Titkok és érdekességek a Bacchus könyve körül


Mottó:
„Présházamra
– Ősi hitét hogy e nép eldobta? – Ne mondjad! – E tájon
Bacchusnak soha szebb s több kápolnát nem emeltek…
– Ennyi kicsiny pincét! – S Pannónia lelke
Így latinabb most és még tüzesebb hite!

1971. 8. 16.

A könyveknek is megvan a maguk sorsa ‒ idézzük gyakran a szállóigévé vált kitételt, nem is sejtve tán, kitől származik, mikor és miért fogalmazódott meg. (Hogy erre a kérdésre is választ adjunk röviden, ezt a gondolatot Terentianus Maurus 2. századi római grammatikus fogalmazta meg a De syllabis c. munkájában, s a megállapítás arra vonatkozik, hogy egy könyv ‒ amúgy persze minden könyv ‒ megítélése értő, befogadó, vagy ellenkezőleg, értetlen olvasójától függ.) Túl megannyi könyvégető korszakon, ma már kissé másképp értelmezzük az évezredes bölcsességet.

Érdekes, hogy Takáts Gyula jó pár könyvének kijutott a „maga sorsa”, ha viszontagságaikra, megjelenési nehézségeikre vagy éppen hányattatásaikra gondolunk. Már a pálya kezdetén is bőven akadtak ilyen helyzetek. Korai, a Nyugatba szánt verseit, amelyek megcímzett borítékban a zakója külső zsebében voltak, a Keleti pályaudvar és a New York kávéház között lopták el tőle, majd csodával határos módon, a versértő zsebes három nap múltán visszaküldte őket Kaposvárra.

Vagy itt egy másik eset: Május című kötete épp akkor került nyomdába, amikor őt hosszú, állástalan évek után végre kinevezték Munkácsra tanárnak. A kiadatás minden nyűge, felelőssége egyik legodaadóbb hívére – az édesapjára maradt. A könyvborító tervektől kezdve a végső korrektúráig ‒ Takáts Gyula utólagos levélbéli jóváhagyásával ‒ minden őrá hárult, és ő ezt példásan el is végezte. (Ennek a különös megjelenésnek, édesapja áldozatos munkájának, a készséges barátok közreműködésének emlékét oda-vissza levelek tucatjai őrzik a Somogy Megyei Levéltár Takáts Gyula-hagyatékában).

Első regényének, a Polgárjelölteknek szintén kalandos története volt, hiszen a második világháború zaklatott időszakában íródott… a húgának szóló dedikáció szerint „egy szuszra”… csakhogy a folyamatos kiürítések, menekülések közben kis híján elveszett a kézirat, mint ahogy egy másik kéziratos regénye valóban el is tűnt.

Szomorú előélete volt az Egryvel közösen összeállított Vízitükör című kötetnek is. A kiadók rendre elzárkóztak a megjelentetésétől, végül Takáts Gyula, elunva a megalázóan hosszú herce-hurcát, mintegy „visszalopta” a kéziratot… A kötetet végül 1955-ben mégis sikerült kiadatni, de a könyv sikerét Egry sajnos már nem érhette meg.

Takáts Gyula szívének talán a legkedvesebbike, a Bacchus könyve is a példátlan előéletű kötetek sorába illeszkedik. Hogy miért? Nos azért, mert ezt a páratlan könyvecskét egész egyszerűen ellopták! Takáts Gyulát érthető okokból rendkívül megviselte az eset, szomorú írást tett közzé róla, és úgy hírlik, még hirdetésekben is kerestette a könyvet. „Mert a minap… eltűnt. Szőrén-szálán, arról az asztalról, amelyre letettem. Nyolcvanötödik évfordulómra így ajándékozott meg a sors!” – panaszolja. (Somogy, 1996. 1.sz.) És mit ad isten… másfél év múltán, egy őszi pincelátogatás – borfejtés alkalmával egyszer csak ott volt a könyv… ott várta Takáts Gyulát, ahol született, a titkokat tudó, titkokat látó, titkokat fedő és fejtő csodás Bece-hegyen….

Milyen könyv is ez a Bacchus könyve?

A már két kiadást is megért kis könyv messze nem olyan, mint amilyennek a kiadások sejtetik. Mindenekelőtt van egy papírtokja… és azon egy gyönyörű Takáts Gyula grafika, („Címlapjára tussal egy szőlőfürtszakállas Bacchust rajzoltam.”)… a címmel és egy dátummal: 1971; mindez a kiadott könyvek címlapján is szerepel. Na és a tokban egy fáradt-kék színű, közönséges kis emlékkönyv lapul, zárként egy becsúsztatható nyelvecske szolgál, sokkal kevésbé rejtve a titkokat, mint mondjuk a gimnazista lányok lakatolható kis emlékkönyvei.
Kinek is akadhat meg a szeme ilyen kis semminek tűnő könyvecskén? Hát bizonyára olyannak, aki nagyon is tudta, mit rejt a fáradt-kék emlékkönyv: a korabeli ‒ nemcsak ‒ magyar szellemi élet kiválóságainak Bece-hegyi emlékeit… kincseket érő kézírásokat, gondolatokat, verseket, rajzokat, ahogy Takáts Gyula fogalmazta: „ez a derű könyve, és talán az okos mámoré.”

Érdemes kicsit hosszabban is elidőzni a borító Bacchus-fején. Takáts Gyula képei között már a hatvanas évek közepétől feltűnik az ember-, vagy inkább istenarcú, mitologikus táj: az öblökbe, partvonalakba rejtett arc, oszlopfőkről a tájat vigyázó fejek, szirtekről letekintő lantos múzsák… hogy is maradhatott volna el az e tájon leginkább otthonos, víg lelkű istenség, Bacchus és kíséretének megörökítése?! Semmi csodálkozni való nincs tehát abban, hogy a kedves pincelátogatásokat megörökítő könyvecske Bacchusnak lett ajánlva, hogy ő díszíti a borító tokot, s hogy az első látogatók bejegyzései között ott találjuk Martyn Ferenc Bacchus rajzát is… Mint ahogy az sem meglepő, hogy a könyvecske elvesztésének hírére a jó barát zalai keramikus mester, Németh János agyagba formálta a költő által megálmodott Bacchus-arcot, hogy valamiképp kárpótolja őt a veszteségért… „P(p)incém ajtaja fölé elkészített vigasztalásul egy szép Bacchus-kerámiát. Ha mást nem, föltesszük azt költőkkel, írókkal, festőkkel emlékezve arra, ami elveszett” – zárja keserűen sorait Takáts Gyula.

De mi is ez a Bacchus könyv?

Alcíme szerint ’Becehegyi emlékek’ könyve… Az első pár oldalból ítélve akár a későbbi naplók elődje is lehetne… reflexiók, elsuhanó gondolatok, valahai kedves barátok emléke…

Mindjárt az első oldalon egy serleg (bár akár oltár is lehetne) hatásos felütő sorokkal: „Nyitottam a holdra szállás első, borom tizedik és életem hatvanadik esztendejében.” Igen, egyfajta verses-rajzos naplónak indult. „Bece-hegyi pincémhez és borom ízeihez és hangulatához fűződő baráti, irodalmi emlékeimet és a közös esték, délutánok irodalmi hangjait, sorait gyűjtögettem ezekben a kéziratokban, rajzokban. Hogy ne vesszenek el az időben.”

Később, ahogy sokasodtak az alkalmak, a tematikus baráti összejövetelek, „az irodalmi pinceszerek”, egyre inkább egy színes, kötetlen vendégkönyvvé válik, amibe a jókedvű barátok a becei bortól és tájtól ihletett sorokban, versekben és versikékben, rajzokban mondanak köszönetet a vendéglátónak. A legtöbbször persze Bacchus és Pannónia, Janus és a latinság, no meg Berzsenyi és Csokonai neve kerül elő. „A barátság és a szeretet nyitotta ezt a… kéziratos emlékkönyvet, ahol az összegyűlt költők együtt emlékeztek barokk pincém sárga-fehér örömfala előtt Berzsenyi Dániel egy-egy versére is.

Bacchus-könyvem versei és rajzaim közé ilyen alkalmakkor a lap élére rajzolt pincém íve alá ilyen cím került: A közelítő tél, vagy máskor A fohászkodás, avagy A magyarok megírásának ennyi és ennyi… esztendejére emlékezve. Így jöttünk össze irodalmi pinceszerre. És előkerült ilyenkor újra és újra a Bacchus-könyv, hogy leírt emléke is maradjon a délutánnak.” – írja.

Milyen házigazda volt Takáts Gyula?

A Bacchus-könyv bejegyzései szerint a betoppanó külföldi, vagy külföldre szakadt vendégeket – Bécstől Svájcig, Oslótól Torontóig, Ferrarától Párizsig – és a hazai barátokat, művésztársakat egyaránt három dolog nyűgözte le: a panoráma, a finom bor és a vendéglátó kedves és varázslatos személyisége. Jöttek, láttak és rabul estek. Takáts Gyula különösen meghitt barátainak, mint például Fodor Andrásnak, Tüskés Tibornak, Pomogáts Bélának vagy Cséby Gézának az is „engedélyezve volt”, hogy vendégekkel érkezzenek. Mint ahogy mindjárt az első irodalmi pinceszerre 1972-ben Fodor és Tüskés az akkor épp első kötetes Bertók Lászlót is magával vitte. Véletlen-e? Aligha. Hisz ezt az első pinceszert épp annak emlékére tartották, hogy Berzsenyi 162 évvel azelőtt vetette papírra „A magyarokhoz” című hatalmas, a nemzet sorsán, vesztén búsongó versét. („Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon?…”) Így hát a rokonérzelmű társaságról bízvást állapíthatta meg – kissé persze évődve is – Fodor András: „Miáltal gazdagszik Bece becse”.

De Pomogáts Béla is megemlékezik egy vidám esetről, amelyet természetesen a Bacchus könyve is rögzített. „Voltam nála Bece-hegyen, általában jókedvű társasággal, ha jól emlékszem, első alkalommal Nagy Lászlóval és Csukás Istvánnal, átrándulva a szigligeti alkotóházból. Gyula akkoriban kezdte megörökíttetni Bacchus könyve címmel, vendégkönyv formájában a baráti összejövetelek emlékét. „Irodalmi pinceszerek” állott a kisalakú kötet első lapján a „műfajmegjelölés”, és valóban, már jócskán fogyott az aranyló becei borból, mire a bejegyzések pillanata megérkezett. Nagy László lovakat rajzolt: kancát hágó mént, Csukás verset írt, s bevallom, magam is elkövettem holmi négysoros rigmust, dicsérve a házigazdát és borát.” (Pomogáts Béla, A valóság poézise; 2006)

(Megjegyezzük, a Csukás – Pomogáts látogatás pár évvel korábban volt, mint a Nagy László – Pomogáts kiruccanás).

De hogy is emlékszik minderre az aranymosolyú szerkesztőasszony, Albert Zsuzsa?

„Meglátogattuk Gáborral Becehegyen, a szőlőjében, ittuk a borát a malomkő asztalnál. Ez rituális dolog volt, a táj gyönyörű, s mindez hasznára vált mindannyiunknak. Becehegy a világ egyik legszebb tája, körben a domboldalakon kéklő szőlőskertek, mandulafák, és ha átmegy az ember az országúton, a Balaton világító víztükre. Mindehhez a kedves költő, a malomkő asztal, a jó bor és a tájhoz fűződő versek. Olyan színesek, mint körülöttünk a világ, ahogy a festőnek indult költő leírni tudja. És Gyula bácsi föld mélyéig érő tekintete, ahonnan ki-kivet az ásó vasat, követ, a régmúlt emlékeit. Ezeket ugyan én időnként hitetlenkedve nézem, Gyula mindent belegondolt a kövekbe, Gábor pedig pontosan tudja, hogy igaza van.” (Albert Zsuzsa, Az ötvennegyedik év 1954–2008; 2019.)

És ahogy az lenni szokott, a sok vidámság mellett emelkedett, nem egyszer drámai pillanatok, események, élethelyzetek is megörökítésre kerültek, vagy kikövetkeztethetők ezekből a feljegyzésekből, árulkodva arról a mély és szemérmes emberségről, amely Takáts Gyulát mindig is jellemezte. Mint például a Jankovich Ferenc vagy Devecseri emlékére írt búcsúversek az első bejegyzések között. Hasonlóképp szíven ütő Tüskés Tibor vallomása is: „Ravatal mellől jöttem Bacchus hegyére. Apám temetéséről atyai barátom kőasztalához. Csonkulva épülünk egésszé. Szépséggel gyógyítjuk szomorúságunkat. Takáts Gyula baráti, gyógyító szeretetéért hálás szeretettel * Tüskés Tibor”

De talán a legrejtettebb, s egyben talán a legszebb, leginkább érzelemgazdag bejegyzés az első feleség, Loncika halálára, emlékére került be a könyvecskébe, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs látogatásakor: „Bece-hegyi habos kőris, / ház-címer, erős őr is, / Takáts Gyulánk ihletője, / légyen áldott lombja-tője! Szeretettel jegyzé hű barátnéja, Nemes Nagy Ágnes (Lengyel Balázs) 1977. szept.3.”

… és alatta Takáts Gyula bejegyzése: „Ágnes kérésére a „Levéltöredék barátnémhoz” emlékére ittuk a pohár borocskát s én külön is az ő emlékére, mert: „Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.” És pár nappal később, pár lappal arrébb már egy sokkal konkrétabb utalás a személyes gyászra a 11 soros kis vers, a ’Mandulaszüretre 1977’.

Előtte-utána vendégek, segítőkész barátok látogatásainak nyomai… de a mély gyász csak ebben a két bejegyzésben érhető utol.

De Takáts Gyulához nemcsak irodalmi pinceszerekre érkeztek barátok, hanem munkamegbeszélések, különböző kulturális eseményeken való szerepvállalás-felkérések: kiállítás megnyitók, szoboravatások, rádió- vagy filmfelvételek, fotózások stb. stb. ügyében is. Hosszan lehetne idézni például Martyn Ferenc Takáts Gyulához írt leveleiből, mi mindent terveztek, beszéltek meg, amikor balatongyöröki házából átlátogatott a becei „költői cellába”. Martyn nyári, balatoni kiállításainak megnyitására rendszeresen őt kérte fel, de szó esett pl. arról is, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum által vándorkiállításra vitt Berzsenyi sorozatot – aminek grafikáihoz Takáts Gyula írt Berzsenyi-idézeteket, instrukciókat, vagy reflexiókat – egy balatongyöröki kiállítás után tulajdonképpen két múzeumnak, az eredetiket Kaposvárnak, a fotókópiákat Niklának kellene ajándékozni. (Erre egyébként évtizedek múltán valóban sor is került, e sorok írója maga is jelen volt azon az eseményen, amelyen a Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum két vezető munkatársa átadta a kópiákat a niklai Berzsenyi Emlékháznak).

De a becei tuszkulánum legszebb Takáts Gyula fotóit készítő Moldvay József kézjegyét is megtalálhatjuk egy 1979. szeptemberi bejegyzésben, négy gyönyörű Nádor Tamás-sor kíséretében:

„Platina-öböl fölött/ száz évig éljen az ezüst-ember,/ sirály kísérje röptét,/ Bece becézze!”

És micsoda fárasztó napok sorakoznak Tatay Sándor 1985. júniusában bejegyzett egyetlen sora mögött! „ A forgatás emlékére 1985. jun. Tatay Sanyi”. Idézzük csak fel Takáts Gyula második naplókötetének, az Újabb évek Drangalagban néhány ide vonatkozó sorát: „1985. IV. 16-17-18. A tévétől itt volt Major Sándor (hajdani tanítványom), és Wildermann Károly, hogy helyszíni szemlét tartsunk a 22–28-a közötti forgatás helyszíneiről. Cím: ’Szülőföldem, Somogyország. – Bemutatja Takáts Gyula.’ IV. 23-27. Lekötött a tévének készített forgatókönyv összeállítása. V. 14-19. Átnéztem, miről is legyen szó a tévében. V. 20. Délután tévéfelvételek a gimnáziumban. Kimerítő dolog. V. 21. Kanyarral a Levéltárban és a múzeumban felvételek. Délután hangfelvételek Kaposvárról, és filmezés a lakásomon. Városképek! V. 22. Szerdán nem mentem ki Tabra, mert mindent összekevernek. Tizenegy tagú a csoport. V. 23. Tab. Beszélgetés a szerpentin úton… V. 24. Töröcskei erdő, ahol gyerekeskedtünk öcsémmel… Szenna, Kardosfán az erdésszel beszélgettem. V. 25. Nagyberek. Bizony, ez a tó és mocsárvidéki képsor erőltetett. Lehet, hogy szép is, de nem ez volt az én berkem, amelyről, amelyből gyűjtöttem. Utána Fonyód. V. 26. Vízen. Fogytán a filmjük, mert ezeknek az aszfalt-fotózóknak minden gyönyörű és szenzációs. Képek Niklán a múzeumról… Becén Tatay Sanyival a „Festők asztalánál” komabeszélgetés. Jó hangulat. Ott aludtunk. Úgy kimerültem ebben a rendetlenségben, hogy bizony még Bece se tetszett. Vonattal haza, mint a vert hadak maradványai.

VI. 1. Úgy érzem, felületes volt a tévé munkája. Csak a szemükre adnak. Azt hiszem, szellemileg üres lesz. Nem rajtam múlott. Kíváncsi vagyok, észreveszik-e? Ők esküdöznek, hogy igen érdekes lesz a szellemi része is. VI. 11. Értesítenek, hogy a filmem végén már csak hang volt. A film elfogyott, így újra ki kell menni Tatay Sanyival beszélgetni 14-én Becére. Ronda dolog az ilyen felelőtlen szervezés. Idegesít és lehangol. Nem tudom megszokni a rendetlen és fegyelmezetlen munkát. Elrontották ezt a hetet is… VI. 13. A tévé értesít, hogy holnap a lemaradt részt befejezzük a pincém előtt. VI. 14. Először Becére. Süt a nap. Tatay Sándort lehozták. Jó a beszélgetés. Minden gazdagon zöldül. Szép a szőlő. Talán a barackos is rendbe jön… Át Sanyival Badacsonyba és hajrá Fonyódra, ahol öt órakor a „Fonyód története” című könyv bemutatója…. VI. 30. Czigány György akar másodikán egy interjút Berzsenyiről.”

Mindez egyetlen rövidke sor csupán a Bacchus könyvében…” „A forgatás emlékére 1985. jun. Tatay Sanyi”…

És bizony munkamegbeszélésre utal Würtz Ádám 1974-es rajzos bejegyzése, aki a Száz nap a hegyen című kötet illusztrációs rajzaival, vagy Horányi Barna, aki a „Hesperidák ürügyén” érkezett… Vagy például a korabeli Somogyi Néplap egy szép rádiós „irodalmi szimpozionról” is megemlékezett, amelyen még az „ezüsthangú” Simándy József is részt vett, sőt, a Traviata bordalát is elénekelte. (Ennek a műsornak Sumonyi Papp Zoltán volt a szerkesztője). És hogy Jánosy Istvánékkal 1986-ban vajon miért is látogatott el a kitűnő finn kulturális diplomata és műfordító, Ulla Hauhia-Nagy? Sajnos, már ez is titok marad örökre… Mint ahogy talány és titok marad az is, hogy hova tűnt el sok becses, Takáts Gyula által is felemlegetett barát kézjegye, bejegyzése a Bacchus könyvéből?! Mert bizony, valóban eltűnt jó pár becses kézírás!

Gondolhatnánk, hogy talán a könyve elvesztése miatt kesergő költő sokkal több névre emlékezett, amikor a Somogy 1996. XXVI. évf. 1. számában hosszasan sorolta, ki mindenki jegyzett, rajzolt a könyvecskébe, mint ahányan valójában a vendégkönyvbe írtak. Persze, hogy gondolhatnánk, csakhogy Takáts Gyulát ritkán csalta meg az emlékezete. Ráadásul többször is előfordul, hogy egy-egy kedves bejegyzésről máshol is megemlékezik, mégpedig szó szerinti idézéssel. Például a második naplókötetben ezt írja 1986. október 8-án: „X.8. Tóth Endre megajándékoz egy négysoros verssel. Bece ihlette: ’T.Gy. emlékkönyvébe. Úgy élsz itt a Bece-hegyen, mint egy pannon fejedelem, mint egy igazi szuverén, magad borán és kenyerén. Bece-hegy – Szigliget, 1986. okt. Tóth Endre.’” Tóth Endre akkori látogatása másképp is dokumentálható, Cséby Géza fotón örökítette meg, amint ők ketten épp a bejárati ajtót nyitják.

Mint ahogy a diákkori jó barát, Kardos Tibor sorainak is felidézi tartalmi lényegét: „(Ki írja le szedésre…) … Kardos Tibor Janust és Rómát idéző sorait?” Kardos Tiborét, akiről ’A harmónia keresése’ című esszékötetében így ír: „mindig otthon érezte magát a fénylő déli világban is, így becehegyi teraszomon is… Ezen a magyar mediterránon, a mandulák és szőlők, a nádasok és az öblök ragyogásában, ahonnan valamikor elküldtem neki az őt köszöntő versemet…”, majd utolsó leveléből idéz: „De miért van az, hogy Weöres Sándor is, Te is, egymástól függetlenül azonos lelkű versekkel tiszteltetek meg? Én jelentek-e azonos érzéseket? Vagy azonos érzésekben találkozunk? Mindenképpen jól van. Nyáron egy teljes hónapot szeretnénk a Balaton mellett tölteni. Szeretném valahogy megorganizálni, hogy eljussunk Becehegyre, hogy még lássuk egymást.” … Az utolsó soraiból is a szeretet és a déli táj szépsége utáni vágy és az emlékek, de mögöttük már a kétség és lemondás is kísértett… Nem is láttuk többet egymást…”

Gerzson Pál látogatását ugyancsak többször is megemlíti az ’Öt esztendő Drangalagban’ című első naplókötetben, vele még kirándulásokat is tesznek a környéken.

És íme, a Takáts Gyula által 1996-ban felsorolt nevek, akik valóban eltűntek a végül rejtélyes módon előkerült könyvecskéből, következésképp már a 2006-ban kiadott kötetben sem szerepelnek: Diskai Lenke és Varga Hajdu István képzőművészek, Bella István, Tűz Tamás, Somlyó György, Juhász Ferenc, Kiss Dénes, Maros Rudolf, Bertha Bulcsu, Gerzson Pál, Ágh István, Czigány György, Takács Imre, Tornai József…

Bizony, nehezen hihető, hogy a vele rangos riportot készítő Bertha Bulcsu vagy Czigány György elé ne tette volna le Takáts Gyula a Bacchus könyvét… vagy a fentebb felsoroltak közül bárki elé… És hihető-e, hogy aki ilyen strófákat leír, ne írt volna a Bacchus könyvébe is?!

„S a te teled? Mész-templomod, / csigahéj-kürt csönd-otthonod, / üveg-spiráljába húzod / anyaglélek áhítatod / s virág-bokrod onnan bújva, / Takáts Gyula.

S a te teled? Hogy bírod még? / Hisz mennyi gyémánt-hozadék / nőtt benned vagyonná! Emlék, / gyász, öröm, kín, titok, nemrég, / mint a kozmosz-test össz-súlya, / Takáts Gyula.

Üstökössel özönültünk, / akik most köribéd jöttünk, / hogy szó-lánggal felköszöntsünk. / Szükségünk kér: maradj köztünk! / Kosár mandula mosolya:/ Takáts Gyula.” (Juhász Ferenc, A Pegazus-pihentető Idő)

Joggal és szomorúan idézzük Takáts Gyula szavait: „Ki írja le szedésre”… az eltűnt bejegyzéseket?! Mert bizony… egy, egyetlen árva, gondosan kioperált és bent felejtett lap igazolja, hogy igen… bizony lehettek még itt másoktól is kincseket érő szép mondatok…

Tény, hogy a most eredetinek tekinthető – ceruzával beszámozott – kéziratos emlékkönyv és a kiadott kötet megegyezik, mint ahogy az is tény, hogy a kitépett lap is ott árválkodik az emlékkönyvben.

Vajon észrevette-e Takáts Gyula, hogy értékes oldalakkal lett elszegényítve, megvékonyítva az emlékkönyvecske?! Minden bizonnyal, mert rá jellemzően, finoman, de mégiscsak utal valamiféle hiányra a megjelent kötet előszavában: „Persze, sok kedves sor és érdekes élmény emléke kimaradt e Bacchus könyv lapjairól… Olyan nevek hiányoznak, akikre szívesen emlékezik ma is a kedves olvasó: festők, költők, zenészek, írók, a sok-sok Becét látogató jó barát… Ez a könyv nehéz időkben született… Mondhatom azt is, hogy tanított a harmonikus és boldog életre, a sok embertelenség közepette.”

Az pedig már az ő mindenen felülemelkedni képes személyiségére vall, hogy a továbbiakban erről soha nem tett említést.

Ugyanakkor viszont az is tetten érhető, hogy a könyvkiadás talán annyira már nem is volt szívügye… máskülönben hogy is maradhatott volna benne olyan szarvas hiba, minthogy a legkedvesebb barát, Fodor András feleségének, Sárikának a nevét figyelmetlenül Gizikére változtatta az akkori szerkesztő…

De hogy ne ezekkel a lehangoló gondolatokkal zárjuk a Bacchus könyvéről szóló írást, idézzük ide Takáts Gyula szép, emlékező sorait Kardos Tiborról:

Kardos Tibornak

Itt van a tél, már jég nyesi kertünk ritka virágát.
Most, hogy jő a didergés, újra te jutsz az eszembe.
Római tél és tünde tavasz, meg tengeri tájék…
Ennyi ajándék… Érte cserébe, mit adhat a költő?
Itt van a tél, a Dunán ködtől nehezednek a füstök.
Nem napfény – tudom –, ez csak szívbeli enyhe melegség:
Ennyi e hét sor!… Télire küldöm… Vedd szeretettel.
(A Sós forrás című kötetből)

Írni a mészkövön…, írja Takáts Gyula egyik gyönyörű prózai vallomásában: „Hajnalban megint csak kint ülök. Már csattog az akáckarókon a fejsze. Itt-ott kötözik a pétisótól hajtott zsenge szőlővesszőket a szövetkezeti táblákon és a háztájikban. Tavalyi mandulát tör a harkály. Csattog, mintha kis fejszével verné az öreg diófa ágát. Fájdalmas hangon szól a gyönyörű méhészmadár. Libeg, odaszáll a présház falához, aztán eltűnik, aztán magam maradok megint a kiválasztott becei sziklán, amely karsztos melegével, kopárságával is gazdag. Hajladozik rajta az árvalányhaj, nyílik a takácsmácsonya, leánykökörcsin és a narancsvirág. Vad szegfűivel, kövi rózsáival és szalmavirágaival együtt szép ez a karszt, amelyben most illatozik a csökött hegyikőris.

Senkinek sem kellett ez az oldal. Mosolyogtak rajta, hogy ezt választottam. Így lett az enyém. Azóta, mint kés köszörű nélkül, már egymás nélkül el sem lehetünk. S mert kopár és üres volt, egy életre feladattal látott el. Feladattal, hogy ne maradjon az. Munkára késztet, akár a papír.

És így lett ez a lekopott karszt az a második oldal a felnyitott könyvben, amelyre írni kell. Nem betűvel, de az emberi akarat és a remény jeleivel…

És az évszakok egymásutánjával a táj önmagán mutatja meg annak a képét, aki rajta dolgozik. Ez a börc szép hazai szőlő lehetett a hajdani filoxéra előtt. Még a volt gazda szőlő-szerszámait is kiástam a földből, mert eltűnt róla a századfordulón a bajor és a mézes és a többi ősi szőlőfajta.

Velük leomlottak a földfogók és kopár lett. Csak a szép kilátás maradt meg, amely mint a szárny, kedvre serkenti azt, aki e mészkövekre lép. Közel tíz éve szememben és kezemben és tudatomban e vadrózsás hegyi kaszálón megnőtt a csákány és a vízgyűjtők, a harmat és a kannák, az árnyékok és a hűs szellőcskék értelme. Újra meg kellett teremteni a becei kis éghajlaton belül is azt a még parányibb klímát, amelyben, ezen a második oldalon is alkotni lehet.

Írni azon a mészkövön, amit mindenki kihagyott. És minden megüdült csemegeszőlőben és kőkráterben megeredt barackszemzésben, és az egymást váltó kísérletezés és munka üdítő és fárasztó játékában egyre jobban együtt látom e sziklán a kezembe adott emberi könyv egymással szembenéző, de egymást erősítő lapjainak tanítását.

Egyik lapon a szép: az öblök szárnyai!

A másikon, a tenyeret feltörő súlyos sziklák, melyeken mégis kihajtanak a fák és ágaikra madarak ülnek…

És mindig többen és gyakrabban jönnek fel ide azok is, akiknek nem kellett ez a szikla. Oda ülnek a kő élire, amikor nem vagyok itt, és mellém ülnek, hogy szóljak róla, amikor itt vagyok. És egyre többen nézzük, hogy készülődik alattunk a tó a nyárra és az őszre, hogy készülődnek a szőlőskertek Badacsony és Keszthely között… Frissen festett hajók és lassan a szőlővirág illata kísért, meg egy-egy vers töredéke e vázlatfüzet soraiból…”

Írni, alkotni, művelni… mert egyre többen nézzük… ez Takáts Gyula hitvallása, ami ezen a megvékonyított, de mégis csak előkerült becehegyi irodalmi emlékkönyvön is átsüt. Átragyog, távlatokat nyit és erősen tart, mert már gyökeret vert… mint a sejtelem.


Parill Orsolya, 2020. 05. 07.