Az ötvenes évek elején, amikor megszülettem, épp elkezdődött a magyar történelem egyik sötét korszaka a sok közül. Szüleim – Veress Pál és Deák Éva – számára is véget ért a háború utáni lelkes újjáépítés és reménykedés korszaka, amikor boldog ifjú házasokként részt vettek a pezsgő budapesti szellemi és kulturális életben, művészbarátaikkal élénk társaséletet éltek, apámnak első, nagy sikerű önálló kiállításával reménytelien indult a festői karrierje, anyám pedig a Magyar Rádiónál bemondó-tanoncból önállóan dolgozó szerkesztő lett, és úgy gondolta, a férje éljen csak a művészetnek, el tudja tartani kettejüket is.

1947 – Otthon, fiatal házasként első kis lakásukban, amelyet apám freskói díszítenek

Aztán – mai szemmel nézve drámaian rövid idő alatt – ennek mind vége lett: a pezsgő szellemi és kulturális életet felváltotta az ideológiai agymosás, a vidám társaságuk felbomlott, részben politikai nézeteltérések miatt, részben mert veszélyes volt nagyobb számban összejönni, könnyen összeesküvőnek nézhették az embert. A képzőművészetben eluralkodott a szocialista realizmus kívánalma, s mivel hamar kiderült, szó sem lehet arról, hogy festészetből pénzt keressen, apámnak állást kellett vállalnia. Nyelvtudásának köszönhetően (kiválóan beszélt angolul, németül és franciául) az MTI külpolitikai szerkesztőségében lett fordító. Bezárult körülöttük a világ, a külföldi út, amiről ábrándoztak (anyám Párizsba vágyott leginkább, apám Olaszországba), kívül került a lehetőségek birodalmán.

Megszülettünk viszont mi (hárman voltunk lányok), és csak még indokoltabbá tettük azt, hogy szüleink visszahúzódtak a családi körbe, és mindazt a kreatív energiát és szellemet, amit nem lehetett a nyilvánosságban kiélni, ránk fordították.

Pályája elején sokat rajzolt természet után (1947)

Apám az ötvenes években teljesen felhagyott a festészettel, abban az értelemben, hogy nem csinált táblaképeket, csak magánjellegű, alkalmi alkotásokat. Anyám minden születésnapjára kapott tőle egy egyetlen példányban készült művészkönyvet, és a mi első képeskönyveinket is ő festette. A gyerekszobánk falára kedves állatos jeleneteket festett, az előszobaajtóra házőrző szörnyeket. A nyaralásokból mindig maga-festette képeslapokat küldtek. Csodálatos bábokat készítettek nekünk, apám a fejeket csinálta papírmaséból, anyám varrta a ruhákat, esténként gyakran báboztak nekünk, saját meséket, de egyszer kisgyerekes barátaikkal együtt a kertünkben eljátszották az egész János vitézt.

Körösnagyharsány, 1956 – Képeslap egy családi nyaralásból (Fotó: Szelényi Károly)

Volt azonban egy másik következménye is annak, hogy apám nem tudott festőként a tervezett és remélt útra lépni: lassan kialakult, szinte véletlenül, egy másik pályája is, amely később rendkívül sikeresnek bizonyult.

Az MTI-ben végzett fordítói munkájáról írta: „A homlokráncolók kedvéért hangsúlyozom, hogy a félretájékoztatás munkájában szinte semmi részt sem kellett vennem. Három nyugati nyelven dolgoztam, oroszul nem tudtam, így a nyugati hírügynökségektől átvett jelentésekkel foglalkoztam. Műveim zöme a legfőbb elvtársaknak szolgáló, úgynevezett házi tájékoztatóba került. A legtitkosabb kategória ez a HT volt. Egyszerűen hártyának is nevezték, mert szupervékony hártyapapírra készült, kilenc és tizenkettő között ingadozó számú példányban. Tanulságos volt figyelni (s a nagy titkolódzás ellenére mindig megtudtuk), hogy ki kapja és kitől vonják meg a HT példányait. Hogy Rajkkal baj van, azt például ebből jóval hamarabb sejtettük, mint a nagyközönség. A nem szigorúan titkos, de azért a nyilvánosság elől elzárandó hírek a korlátozott terjesztésű C-kiadványba, népszerű nevén a piros csíkosba kerültek. Ennek egy példánya betekintésre mindig kint feküdt a turnusvezető asztalán, rajta tábla: »Élvezni tilos!« Természetesen a nyugati hírügynökségek (Reuters, DPA, AFP) hírei közül sokat a lapoknak is kiadtunk. Ezeknek kiválasztása és megrövidítése azonban már nem az én feladatom volt, eltekintve a ritka vasárnapi ügyeletektől, amikor a turnusvezetőt kellett helyettesíteni. Egy ilyen szolgálatom alkalmával történt (délutános voltam), hogy az íróasztalon üzenetet találtam a délelőtti kollégától: »Reggel kitört a koreai háború, de ne törődj vele, tedd a HT-be«.”

Ajtó-szörny – festett házőrző az előszobaajtóról

Az MTI-ben és későbbi munkahelyein is, általában a délutáni-esti műszakot vállalta, azért, hogy a délelőttjein még természetes világításban tudjon festeni. Ennek számunkra az a szerencsés következménye volt, hogy sokat lehettünk vele együtt otthon, és a műtermében a „kislétrán” kuporogva nézhettük, ahogy dolgozik. Nagy szeretettel és gonddal nyúlt a festékhez, ecsethez, papírhoz; mindent tőle tanultam arról, hogyan fogjon az ember bármilyen munkához. Az első, nem túl hosszú figurális időszakában, a hatvanas évek első felében gyakran festett minket is, és különösen boldogító volt, hogy ilyenkor modellt ülve órákig együtt lehettünk és beszélgettünk vele.

KPR Elefánt – Egy kép a nekünk festett mesekönyvből

Miután 56-os szereplése miatt kirúgták az MTI-ből (nem vett különösebben aktívan részt a forradalomban, de nyilván nem rejtette véka alá a véleményét), hasonló vonalon dolgozott tovább: a Magyar Kereskedelmi Kamara sajtófigyelő szolgálatánál, ahol egy naponta megjelenő „zárt terjesztésű” kiadvány, a Gazdasági hírek, később az abból kinőtt Világgazdaság (az úgynevezett Zöld újság) nemzetközi rovatának szerkesztője lett, és fokozatosan beletanult a valuta- és pénzügyekbe. Olyannyira, hogy a hetvenes évekre általánosan ismert, nagy tekintélyű valutaszakértő lett, akinek -sP- monogrammal megjelent cikkeit állítólag elsőként lapozták fel a nagyvállalatok gazdasági vezetői. Soha nem publikált az újságban a saját neve alatt, azt a festői tevékenységéhez tartogatta, amit a hatvanas évek elejétől újrakezdett, és visszatérése, az 1963-as Derkovits terem-beli kiállítás után töretlenül folytatott.

Fruzsina, 1965 – egyik utolsó figurális képe a nővéremről, mielőtt rátalált a bálványokra (Fotó: Szelényi Károly)

Ebben a reménytelibb korszakban több önálló kiállítása volt (Budapest mellett Genovában és Párizsban), a társasélet is újrakezdődött, a barátai (költők: Rákos Sándor, Weöres Sándor, Tornai József, Somlyó György, később Orbán Ottó; festők: Pap Oszkár, Bálint Endre, később Szemadám György, a fiatalon meghalt zeneszerző, Huzella Elek, a fényképész Koffán Károly, az író Vargha Balázs és sokan mások) gyakran megfordultak nálunk.

De a másik pályáját is egyre nagyobb sikerrel folytatta, szakértőként rendszeresen kiküldték nemzetközi gazdasági konferenciákra, és így eljutott a világ számos olyan pontjára, amelyekről annak idején álmodni is alig lehetett: Európa és Amerika számos nagyvárosán kívül Indiába és Japánba, s ezekről az utakról (a nekünk hozott izgalmas ajándékokon kívül) fontos élményeket és inspirációkat hozott magával. A Világgazdaságnál nagyon jól érezte magát, kollégái szerették és tisztelték és viszont, és újságírói pályája betetőzéseként ott lehetett a HVG megalakulásánál is, ahol aztán nyugdíjas korában még évekig olvasószerkesztőként dolgozott.

Jóindulatú bálvány, 1965 – Egyik első „bálvány”-képe, mindig kint lógott a lakásunk falán (Fotó: Szelényi Károly)

Annak idején azt mondta, azért választotta ezt az utat, mert semmiképpen nem akart a festészettel összefüggő munkát végezni, mint például elmenni rajztanárnak – meg akarta tartani a tehetségét, érzékenységét „tisztán”, és teljes művészi függetlenségre vágyott. Nagy néha készített csak pénzért valamit a saját területén, könyveket illusztrált, sőt, halványan arra is emlékszem, hogy egyszer gyufacímkéket tervezett, nyilván valamilyen pályázatra. De alapvetően nagyon is megfelelt neki az, hogy a függetlenségét másfajta pénzkeresettel biztosítsa. Aztán persze ez a munka sem maradt csupán pénzkereset, valójában nagyon is élvezte. Rendkívül intelligens volt, kiváló sakkozó, és apja révén – aki matematikaprofesszorként matematikai statisztikával foglalkozott – volt affinitása az egzakt tudományokhoz is. Fontos volt az is számára, hogy míg a művészeti életben kicsit kívülálló volt, meg hát a festészet amúgy is magányos tevékenység, újságíróként egy kiváló csapat megbecsült tagja lehetett.

Apám a műtermében, a 80-as években (Fotó: Szelényi Károly)

Mégis, ezt e kettősséget egész pályája során igyekezett titkolni – elsősorban attól tartva, hogy a szakmában nem veszik elég komolyan, amolyan „vasárnapi festőnek” fogják tartani, holott számára mindig nyilvánvaló volt, hogy az igazi hivatása a festészet. Fordítva így is volt a dolog: kollégái a HVG-nél, akik a nagy tudású szerkesztőt és pénzügyi szakértőt tisztelték benne, és amolyan hóbortnak tartották, hogy festeget, nagyon meglepődtek, amikor 1997-es életmű-kiállítását meglátták – és attól fogva művészként is elismerték, a HVG támogatta például halála után a róla szóló monográfia megjelenését.

Úgy érzem, most már, az életművére visszatekintve, inkább arról tanúskodik ez a kétféle pálya, a választott és a véletlen, hogy milyen rendkívüli intellektus és személyiség volt Veress Pál – aki idén lett volna 100 éves.


Galéria > Veress Pál munkái