A létrejövő mozgó grafika, melyet mozgóképként értelmezhetünk, hatásaiban mindenképpen művészi teljesítmény, ugyanakkor mint új kifejezési forma felboríthat szabályokat, és a képmanipulációk során a kamerával felvett anyag is a mozgó grafika részévé válik.

Lényegében idézetek halmazáról van szó, amelyek sokszor fedik egymást. A kép, a mozgókép, a faktúra, a mozgó faktúra, a szöveg (képben és hangban), a zene mind lehetséges alkotóelem ebben a struktúrában. Az arányuk az, ami meghatározó.

Az audiovizualitásnak megkerülhetetlen jelentősége van a kommunikációban. Napjainkra természetessé vált, hogy az emberi környezettel való permanens összeköttetésünk kardinális közvetítőeszköze a mozgókép. A Dei imago helyét betöltő 122 éves médium manapság már nemcsak szinkron kommunikációra alkalmas, hiszen még a Lumière fivérek sem gondolták volna, hogy kétséget kizáróan nem kérdőjelezhető meg a film művészeti fontossága és kiváltságos társadalmi helyzetet biztosító rangja, amit ez a jelhordozó közeg a piktúra, a muzsika, a literatúra és a szcenika körében foglal el. A tág értelmezési tartományba sorolható mozi nem csak árucikk vagy termék, hanem a pusztulástól oltalmazni szükséges művészi becs, értékkészletét tekintve azonos rangban a több ezer éves műalkotással.

A műalkotásban felszínre jutó megnyilatkozás nem azonos az intim feltárulkozással, ugyanis a művész már a matériához láncolt tehetségében lakozó géniuszát tárja a szemlélő elé. A festményről, rajzról, digitális fototechnikával és nyomdai úton készült, reprodukálható, artisztikus produktum lelepleződik contradictio in adiectio, elvégre a hitványság száműzi a zsenialitást. A plakátművész az idealizált alaki verziót groteszk mimusra váltotta át, míg felettes énje az esztétikum elmetszhetetlen vezérlőfonalának spulniján táncol. Szerényen feltételezheti a befogadó az interpretátor szándékát ebben az antropológiai kísérletben, hogy az operát tragikomédiával kívánja kicserélni. A sokrétű, mediatív közeg kínálta lehetőségek gazdag tárházat biztosítanak egy informatív tárgykör variációinak különböző irányú feldolgozására és a kifejezésre juttatni kívánt művészi minőség esztétikai sokrétűségeire. A véletlenszerűség és a tények valóságtartalmának megfelelő tudatosság álcája mögé bújtatott variabilitás tagadja a megváltozhatatlan ábrázolásmódot és esetlegességet, amely közvetlenül cáfolja a DADA terminus technicusának adekvát relevanciáját.

Horkay István: Jedermann/Valaki, 70 × 100 cm, 2020

A plakát természeténél fogva síkba komponált jelentéshordozó, amely meg nem határozott körülmények között helyet követel magának a harmadik dimenzióban. A téma sajátosságait megismertető, antropomorfizált mondanivaló és jelentéstartalom a hírérték üstökénél ragadja meg a formát, amely kvintesszenciája a tárgy narratívájának és művészi hatást keltő kapcsolata a rendellenes képzettársításoknak. A katódsugárcső reflexív felülete, a monitor pixelekre bontott kijelzője, a fényképezőgép blendéjén áteresztett fény lenyomata az ezüst-nitráton és a számítógépes applikációk demokratikus manipulálása kitágította a vizuális művészet frazeológiai készletét, amely életre hívta a digitális kollázs szaknyelvi kategóriáját. A gép- és tárgyfetisizmus kiragadta kontextusából az informatív vagy kognitív jelenségeket, ezáltal láthatatlan kontúrvonalak nélkül élik egyéni életüket neutrális dimenziójukban.

Az itt közölt részletek „Horkay István: A digitális montázs” és „Horkay István Füveskönyve – Beszélgetés Keppel Márton művészettörténésszel” (2017) című írásokból valók; válogatta a szerkesztő.

Horkay István: The Room 4

Külön köszönet Isabel Pérez Del Pulgarnak.