Van valami baj velünk. Alapvetően nyughatatlanok vagyunk. Nyughatatlanságunk a falakhoz való viszonyunkban is megnyilvánul. Gondolkoztunk már azon, miért van az, hogy nekünk semmi sem jó? Mármint a falak tekintetében. Mert, valljuk be, szeretünk falakat építeni. Építünk magunknak mindenféle falakat, falakat húzunk magunk köré, falak mögé bújunk, még az ajtókat, ablakokat is, ha ugyan vannak, jó alaposan bezárjuk, nehogy megzavarjon minket valaki önként vállalt bezárkózásunkban, önkéntes fogságunkban, ha tetszik, önkéntes száműzetésünkben.

Ez még rendben is volna. Falakat építünk, így érezzük otthonosnak a világunkat, be ne jöjjön senki a mi kis birodalmunkba, nem szeretnők. Rendben is volna, ha nyughatatlanságunk nem fajulna odáig, hogy nem csupán építünk, de rombolunk is. Falépítők vagyunk, valamint falrombolók is vagyunk, egyszerre. És nagy élvezettel romboljuk, bontjuk a falat, ha úgy alakul, meg ha ahhoz van kedvünk. Megjegyzem, ilyen szempontból – hogy egy másik nyughatatlan népséget, a hangyákat hozzam példának, szóval – a hangyák okosabbak nálunk, embereknél. Ők is építenek mindenféle falakat maguk köré, de ők aztán nem rombolják le a már megépített falat. Legalábbis legjobb tudásunk szerint. Fölépítik a saját kis birodalmukat, otthonukat, és ha valamiért már nem tetszik nekik a korábban megépített birodalmuk, akkor otthagyják. De nem rombolják azt le.

Orosz István munkája

Mindez nagyon tetszetősen hangzik, de azért tegyük hozzá, hogy nem vagyunk hangyák, és viszonylag kis létszámú közöttünk a hangyaszakértő, tehát lehetséges, hogy a tudásunk ilyen szempontból hiányos. A hangyák világa talán bonyolultabb annál, mint amit feltételezünk róluk. Maradjunk meg tehát az emberiség falépítésénél, avagy -rombolásánál.

Bizonyos értelemben az emberiség története falak építésének és rombolásának a története. Ez olyannyira igaz, hogy elmondhatjuk, amióta létezünk, azóta szeretünk falakat építeni. Ennek a falépítési vágyunknak egyik igen szép példája Jerikó esete. Mint tudjuk, Jerikó mintegy 250 méterrel a tengerszint alatt helyezkedik el, és ezzel a Föld legmélyebben fekvő lakott települése. Mindemellett a világ egyik legrégebbi városa is. Tudjuk azt is, hogy a város legkorábbi emlékei az úgynevezett Natúfi-kultúra korából valók, ami az időszámításunk előtti 10. évezred. Az időszámításunk előtti 9. évezredben a város kereskedelmi központ volt, ennek köszönhetően a lakói meggazdagodtak, és önnön védelmük érdekében fallal vették körül magukat, védelmül a szomszédok és a vadállatok ellen. Érdekes adat: majdnem 6 méter magas kőfalat építettek, valamint kőtornyokat, ahonnan figyelték a közeledőket. Ekkoriban a városlakók száma körülbelül kétezer fő lehetett.

Orosz István munkája

Mindezek a védelmi építmények az időszámításunk előtti 2. évezredig megvoltak, amikor is Izrael népe vonult Jerikó ellen. A bibliai történet szerint ott állt Izrael népe a Jordán folyó túloldalán, és elhatározták, elfoglalják Jerikót. A legenda szerint két kémet küldtek ki, akiket megmentett a Jerikóban élő Rácháb, azzal, hogy elbújtatta az otthonában őket. A kémek megígérték, hogy meghagyják életét, ha a zsidók győznek. A zsidó nép átkelt a Jordán folyón, és felsorakozott Jerikó körül. Az Úr parancsa szerint hétszer körbejárták a várost a frigyládát hordozva. Majd ezután – a kürt szavát meghallva – a zsidó nép harci kiáltásban tört ki, és a kőfal a kiáltás hatására leomlott. Jerikó falai tehát a nép „kiáltásától”, ha tetszik, „haragjától” omlottak le.

Tudjuk azt is, hogy falat építettek a kínaiak is védelmi célból, ez a fal a jerikói falhoz képest későbbi, mert csak az időszámításunk előtti 3. században kezdték megépíteni. A kínai Nagy Fal nem omlott még le, és várhatóan nem is omlik le a közeli jövőben.

Falakat építünk, falakat rombolunk. Annak megfelelően, ahogy azt az adott körülmények között jónak látjuk. Kétségtelen tény, hogy a modern kori történelemben a jerikói falhoz hasonló építmény, amit – más és más okból – megépítettek és aztán leromboltak, az a berlini fal volt. És milyen erős a hasonlóság: Jerikó falát a nép kiáltása rombolta le, és a berlini falat is a népharag, ha tetszik, a nép „kiáltása” pusztította el.

Orosz István munkája

Amikor falak építéséről beszélünk, avagy falak rombolásáról, akkor nem csupán népeket, nemzeteket említhetünk, városlakókat akár, hanem személyeket is. Azt hiszem – hogy kissé közelebb kerüljünk mai témánkhoz – azoknak a képeknek a készítőjében, amely képeket most láthatunk itt, magunk körül, vagyis Orosz István személyében jelentős falrombolót tisztelhetünk. A fal lerombolása Orosz István esetében a rendszerváltás idejére tehető – ezt mindenki tudja, aki itt jelen van –, méghozzá az akkori igen jelentős alkotása, a „Távárisi, konyec!”-plakát miatt.

Nem véletlen, hogy ez a mostani kiállítása is a rendszerváltáshoz, Európa egyesítéséhez kapcsolódik. Ahogy maga az alkotó írja a mostani kiállításának apropóján: „A címhez, talán a kiállításhoz is kapcsolódik az épp 30 éve leomló berlini fal. Ide teszem a plakátot, amit a falbontás emlékére rajzoltam. Ezzel a plakáttal vettem részt a 2005-ös Berlini Alliance Graphique International kongresszuson is. Egy elszálló lufi van a képen, a fal nehéz köveiből összerakva. Szeretném hinni, hogy a plakátom adta az ötletét a 25. évfordulóra emlékező projektnek (Lichtgrenze), a lebontott fal vonalára világító léggömböket telepítettek, majd egyszerre eresztették őket szélnek. Ott Berlinben egy plakáttervező kolléga (az egyik lábán fehér, a másikon fekete cipő volt) elhívott a Reichstag épületéhez, hogy kezet rázzon velem a tábla előtt, ami a magyar határnyitásra emlékeztet, a határnyitásra, ami megnyitotta az utat a német egyesítéshez az egységes Németországért, a demokratikus Európáért.”

Orosz István tehát falat bont, ha kell. Ugyanakkor Orosz István építkezik is. Ha tetszik, falakat épít, magának, nekünk, a saját örömére, a mi örömünkre. És ezek a falak, amelyek folyamatosan utalnak a berlini falbontásra is, ami magának a szabadságnak lett a jelképe, ezek a falak csak jelképesek. Igen gyakran repülnek, szállnak, repkednek ezek a falak, vagy éppen csak jelképesek, illetve mindenképpen van bennük valami „furcsa”, szokatlan, valami szabálytalan, mintha azt üzennék, hogy a falaink, amik minket körbevesznek, azok könnyedén eltűnhetnek is, akkor, ha már nincs rájuk szükségünk.

Orosz István munkája

Vegyük körbe magunkat falakkal, ha védelemre vágyunk, és tegyük légiessé ezeket a falainkat, ha már bezárnak minket, ha már korlátozzák a szabadságunkat. Orosz István ezt üzeni. A falai nem valóságosak, szokatlanok, olykor repülnek, szállnak a magasban, könnyedek, mégis erősek, szinte velünk lélegeznek, léteznek velünk együtt, mert ők mi vagyunk. A börtönfal csak egy lufi, üzeni Orosz István. A falaink körülöttünk mégis itt vannak, mert ezek a falak, Orosz István falai a művészetünk, a kultúránk dokumentumai.

Még egy rövid kiegészítés mindehhez: gyerekkoromban Balatonszepezden voltam minden nyáron, ott, Orosz Istvánék háza közelében volt egy üres telek, ahova esténként focizni jártunk. Én hét éves voltam akkor, Orosz István pedig tizennégy. Ő volt a nagyfiú, ha ő beállt valamelyik csapatba, az komoly előnynek számított. Tudvalevő, hogy a kispályás focihoz kaput kell építeni, vagyis két darab téglára, kőre, vagy ruhahalomra szükség van, hogy lássuk, hova is kell gólt lőni. Vagyis gyerekként is kapukat, kereteket építettünk magunknak. Aztán amikor véget ért a meccs, ezeket a kereteket, kapukat, falakat elbontottuk. A fejünkben, a tudatunkban mégis ottmaradt minden. A kapu is, a labda is, amint éppen gólba tart. Ilyen módon mondhatjuk azt is, hogy a tudatunkban, a fejünkben ott maradtak a falak, a keretek. Az emlékezetben kissé légiesek ezek a falak, ezek a keretek, ezek a focikapuk, ugyanúgy szállnak, repülnek, mint Orosz István falai itt a képeken.

Elhangzott Orosz István „Falak” című kiállításának megnyitóján az Aba-Novák Galériában, Leányfalun, 2019. november 16-án.