Egy kiáltás… aztán csend… Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem elsőként, amikor is Szász Zsuzsa Debrecen épített örökségének elmúlására reflektáló alkotásait az Incognito Klub kiállítóterében installálva megtekinthettem. Talán elmondható, minden jóérzésű értő és érző, debreceni emberben feltör egy belső kiáltás, amikor látja eltűnni szeretett városát. Aztán marad a csend… A főnixmadár – épített örökségének tekintetében legalábbis – elhamvadóban van, hogy végképp átadja magát valami másnak, újnak és idegennek…
Szász Zsuzsának 2018-ban volt szerencséje először részt venni egy XVIII. század második feléből származó, bontásra ítélt ház (Tanító utca 10. szám) felmérésén. Ő azonban nem mérőrudakkal és tollal örökítette meg, mérnöki pontossággal az épület vizuális lenyomatát, sokkal inkább az egykoron ott élők telken-házban hagyott, már szükségtelennek ítélt, pusztulásra kárhoztatott, személyes tárgyait gyűjtötte össze – ekkor születhetett meg ezen kiállítás elképzelése is. E talált tárgyak (ready made) idővel kiegészültek a Csokonai, Szív és Cserepes utcákról begyűjtött tárgyakkal és azok történeteivel, amelyeket kiállítási anyaga elénk tár!
A múltra, elmúlásra, megújulásra reflektálnak objektjei. Sokan talán úgy gondolják, installációkat, experimentációkat és tárgykollázsokat készíteni egyszerű feladat, hiszen csak felhalmozzuk a különálló dolgokat. Ez azonban ebben a formában nem igaz, hiszen ezekben az esetekben emlékekről kell képi formában gondolkodni, és képzeletben kell játszani. Kísérlet ez a hideg fém nehézségével és merevségével, a fa, textil, vászon, bársony, hernyóselyem, tüll, csipke, megannyi más minőségű anyag sokrétű játékával és összefoglalásával, a múlt és jelen kohéziójának megteremtésével…
Sok törődést igényelnek ezek az eredendően pusztulásra ítélt emlékek, száz és száz év porát és magányát kell róluk eltüntetni vagy átértelmezni. A tárgyaknak ugyanis lelkük van! Nem csak azért, mert képesek történetek elmesélésére, hanem azért is, mert újra törődést kapnak, s bár sokszor nehézkesen, más esetben könnyedén –, de előbb-utóbb egy kiállítás keretében találják meg új helyüket, tehát újra élhetnek!
A Tanító és Cserepes utcák környékét megörökítő, hímzett, térképeket ábrázoló műalkotásokhoz a művész Debrecen első ismert, részletes, XVIII. századi várostérképének szelvényeit idézte meg; szimbolikájuk erővel telten jelenik meg.
A szóban forgó textilkollázsok legalább három fázisban valósultak meg. Kivarrás, hímzés, öregítés, kontúrozás… Külön-külön 2 hónapig készültek, és a Tanító utcát megidéző mű részeként a házból származó pamutszálakra erősített fényképek mint megannyi emlék törnek elő a kihímzett portáról…
Egy zongora töredékei, részek az egészből, amelyeket egy Cserepes utcai ház emeletéről a már elbontott lépcső helyén még le lehetett ereszteni… Fragmentumok, amelyeket meg lehetett menteni, mert a hangszer engedett valamit magából megtartani. Egy hangszer, ami egykoron szívhez szóló dallamokkal volt teli, most pedig csendjével szól hozzánk. Rajta nyugszik egy megmentett kotta is, s rajta a dal címe Fehér fátyol… És ímhol egy másik házból előkerült, szellemként lebegő, foszlott, fehér menyasszonyi fátyol is! Nemhiába, a tárgyak követelik és megtalálják a helyüket, ha értő kezekbe kerülnek!
Ezek a pusztulásra ítélt emlékek pedig mint mementók szólnak hozzánk a múltból, és üzennek a jelennek, a jövőnek… A régi tárgyak újjászülettek, hogy emlékeztessenek és figyelmeztessenek: szeressük városunkat, s óvjuk meg, ami még belőle megmaradt!