De kezdjük kicsit messzebbről ezeket a mostani, megnyitó perceket!
Alapképletünk: a modern művészet megválaszolatlan, sőt, megválaszolhatatlan kérdések kavargó mindenfélesége. Állunk a nonfiguratív képek előtt, és szándékunk eldönteni, mi a célravezetőbb számunkra. Kell-e a dekódolása ezeknek az alkotásoknak, finomabban szólva a visszaszerkesztésük/visszavezetésük a valósághoz, vagy a valós tárgy- vagy tájvilág transzformáció előtti jelenléte-létezése elhanyagolható szempont, ha akarom, nem létező nézőpont. Nem tudom. Ehhez képest könnyed sémának tűnik Mondrian alapszín téglalap-kombinációit visszavezetni egy egyszerű, mondhatni lényegtelen tájképre.
Végh András: Útinapló, 2014
Vajon visszavezethetőek-e Végh András képei is a tájhoz vagy a tárgyi világ formációi közé? Alighanem és aligha. Az is elbizonytalanodáshoz vezet, ha a színekbe kapaszkodunk. Rimbaud már kezdte elbontani a vörös – szenvedély, forradalmiság, kék – béke, harmónia, sárga – irigység, ellenségeskedés stb. nagyon is konvencionális szín-megfeleltetéseket a szinesztézia-technika alkalmazásával, de mára a színeknek ilyesfajta – vagy bármi fajta – megfeleltetése az emberek érzelmi-szenzoriális-hangulati tevékenykedésének a művészetben aligha lehetséges. Marad a térben megjelenő foltok, nem ábrázoló formák csomópontjainak, egymáshoz való viszonyainak, egymástól való távolságának-közelségének vizsgálata, a szétszedés fontosságának felmérése egy kauzális logikán túli értelmezés reményében. De ne ragadjunk le a kételyek megosztásánál, akár ezek csattanónak szánt feloldásánál sem, mert nem ez a dolgunk! Ezeket csak úgy mondtam, mert eszembe jutottak a falon látható képek okán.
Végh András kiállításának részlete
Ha kiindulási pontunk az, hogy az alkotás mindig több és más, mint az alkotója maga, aki mindössze – bár ez sem elhanyagolható, mert nélkülözhetetlen – az alap-élmény hordozója, akkor valami transzcendens megfoghatatlanság felé elmozdulást érhetünk tetten. Egy mással való párbeszédet. Végh András alkotói hármasságában – képet létrehozó élmény, a megalkotás folyamata, végül az alkotás rögzítése, azaz végállapotának megjelölése – ez alkalommal (az alkotó munkáiról többször írtam, és most más csapás felől közelítem meg ugyanazt) a középső elemre, az alkotás-folyamatra helyezzük a hangsúlyt. És így az állapot nem kis meglepetésünkre, de valójában mégsem váratlanul, a költészetet létrehozó területekhez hasonló terekbe rajzolódik át. Lássuk!
Kezdetben vala a történés, amit fölülír az alkotás, mely a kiindulási pontok és élmények fölé emeli a megfigyelő-rögzítő állapotot, és egyfajta sajátos szívverés ritmusára kezdi működtetni a teremtett világot, amelyik nem hasonlít a megélt-megérzett valóságra, hanem annak mondhatni platóni mása, tökéletesedése, tökéletesítése. Különös kettősség mutatkozik a befogadás felől is: első látásra rendből haladásnak tűnik fel az alkotás a káosz felé, egy alaposabb, elemzőbb második, vagy sokadik ránézés azonban a haladási irány fordítottját konstituálja. Káoszból a rendbe, világból az alkotásba.
Végh András: Guruló napok, 2019
Költészetről beszéltem és beszélek, abban az értelemben, hogy a költészet sem a gondolatok és élmények rögzítésében kell kimerüljön, hanem a szavak különös egymáshoz rendelése által addig nem tapasztalt és átélt élmények felé elmozdítás, sőt, eljuttatás extázisában. Ezt egyetlen mondatban kifejtve: nem a gondolatok hozzák létre a nyelvet, hanem a nyelv hozza létre a gondolatokat. Ennek képekre való átültetését, időhiány miatt, önökre kell bízzam!
Hogy még ennél is konkrétabb legyek, egy példával élek: a képeken föllelhető, sorvezetőt nem ismerő és verbális közléssé nem rendeződő betűk ennek a logikának a mentén grafikai – de semmiképpen sem ornamentikus – elemekké válnak, a képstruktúrában szerkezeti építő- és működtetési funkciót kapnak; egyszerre utalnak az ember alapvető kapcsolatfelvételi szükségére és annak a lehetetlenségére, egyedfejlődésére és egyedi megnyilvánulási lehetőségeire, hogy kuszaságukban és esetlegességükben kapjanak verbális grammatikához nem kapcsolható verbalitást, verbalitásban tükröztetett nyelvnélküli grammatikát.
Végh András: Írás-jelek, 2013
Széttöredezett világ címet is adhattam volna ennek a rövid bevezetőnek, de nem lett volna pontos. A világ valóban széttöredezett, de ennek ábrázolása meglehetősen nehézkes és reménytelen és fölösleges, alighanem közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, Végh András szétgondolja a világot, hogy a töredezettség így meg is jelenjék, és foltokban, formákban és színekben sajátos rendszert képezve is állítódjék vissza és helyre eredeti formájába.
Végh András: Róma éjjel, 2017
Egy festő kerek évszám-fordulója alkalmából összegezhet, megújulásra készségét és frissességét fitogtathatja, múltba révedhet komoran és magát komolyan véve, vagy a jövőbe akaszthatja a tekintetét, magát megrajzolva abban. A kiállítást szemlélve azt kell megállapítanunk, hogy festőnk egyiket sem teszi. Ő e kiállítás idejében VAN. Mondhatnám, csak úgy van, mint mindig. Nem folytatja, hanem csinálja, nem kezdi újra, ha még be sem fejezte, nem fejezi be, ha folyamatosan rajta van a saját alkotói szívverésén. Beszélgetéseink egyikén azt a kérdést tette fel magának vagy nekem: én látom-e úgy a világot, hogy ilyen, vagy valóban ilyen a világ? Nos, a válasz aligha kétséges: a világ, amelyet ő lát, nyilvánvalóan nem lehet másmilyen. A világ, az ő látásmódjától függetlenedve, teljesen másmilyen. De ha egybeesnék világ és alkotás, akkor nem lenne értelme most itt lennünk, és a nyolcvanéves festő képei előtt, fölött töprengenünk.
Végh András: Június 21., 2017
Mindemellett ebben a kérdésben benne van az is, van-e még összeállítható-rakható-komponálható világ, vagy a világ olyan, amilyennek itt látható, foltokban, színekben, egybefüggő és széteső felületekben, falfirkákban és magukra hagyott, vagy egymásra talált betűkben artikulálódó. Ez természetesen magával hozza az egyéb kérdéseket, és fölfejthetetlen dilemmákat. Van-e a világnak rendezettsége, rendezettségében létezése, egyáltalán, beszélthetünk-e a világ érthetőségéről, vagy csak a magunk értelmét, háttértudását és tapasztalatát/tapasztalását vetítjük, magyarázzuk bele az alkotásokba. Annyi bizonyos, a világ jelenségei és létezhetőségei itt átmennek egyfajta figurációba, képi beszédformába, kibeszélési módba. Az is bizonyos, hogy a megértés kísérlete boncolással, szétbontással, belül matatással, másként összerakással új mozgások közé hívásával – nevezzük ezt absztrakciónak – képzelhető csak el. Végh András szikéje mélyre vág és nem ismer kegyelmet, ha látni vagy láttatni akar.
Végh András: Vörös virág, 2020
A bevezető bevezetőjének bevezetője írásában idáig jutottam, amikor felvillant a műtermében képei között elbolyongó festő arca, én egy pohár vörösbor mögül figyelem, ahogy a társaságomban is egyedül tud maradni a képeivel, benne tud maradni teremtett – vagy valóságos – világában, szóval a festő, aki azt mondta, bármit mondjál is a megnyitón, a lényeg, hogy rövid legyen a bevezető, akkor nem leszel unalmas. Tehát, mielőtt hozzá kezdenék azokhoz a fejtegetésekhez, amelyekért érdemes lenne itt állnom, és amit Önök megérdemelnének, ha már eljöttek ide, be is kell fejeznem. Azért még tanácsolom sutyorogva, hogy a szigorú alkotó meg ne hallja, keressék az embert a képeken, noha teljesen kiveszett a figuralitás az utóbbi bő évtized festői megnyilvánulásaiból (nem számítva ide az emberszerű, de alapvetően embrionális, tragikusan karikatúraszerűen elrajzolt körvonal-figurákat), keressék, mert itt van az ember, de hogy hol van az az itt, mindenkinek magának kell rájönnie. Én már rájöttem – néha. Föl lehet, talán föl is kell fedezni az emlékeket, ismerős hangulatokat, valós vagy képzelt, teljesen mindegy, falakat és tereket, utcákat és természet-szegmenseket, és ezt csak azon a folyamaton keresztül valósíthatják meg, amikor a retinális látást elhagyva a jelenséglátás vagy -dekódolás érzékszerveken túli dimenziójába lépnek át.
Végh 80 – Végh András kiállítása
Budapest, Vigadó Galéria, VI. emeleti kiállítóterem
2020. szeptember 23. – november 18.
Végh András kiállításának részlete
