„Lévay Jenő grafikai munkásságának visszatérő motívuma, hogy alkotáskor nem közvetlenül a mű végső formáját célozza meg, ehelyett bizonyos előállítási folyamatokat határoz meg előre, és az alapanyag ezek során formálódó mutációját tekinti saját teremtményének. A munkamenet gyakran maga is szimbolikus, metaforikus vagy rítusszerű tevékenységek sora, az időbeliség tulajdonságával tágítja a képzőművészet fogalmát, a koncepcióban egy művészi magatartás jelenik meg; az eszközök pedig többnyire korszerű gépek, irodai sokszorosító eszközök, napjaink mindennapi szerszámai” – írja Ittzés Gergely barátom a Műcsarnokban rendezett kiállításom Visszképek és tükörhangok című kísérő rendezvényének ajánlójában (művészetia#lap 2. szám, 2016. február-március).
A „Lélegző fény” az egyik közös performanszunk Ittzés Gergely fuvolaművésszel. Ez már több alkalommal hangzott el és fénylett fel különböző terekben, alkalmazkodva azok adottságaihoz. Most a Műcsarnokban, 2015-ben megvalósult előadásunk alapján készült videómunkánkat szeretném bemutatni, amely valóban jellemezhető úgy is, mint két különböző fajtához tartozó egyed keresztezéséből született teremtmény.
A szájmozgás, melyet kamerák néznek és projektorok vetítenek, különös utat jár be. A fényváltozások a videóinstalláción keresztül labilis térbeli állapotba kerülve mintázatokat hoznak létre a falon: Ittzés Gergely fuvolá(ko)n improvizál, szájában apró lámpával. Egy testközelbe helyezett kamera szuper plánban veszi az ajaknyíláson keresztül kiszűrődő lámpafényt, amely reagál a játékos levegővételére, hangképzésére és artikulációjára. Én a keletkező képet a falra vetítem egy több, általában három csatornás videóinstalláción keresztül. A vetített képekkel szembeállított kamerák úgy viselkednek, mintha tükröket fordítanánk egymás felé. Ha közéjük tekintünk, akkor csökkenő méretű képek végtelen sorozatát látjuk. Amikor a vetítési tengelyek nem merőlegesek egymásra, akkor a tükörképek spirálvonalra rendeződnek. Ebben a visszacsatolt, gerjesztett rendszerben a labilis egyensúlyi helyzet miatt a fény és a hang időnként szinkronban fut egymással, máskor pedig egyidejűségük megszűnik. A hang-fény tolmácsvideó-installáció időnként kiszámíthatatlan, a bűvös fuvola parancsának nem mindig engedelmeskedik a kép.
A performansz során létrejött videó alapján készült az átírt mozgókép. Hossza azonos a videódokumentummal. Az eredeti képet 180 fokkal elforgatva, majd a két látványelemet egyesítve az összkép ovális formává alakult. A kép középterében két lassan, alig érzékelhető sebességgel forgó négyzet keretezi, értelmezi a sokszor szertelen formákat. Ezzel egy időben az átdolgozás során nyolc, egymástól csekély mértékben különböző réteggel gazdagodott a mozgókép. Ezt leginkább úgy lehet elképzelni, mint amikor a hóesést nézzük. Az első lehulló hóréteg kirajzolja a terep felszínét, aztán később az éles formák megszelídülnek, a felület egyenetlenségei összesimulnak, a megszokott tér másféle összefüggései válnak nyilvánvalóvá.
Nemcsak a legújabb munkáim, hanem az 1978-tól keletkezett összes eddigi képem készítési módszere hasonló (még az egyedi rajzaim is, ahol a ceruzán kívül semmi más nem hagy nyomot). Olyan képi megoldásokra törekszem, amelyek külön-külön sem kézzel, sem géppel nem hozhatóak létre. Ez a folyamat egy sajátos párbeszéden alapul, amelyben kvázi kérdéseket teszek fel irodai és ipari másológépeknek, a hagyományos képzőművészet eszközeivel. Fotóimat, rajzaimat, víz- és olajfestményeimet mutatom a gépeknek, majd azok reakcióira válaszolva újabb és újabb vizuális kérdéseket teszek föl, míg végül egyfajta szintézisben létrejön a konszenzusos kép. Korábban, a 80-as évek végéig ez a „metaforikus programozás” nyomdák, üzemek, irodák, kézműves műhelyek tereiben zajlott. Akkor két klikk között akár hónapok is eltelhettek. Ma ezek a műhelyek nem, vagy csak múzeumokban léteznek, viszont a számítógépek képalkotó programjaiban – hála a Tízezer mérnök tudásának – filterként szerepelnek. A dolog nehézsége ugyanakkor abban áll, hogy küzdelmes megőrizni a régi eszközöket. Korunk mindig „jobb”, mindig „tökéletesebb”, gondolatainkban olvasó „szerszámokat” ad kezünkbe, miközben a régieket törli, használhatatlanná teszi. Ezáltal meghiúsítja az állandóság emberi megtapasztalását, lerövidíti az átváltozások közti amúgy is csekély pihenőt.
