Dobogó kő
Mert véletlenek ugye nincsenek. Rend van.
A torokban és a gyomorban lüktető
örökös hiány. A gerincsérv. Az utolsó szó utáni
mázsás csend, ami a vers. Haláltusa. A gondolat
teremtő kíméletlensége. A nyelv hiátusa.
És beszélni, beszélni mégis.
Hogy ne őrülj meg
Hogy ne őrülj meg, meg kell őrülnöd minden
nap. Mint a nagy utasszállítók felszállás előtt,
még a kifutópályán, ahogy lefékeznek,
nyitogatják a szárnyakon az életfontosságú
lemezeket, tesztelik a kijelzőket, neked is
meg kell tanulnod karbantartanod a lelked,
naprakészen az érzékenységed, nem kitérni
semmi elől, hagynod, hogy a hitványság,
mint békés falvakon a vörösiszap, átfolyjon
rajtad. Amíg folyik, megtisztulhatsz.
Újra és újra.
Korszakváltás
A szimbolizmus kora lejárt.
A dolgok és a fogalmak megszívták
magukat eddigi vonatkozásaikkal,
és önálló entitássá váltak. Meditációs
objektumokká és direkt kinyilatkoztatássá.
Ami elbírja már kiüresedett jelentését is,
és magában hordozza a csendet. Már
a narratív én sem használ nagybetűt,
és a megilletődés nem egy következmények
nélküli tapasztalás. Az ember új szövetséget
kötött a dolgokkal és fogalmakkal, kész
kimondani őket sallangok és trükközés
nélkül, a maguk törvényei és súlyuk szerint.
Ha megkarcolják a jelenlétet, vállalja érte
a felelősséget. Ha átszakítják a papírt, együtt
szakad velük. Mindenki önmagával azonos.
A pincelejáró ajtaja kitámasztva.
A diófa és az asztal harmattól nedves.
Ünnep van.
Szentképek és ikonok közt
Szentképek és ikonok közt az embernek
lenni fülledt, áporodott másnaposságában.
Mocskos a kilincs, gyűrött az ágynemű,
gyűrött a szőnyeg, minden négyzetmilliméteren
szeretetlenség, mulasztások, a megbocsátás és a
bocsánatkérés görcse. Pedig a másnaposság előtt
mámor volt, átszellőztetett világok, ihletett
tereken sürgő-forgó emberek. Mi történt?
Semmi. Az a majdnem semmi. Az a 21 gramm.
Dichotómia
A tapasztaló én tapasztal, de nem emlékszik.
A narráló én arra is emlékszik, ami nem történt
meg. Az angyal felment. A vers nem enged.
Napszálkák
Az első napon még fényes volt minden, jól látható.
És így észrevették az első szálkát az ő szemében,
mely fából volt, és kivették azt. És látták, hogy ez
így jó, és este lett és reggel, második nap.
A táj korhadni kezdett, csak a vastag, impregnált
gerendák nem. Mindenre egy halvány árnyék vetült,
a hegedű halkan sercegett. És észrevették a második
szálkát az ő szemében, mely szerintük fémből volt,
és kivették azt. És látták, hogy ez így jó, és este lett
és reggel, harmadik nap.
És fémesen süvített a szél, és nehezebb volt már
a légzés, amikor kivették a harmadik szálkát, mely
a növények és minden érző lény idegeit, inait
és a tüdő kosarát tartotta, és ez fájt. Ők csak nevettek
ezen, de úgy vélték, hogy ez jó, és este lett és reggel,
negyedik nap.
És szürkülni kezdett a táj, szomorú eső esett,
amikor is kivették szeméből a negyedik szálkát,
vagy azt a kis apró fénylő valamit, amit annak
tartottak. És úgy találták, hogy ez salak, és este
lett és reggel, ötödik nap.
Hideg borzongás futott végig a mezőn, de nem
keresett senki elesetteket, a tömegsírok hallgattak
a nagy súly alatt, de az ötödik kéz nem remegett
kivenni valamit, amit ők ötödik szálkának véltek.
És úgy találták, hogy ez pont így jó, és este lett
és reggel, hatodik nap.
Amikor is hiába keresték az utolsó szálkát, nem
találták, még nagyítóval sem. Szürkületkor látták meg,
melegen fénylett, és akkor felsejlett bennük, hogy a
többi is igen hasonlított rá. De kivették mégis, annak
rendje és módja szerint. Mert az írás beteljesedik.
Minden írás beteljesedik. És tévedhetetlenségük
és a jól végzett munka örömének biztos tudatában
hátradőltek, és eldöntötték, hogy a hetedik napon
pihenni és ünnepelni fognak. És este lett.
