? Mi történt?”

„Gyógyul a sarkam.”

„Hadd nézzem. Viszek varázskenőcsöt. Az ujjadat is én gyógyítottam, amikor megvágtad, török gyerek. Megyek anyámhoz, kettőkor találkozzunk a Bástya előtt.”

„Ma rendbe jön a sarkam, köszönöm, nem kérek varázskenőcsöt.”

„Egy zacskót, a nagyobb zacskó keszeget is viszem, a rántani valót itt tartjuk, jó?”

„Nem jó. Megtárgyaltuk a szeptemberi szünetet. Megállapodtunk, hogy nem találkozunk. Nincs spontán mozgás, mielőtt baj történne. Láthatod, a spontán támadó ingerületből, spontán táncból, spontán spontánból szakad az ég. Éppen az nem hiányzik most. Neked igen? Mert nekem nemigen.”

„Ahogy akarod. Hiányzol.”

„Megbeszéltük.”

„Rendben. Akkor a keszeget ne is?”

„Lent várlak a benzinkútnál. Csak kiadod a kocsiból, mész. Képes vagy rá?”

„Mindenre. Mindenre képes vagyok.”

„Köszönöm.”

„Holnap délelőttre ígéri a málnás lengyel a negyvenhat földminta összesítését, a térképet. Azt mondja, a föld kiváló, jobb a jónál, veled megbeszélte a próbaüzem mikéntjét. Így van?”

„Érti a dolgát, hagyatkozhatunk rá, írtam egy összegzést, átküldöm, mire hazaérsz, a gépben vár.”

„Nagyon jó. Egy ötvenre érek a benzinkúthoz. Tíz perccel kettő előtt.”

„Nem tizenhárom ötven?”

„Hülye vagy, szívem. Robogjunk!”


Semmi líra, semmi túlzás, semmi líraféle, semmi szex, csak átveszi a benzinkútnál a halakat, aztán hazaballag. Így dönt az ember. Rendezi a viszonyokat, elsimítja a tetejét, ne legyen mérgezőbb a kelleténél. Negyvenkor már pakol, hogy ötvenre pontosan a sarokra érjen. Előbb szandált próbál, aztán a belépős papucsot választja, ami nem érinti a sarkát. Nem akarja, hogy a gyógyuló sebet feltépje a szandál.

Az eső a semmiből zúg a völgyre. A Pilisen billen át. Negyvennégykor még ezer ágra tűz a nap. Negyvenötkor elsötétedik Vaskapu, egy perc alatt lefut a hegy meredekéről a fekete felhő, annyi időt nem hagy az embernek, hogy fedél alá érjen. A látótávolság tíz, aztán öt méterre csökken.

„Szállj be gyorsan!” – áll fel a járda mellé a hat magyar hold birtokosnője, a helyettes. – „Éppen elkaptalak, hogy ne ázz szét nekem.”

Vigyorog.

„Hát éppen szétázófélben” – mondja az ember, kirázza füléből a vizet.

„Kapcsoljam be a fűtést?”

Várnak fél percet. A nő indít.

„Tűnjünk innen, mielőtt hátulról belénk csattan valaki.”

A rövid úton a Kettős Pince felé kanyarodik. A diófa alá, az orgonabokor fedezékébe, a szokott helyre.

„Szövetségesem a zivatar néni, azt dörgi, hé, fiatalok, ez még augusztus!” – mosolyog a nő az esőre.

„Jah. Az elemek a szexmentesítő megállapodás ellen. Rés a pajzson.”

„Rés” – nevet a helyettes jókedvűen.