Elisz

„Ezek szerint van egy másik világ is, Anyukám?” Magyarázatképpen a kérdéséhez hozzátette: „Ha Borsszem Jankó abban járt… Mert jó állatok kimentették ugyan, de csak hálából…”

Anyukája nem egyből válaszolt. Úgyhogy Őzite folytatta: „Kell lennie egy másik világnak, mert Elisz is átment abba. Belement, belezuhant…”

Anyukája kérdi: „Jártál te is ott?”

„Nem, a testvére mesélte.”

„Akkor tudod, hogy nem mindig érezte jól magát a ’túlvilágban’. Csodaországban, ahogy ő nevezte. Hol nagy volt ő ahhoz, hol túl kicsi. Te sem szeretnéd, ha akkora lennél, mint egy zsiráf…”

Őzite mulatságosnak találta, amit az Anyukája mondott. Hogy ő zsiráf?! Hogy lenézzen az Anyukájára? Az egész világra? Na de hogyan enné akkor a füvet? Ehetné a falevelet, igaz. De télen, amikor a fák levetkőznek…?

„És vissza sem jött, hanem… felébredt… ezek szerint az a másik világ az álmában létezett…”

Őzitét akkor meg az érdekelte, hogy megjelenhet-e egy másik világ az ő álmában is?

„Hát persze. Hiszen álmodsz is, nem?”

„Minden éjjel. Legutóbb Nicaraguában jártam, bár azt hiszem, az az Óperenciás tengeren is túl van… Mégsem lett nedves a lábam…”

No de a hosszabb előkészítés után most tért rá a tulajdonképpeni válaszadásra Őzite Anyukája: „Tudod, Őzite, másik világ létezik. Ha megteremted magadnak. Ha sárkányok zavarják az életed, akkor lemehetsz velük harcolni az alvilágba, vagy felrepülsz, ha ott vannak. Ha megtalálod a magad Nyulát, amelyik órával a kezében bújik a vackába, s azt követed, lezuhanhatsz abba a világba. Ha annál is eredetibbet gondolsz ki, lehet az is a másik világ, a világod. Érted?”

Annyira új volt, amit hallott, hogy Őzite azt sem tudta, hogy érti-e vagy sem. Úgy érezte, hogy egy új világ nyílik meg számára, s hogy abban ő olyan kicsi, akár egy törpe…

Lewis Carroll: Alice Csodaországban

Varázsige

Egy napos vasárnap délelőtt Őzite előállt a kérdésével, ami az oldalát már régóta furdalta: „Anyukám, van nekünk varázsigénk?”

Anyukája mosolygott lánya kíváncsiságán, de csak befele, hogy ne ijessze el a rákövetkező kérdéseket. „Hát amikor kiejtem a számon, hogy ’terülj, terülj, asztalkám!’, mondta, akkor elkezdünk mind falatozni a friss fűből.”

Őzite nem szólt, de látszott rajta, hogy nem erre gondol.

„Vagy amikor elkiáltom magam: ’Süss fel, nap!, akkor kisüt a napocska, nem elég az varázslatnak?”

„Nem erre gondoltam, Anyu.”

„Na jó, hát akkor itt egy prózaibb válasz: azoknak a könyvkölcsönzőknek, akik időnként kivesznek egy könyvet a könyvtárból, van ’jeligéjük’. Az olyan, mint egy ’varázsige’. Erre gondoltál?”

Mire Őzite elmesélte, hogy ő találkozott elvarázsolt személyekkel, példának okáért két gólyával*, akik elfelejtették a varázsigét, s ezért nem változnak vissza emberré. Ugyanis kacagtak, és nem volt szabad. Mert attól elfelejtik.”

Őzite-Anyuka erre maga is kacagott. Őzite megkérdezte rögtön: „Te is elfelejtetted?”

Anyukája elmagyarázta erre a maga módján, mi a helyzet. Előbb megkérdezte, hogy Őzite szereti-e a füvet? Igen, nagyon szereti, volt a válasz. Főként a tavaszi zsengét. „Nos, ha te elvarázsolt gólya lennél, akkor nem a füvet, hanem a békacombot szeretnéd…”

„Brrrr!”, szólt közbe Őzite.

„…vagy ha ember lennél, a fácánsültet imádnád, és nem a szénát.”

Őzite erre is bólintott.

„Megértetted akkor, hogy mi sem gólyák nem vagyunk, se emberek. Tehát nem varázsolt el bennünket senki.”

Wilhelm Hauff: Gólyakalifa

János vitéz

„De anyu!”, ellenkezett Őzite rövid gondolkozás után. Majd így folytatta: – Azt mondod, hogy varázsigénk nincs, hogy nem vagyunk elvarázsolva, de… (kivárt itt egy kicsit, hogy jól forgassa meg a szájában, amit a fejében kitalált) de varázslat csak van…!”

Anyukája is hallgatott egy sort, azon töprengett, hogyan kezdje el.

Őzite gyorsabb volt nála, és újra rákezdte: „Én láttam a saját szememmel, hogy János vitéz a tóba dobta a rózsát, ami a Juliska sírján nőtt, és abból a rózsából, vagyis a Juliska poraiból feltámadt a János vitéz kedvese. Mert az az Élet tava volt.”

Anyukája ezt sóhajtotta: „Szép mese!”

Majd megkérdezte: „Azt honnan veszed, hogy az élet vize volt?”

„A tündérek mondták.”

Anyukája erre csak ennyit válaszolt, azt is suttogva: „Szépeket beszélnek ezek a tündérek.” Majd állkapcsával leszakított egy rózsát, és behajította a Tó vizébe. A rózsa elmerült, de senki sem kelt ki belőle. Majd ezt mondta a csodálkozó kicsinyének: „Látod, mi is egy mesében élünk, és a tavunk életet ad. Nekünk, ha megszomjazunk, Kacsának, mert ott leli meg a táplálékát, a gólyákról, meg hát a gólyák eledeléről, a békákról nem is beszélve.” Itt megállt kissé, hadd készítse elő a végső bizonyítékot, az „aduját”.

„Lehet, hogy a vitéz nyugtalan volt, amikor Juliska a vízbe ugrott, hogy ússzon egyet, s amikor könnyes szemmel bedobta a rózsát, meglátta Juliskát, aki vele szembejött.”

Őzitének a csodálkozástól még a füle is lekonyult.

Nem is volt szava. Mikor először kitátotta a száját, ennyit mondott: „Anyu, te egy igazi tündér vagy!”

Petőfi Sándor: János vitéz