Egyszer azt mondta egy írónk, Rómában az a fantasztikus, hogy „történik az emberrel”. Aki nem érti ezt a gondolatot, annak mindenképpen el kellene töltenie az Örök Városban legalább néhány hetet – bocsánat, de néhány nap kevés. Budaházi Tibornak volt szerencséje hosszabb időt szánni Itália és földrészünk egyik kulturális-szakrális fővárosának megismerésére. Ahogy Róma magába szívta évszázadok, évezredek történéseinek és alkotásainak szellemiségét, úgy itatja át az ott járók személyiségét ez a magas lelki-szellemi hőfokot és mély tartalmakat hordozó hely.
Szerencsére nem emlékszem már, melyik ismerősöm volt az, aki megkérdezte tőlem, miután Tiborhoz hasonlóan Rómában tölthettem közel két hónapot a Magyar Akadémia ösztöndíjasaként, hogy ha nem volt ott műterem, mit tudtam csinálni ilyen hosszú ideig… Mit, mit, hát csak mentem, mentem és töltekeztem, és megismertem a várost és környékét… Az első, amit mondanom kell, hogy egy város, egy hely csak gyalog ismerhető meg igazán. Mert egyrészt a költőtől tudjuk, hogy „ki gépen száll fölébe, annak térkép (…)”, másrészt aki a történések szintjén és lüktetésében mozog, az kapja meg a tér és az idő olyan ajándékait, amelyekből kontinensünkön Itáliában és Rómában van a legtöbb. A több évezredes város az európai kultúra olyan gazdag tárháza, ahol az évszázadok, évezredek rétegei óriási szellemi és fizikai teljesítmények sokaságaként jönnek szembe, hatalmas területen, ugyanakkor minden kis sarkon.
Budaházi Tibor: Római ikonosztáz (részlet)
A Rómát töredékeiben elénk táró Budaházi Tibor festői szemléletű ember, aki ráadásul közép-kelet-európai, sőt az észak-partiumi Kőszegremetéről került Zalába, és ez utóbbi Kárpát-medencén átívelő adat fontos. Nem is annyira a művész születési és későbbi lakhely-adatai – nyilván a szatmári és a zalai dombok hatásai sem közömbösek –, hanem az, hogy ha egy alkotó Európa ezen felén eszmélt, akkor másképp rezonál a kultúra képi rétegeire. Olyan helyről jött, ahol valaha szinte semmit sem volt szabad, és minden (másként) számított. Nem könnyű ezt ma érteni, amikor és ahol szinte mindent szabad, és semmi se számít. Budaházi Tibor Róma rétegeit – mai szóval layereit – keresi, üzenet-értékét kutatja-vallatja. Nem a sorok, hanem a rétegek között olvas, a falak, vakolatok, mikro-makro felületek, kis és nagy terek együttállásait emeli ki és rögzíti.
Tér ritkábban, idő annál többször témája, mondhatni főszereplője Budaházi Római töredékeinek. Egymást fedő felületek gazdag tárháza ez ugyanis, melyek – legyenek akár át-meg átfestett vagy graffitikkel felülírt vakolatdarabok, sajátos ablakok, etruszk sírkamrák, épületek nyomait őrző falrészletek, oszlopok, elhagyott széksorok –, mind ittlétünk nyomai, fragmentumai. A művész komponál, ő kattintja el a gépet, de a hely, a genius loci, az idő koptatta anyag nagy úr, nehéz eldönteni, ki talált meg kit – Budaházi a képet, vagy a kép(kivágások) őt.
Budaházi Tibor: Római ikonosztáz (részlet)
Sok helyen fotózhat az ember utcai töredékeket, de azok egy kicsit mindenhol mások. Róma egy több évezredes város, amely az ókori világ legnagyobb, legnépesebb, milliós metropolisa volt, és bár akadtak évszázadai a középkorban, amikor lakossága néhány tízezresre apadt, kultúrája, színessége és centrum-jellege sosem szünetelt, tehát szinte minden ott hever egymáson a múltból és jelenből. Antik eleganciát és arisztokratizmust, középkori esetlegességet és rusztikát, barokk szenvedélyt, lüktető, mediterrán temperamentumot egyaránt és egyszerre talál az ott járó, nagy mennyiségben és változatosságban. Ebből metszett ki éles szemével és optikájával Budaházi Tibor jó néhányat. Róma sosem kihalt, az itt gyűjthető töredékek is az életszeretet, a kultúrát fűtő mennyei és pokoli tűz heveként érezhető. Bár tényleg sok helyen látunk az Örök Városban egymást drámaian-játékosan fedő-felülíró tépett plakátokat, a Pilinszkytől ismert „plakátmagányban ázó éjjelek” érzete hiányzik, a tépázott falak az arrafelé gyakori esők vagy szintén gyakori finom borok mentén nem sugallnak magányt is…
Budaházi Tibor: Római ikonosztáz (részlet)
Talán még többet is lehetne mondani Tibor Római töredékeiről, de hát egyrészt beszélnek azok rendesen, másrészt az ilyen fragmentumok amennyire tárgyilagosak (hiszen manipulálatlanok), annyira személyesek is: meggyőződésem, hogy bár Róma valóban bizonyos értelemben a világ közepe, mindannyiunk megtalálhatja a maga Rómáját, sirató- vagy sírófalát, vakolt univerzumát, tépettplakát-kozmoszát. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy feltűnjön: csupán hangzásra eléggé hasonló a Rómát kettészelő folyó, a Tevere latin neve – Tiberis – és Tibor keresztneve egymáshoz. Tudjuk, hogy egyikük se a másikról kapta a nevét, de eszembe jutott egy kedvelt nyárvégi római Tevere-parti fesztivál, melynek elnevezése úgy fordítható, hogy „a Tevere (mentén a színház) nem megy nyaralni”. Bizonyos értelemben Tibor se megy nyaralni, a művész szeme szüntelen munkálkodik – és alkot, hol ecsettel, hol optikával. Tibor is, mint a Tiberis…
