A konyhában ültem éppen, az orsós magnón valami német zene forgott, vagy osztrák, nem is tudom, mert néha jódliztak benne, chiantit ittam, jófélét, a vacsorát épp befejeztem – konzerv serpenyős zöldség –, amikor kopogtak a konyhaajtón. Különös volt, mert a ház rendes bejárata az utca felől volt, a konyha a kertre nézett. Sötét téli este volt, a külső ajtó is bezárva a hideg miatt, és most ezen a külső ajtón kopogtak, határozottan, hangosan. Kinyitottam előbb a belső üvegajtót, majd a külső telifát, résnyire előbb, aztán egészen. Három lépcső vezetett az ajtóhoz a kertből, és a legalsón ott állt Hem. – Jó estét – mondta a szakálltengerbe bújtatott száj, és hamiskásan mosolygott hozzá a felcserélhetetlen szempár. – Jó estét – mondtam – gyere be. Hem fellépett a két lépcsőfokon, be a konyhába, behúzta maga mögött az ajtókat, előbb a faajtót, aztán az üvegest, belülről ráfordította a kulcsokat. – Itt aludnék ma éjjel – mondta Hem. – Lehet. Ülj le, ettél már? Mármint vacsoráztál? – kérdeztem, de Hem nem válaszolt. A képet nézte, ami a sarokba támasztva állt. Ma délelőtt festettem. Szép kép volt, vacsora közben én is azt nézegettem. – A tiéd? – kérdezte. – Az enyém – mondtam. – Szép – mondta, és közelebb hajolt a képhez. A képen egy gepárd volt, és egy nőalak, amint épp elmegy, de közben visszafordul. – Ilyenek a nők – mondta Hem –, mind ilyen: elmennek, de közben visszanéznek, hogy mi van veled. Nem fair. Ha már mennek, hát menjenek rendesen. – Lehet – mondtam. – Elég szegényes a szókincsed – mondta Hem, és a szájához emelte a borosüveget. – Van poharam – mondtam mosolyogva. – Jó bor – mondta Hem – toszkánai. Eltaláltam? – Persze hogy az – feleltem. – Ne kérdezd meg, hogy hogyan kerültem ide, éppen hozzád. Ne kérdezz semmit. Ágyazz meg valahol, és reggel majd beszélgetünk. Nem kérdeztem semmit, megágyaztam a kislányom szobájában, ahol már rég aludt a gyerek, mert barátja van, és szereti. Ezért aztán engem kicsit hanyagol. De nem baj, örülök, hogy megint boldog. A frissen húzott ágyra tettem egy nagy fehér frottír törölközőt. – A fürdőszobában találsz bontatlan fogkefét – szóltam Hem után. – Nem fogat mosni jöttem hozzád, hanem aludni – mondta, és behúzta maga mögött a szobaajtót.

Éjszaka valami zajra ébredtem. Kimentem a wc-re, gondoltam, benézek Hemhez, hogy alszik-e, vagyis inkább azért, hogy itt van-e tényleg. Aztán mégsem mentem be hozzá. Visszabotorkáltam a szobámba, és ahogy a párnára hajtottam a fejem, azon nyomban aludtam tovább.

Másnap reggel, mikor szokásos kávém megfőzendő támolyogtam ki a konyhába, Hem már az asztalnál ült és írt. Felnézett a szemüvege fölött, és rám mosolygott: – Na mi van, fel tetszett ébredni? – Még nem egészen – mondtam. És ez így is volt. Teljesen valószínűtlen volt ugyanis, hogy Hem ott ül a konyhámban, kávét iszik, és egy kis fekete Moleskine jegyzetfüzetbe írogat. Besüllyesztettem a kapszulát a gépbe, lehúztam a kart, megnyomtam a gombot, és ameddig a kávé a nagyobbik lányocskám ajándék csészéjébe csorgott, elmentem fogat mosni. Mikor visszaértem a konyhába, a kávémnak hűlt helye volt. – Bocsánat, de megittam – mondta Hem, fel sem nézve a füzetből. Újabb kapszulát tettem a gépbe, leültem Hemmel szemben az asztalhoz, és vártam a kávét. Hem közben abbahagyta az írást, otthonosan a hűtőszekrényhez lépett, kis keresgélés után elővett egy doboz tojást, vajat, és valami sajtmaradékot. Kisebb küzdelem árán begyújtotta a gáztűzhely legnagyobb lángját – bizony, nehéz az élet, gondoltam a rossz kapcsolót nézve. Aztán sebesen dolgozni kezdett: feltört nyolc tojást, kevés vajat tett egy serpenyőbe, a lángra tette, fakanállal finoman összekavarta a tojásokat, két banánt tisztított meg, felkarikázta majd a serpenyőbe dobta őket, kicsit forgatta benne, majd sót szórt a tojásra, aztán belevagdosta a sajtmaradékot, majd az egészet ráöntötte a sültbanánra. Hogy őszinte legyek, gyanakodva néztem. Hem két tányért tett az asztalra a szárítóról, villákat melléjük, egy-egy poharat, és a banános rántotta felét a tányéromra csúsztatta a serpenyőből. Körülnézett, aztán a polcról levett egy fűszermalmocskát, a tányérok fölött tekert rajta párat, érezni lehetett a provanszi fűszerkeverék illatát. – Kubában ettem ilyet – mondta Hem, miközben megtalálta a kenyeret egy papírzacskóban. – Jó étvágyat – mondta. – Jó étvágyat – mondtam. – Csak vicceltem Kubával, most találtam ki – mondta Hem, és mosolygott. Reggeli után Hem kiment a kertbe, és bár hideg volt még, leült egy kerti székbe. Néha kipillantottam rá, az üvegen át. Olyan volt, mint egy szobor: méltóságteljes és mozdulatlan. Én elmosogattam a pompás reggeli után az edényeket. Mert meg kell hagyni, valóban pompás volt a sültbanános rántotta. Talán a sajt kicsit túlzás volt benne. Aztán kipakoltam az asztalra a festékeket, ceruzát, ecseteket, egy tálkában vizet, és elővettem egy félig kész képet. Ezt nézegettem, mikor Hem bejött a kertből. Leült az asztalhoz. Nem szóltunk semmit egy darabig. Én még mindig nem voltam biztos abban, hogy mindez valóság, és nem csak álom. Hem már évtizedek óta halott, nyilván nem ülhet itt a konyhámban. Nyilván… Ez a szó bekerült a gyakran kimondott szavaim közé, egyszer egy nőm kritizált is miatta. Persze, ő aztán mindenért kritizált, mindenben talált valamit, amit ő látott jobban. Véget is ért a kalandunk, hamar, még épp időben ahhoz, hogy ne hagyjunk mély nyomokat egymásban. És most itt van ez a Hem-dolog. Megszólalt a rádió, hangosan, elviselhetetlenül élesen. – A sok hülye hifid, mondta Hem – pedig már alig hallasz…

Igen, a sok hülye hifim. Azért még hallok, csak már nem úgy, mint régen, pont a sok hülye koncert miatt romlott el a hallásom. A rádió makacsul ontja magából az elviselhetetlenül magas hangokat. Álmodtam. Hemmel álmodtam. Azannya… gondolom, és még csukott szemmel addig nyomkodom az ébresztős rádió tetején a gombokat, ameddig rá nem hibázok a megfelelőre. Végre csend van. Jó lenne most odafordulni hozzád, megérinteni az arcod, a hajad, hisz téged is felébresztett a rádió, megölelni, aztán hozzád bújva elmesélni, hogy Hemmel álmodtam, és hogy itt volt, a Mi konyhánkban, a Mi tűzhelyünkön sütött banános rántottát. De nem vagy itt. Nem vagy sehol. Monica no está… jut eszembe a félbehagyott spanyol nyelvlecke. Nem vagyok képes felkelni. (Nyilván megérti a kedves olvasó, egy ilyen álom után kinek lenne kedve visszatérni a való világba.) De van itt más is. Egyedül élek. Egyedül vagyok, és egy ideje magányos. Is. Mert ezer baja van a lelkemnek. Most azt mondanád, hogy majd elmúlik, ahogyan „eliramlik az élet” is. Fel kell kelnem. Végiggondolni, kiket szeretek. Vannak a gyerekeim, vagy Te, a testvéreim, a gyerekeim gyerekei, a barátaim, a testvéreim gyerekei, és akinek van, a párja, aztán ott van B., ő mindig ott lesz… Aztán végiggondolni a tegnapi napot, aztán azt, hogy ma mi lesz. Vélhetőleg. Aztán kinyitni a szemem. Aztán felkelni. Hajduska Mariannra gondolni, az első pszichológusra, aki segített rajtam. Talán huszonöt lehettem, mikor elmagyarázta, hogyan is keljek fel, ha depressziós vagyok. A fiamra gondolni, a kisebbikre most, aki néha szintén tanácstalan az életét illetően. Ágyban maradni, erre gondolni, aztán felkelni mégis, arcot és fogat mosni, bedobni a kapszulás kávéfőzőbe a kapszulát, a konyhaasztalon ott van még estéről a Vándorünnep, kedvenc könyvem Hemtől, ezt olvasni tovább, miközben vészesen fogy a kávé a csészéből. Aztán észre sem venni, ahogyan beindul a nap. Csak nem nyavalyogni. Csinálni, ami a dolgom. Ahogyan Hemtől tanultam. Végigcsinálni.

 

És most Mon pont úgy, de hajszálra ugyanúgy néz rám, mint mikor először találkoztunk, a repülőtéren. Csak ketten vagyunk az étteremben. Mon kéri a pincért, hogy törölje le az abroszról az előző vendégek csokispalacsintájának elcseppent nyomait. A pincér azt javasolja, üljünk máshova, de Mon ragaszkodik a sarokasztalhoz. Mon épp akkor kérdezi meg, hogy: – Vajon beleköpnek a levesembe? – mikor a pincér a tiszta abrosszal visszaérkezik. Aztán rendelünk, Mon rántottgombát, én rántott fogasfilét. Beszélgetünk. Régi és új idők fonódnak egymásba, ahogy egymástól vesszük át a szót, a gondolatokat, szóval a fonalat. Minden egyszerű és természetes közöttünk. Minden magától értetődő. Van már közös múltunk, és ez a szerelem a járvány idején, most, hogy a járvány átmenetileg visszahúzódni látszik, ez a szerelem: van. Az elmúlt hetek, a kényszerű fogság csak szorított a kötésen, ami kettőnket összefogja. Kettesben vagyunk, és szeretünk egymásra figyelni. Én kicsit sokat beszélek, de Mon nem bánja. Szereti, hogy mindenről, amit mond, eszembe jut valami. Mon egy régi utazásról mesél épp, hawaii, ami valóban havaj volt. A tengerről, a pálmafákról, a kékségről. – Nem is mondtam még, hogy agydaganatom van – mondja Mon, és rám mosolyog. – Nem, nem mondtad – felelem. – Jóindulatú – teszi hozzá Mon. – Persze, hogy az – mondom, és elmosolyodok. Nézünk egymás szemébe, és nevetünk. – Aha – mondom – agydaganatod van, hát persze. Jó, hogy mondod. – De komolyan – mosolyog tovább Mon. Én elkomolyodok, bekapok egy darabka halat, aztán hangosan felnevetek. – Itt ülünk, Havaiiról beszélgetünk, és egyszerre csak eszedbe jut, hogy Neked agydaganatod van. És majdnem megfulladok a nevetéstől, és Mon is hangosan nevet. – Basszus, tényleg az van. Jóindulatú. Megvizsgáltak, és azt mondták, ha majd zsibbadni kezd a karom, vagy a lábam, akkor kell valamit csinálni. Addig nincs baj. – Hát persze hogy nincs baj – mondom, miközben félrenyelek egy újabb falatot. – Én meg megfulladok itt. Mekkora? – kérdezem. – Talán egy diónyi. Vagy kisebb. Vagy már kicsit nagyobb – mondja Mon. – Diónyi – nézek Mon szemébe. – Diónyi – mondja Mon. – Vagy nagyobb? – teszi hozzá. – Vagy kisebb? – felelem. – Jól vagyok, ne sajnálj – mondja Mon, és megfogja a kezem. Desszertet nem kérünk. Megyünk. Leautózunk a vízparthoz. Sétálunk a holtágnál. – Agydaganat – mondom, és megcsókolom Mont. – Szeretlek – mondja Mon. – Szeretlek – mondom. És hozzágondolom: basszus, basszus, basszus, egy kurva agydaganat…

Aztán, mikor Mon úgy két hónap múlva elment, azt gondoltam, jól van ez így. Semmi szenvedés, semmi kórházi tortúra, csak leült a hintaszékbe, hátradőlt, megkért, hogy hozzak egy kávét. Én bedobtam a gépbe a szokásos dohánykávé kapszulát. – Hol is van Nicaragua pontosan? – kérdezte a nappaliból Mon, miközben utánanézett a neten. – Aha… Honduras és Costa Rica között – vizsgálgatta a googlemaps.com-ot. Talált egy kis települést, afféle zsákfalut az őserdő szélén: Bonanza… A Parroquia Santa Teresita Del Niño Jesús címre kattintva Marc Gonzales TikTok bejegyzését dobta fel a net: hosszú hajú, szakállas, magas, dagi pasi, zenére forgolódik egy sörrel, a végén sörpocakján egy amerikai zászlóval. – Hmmm… – mondta Mon. – Érdekes. Aztán azt mondta, fáj a feje. Arra kért, fogjam a kezét. Én kikapcsoltam Piafot, leültem mellé a földre, fogtam a kezét. Aztán kis idő múlva éreztem, hogy Mon már nem lélegzik. Megráztam kicsit a vállát. Oldalra billent a feje. Elaludt. Mon elaludt mindörökre.

Másnap kimegyek a partra. – Hogyan, hogy ilyen korán keltél ma? – kérdezi Mon, de már nem fogja a kezem. Senki nem volt rajtam kívül a tengerparton. Még sirályok se. A tenger szinte mozdulatlan, a parti fákon még ott vannak a sárga levelek, pedig már tél van. – Rosszul aludtam. Valami hülye álom, egy robotról, akinek neve is volt, és azt kérte, csókold meg – meséltem Monnak. Hallom Mon nevetését. Ha Mon nevetett, számomra egyszerűnek tűnt minden: érteni véltem a relativitás elméletét, a fekete lyukak titkait, és legfőképpen érteni véltem Mont. A neten láttam meg Mon fotóit. Azonnal beleszerettem a különös portrékba. Afrikai nők, férfiak, gyerekek, különös helyszínek, fekete-fehér képeken. Minél többet nézegettem Mon oldalán a képeit, annál erősebben jött fel egy érzés: meg kell ismernem ezt a nőt. Aztán gyorsan írtam egy levelet, hogy eddig Lindbergh volt a kedvenc fotósom, de mostantól Ő az: Mon. Azonnal jött a válasz: Ne hülyéskedj Fred, tíz perce se léptél ki az ajtón, és már ugratsz. Nem értettem. Milyen ajtón léptem ki én? Aztán gyorsan jött Mon újabb levele: Bocsánat, nem néztem a feladót, csak az aláírást. A barátom épp most ment el, azt hittem, ő viccel. Elmosolyodtam: barátom… szóval van barátja. Ettől kicsit rossz kedvem lett. Bennem mindig nagyon gyorsan indulnak be az érzelmek, vadidegen nőkbe bírok beleszerelmesedni, egy perc alatt. A hangjukba. A mosolyukba. A képeikbe. Aztán nekiültem, és gyorsan festettem egy képet Monnak. Csak úgy. A gyönyörű fotóiért. Mon Afrikában nézte a neten a képet, köszönte, és mikor megemlítettem, hogy szívesen elküldöm neki, Mon azt válaszolta, inkább majd személyesen nézi meg, ha hazajön. Madarat lehetett volna fogatni velem. Mon hazajön. Hogy van barátja, arról egészen megfeledkeztem. Talán nem véletlenül. Így kezdődött a mi történetünk Monnal. Aztán most itt sétálok a tengerparton egyedül. Mon hangját hallom, minden kérdésemre az Ő hangja ad választ. Minden lépésemben Ő jön velem. Nézem a tengert. Szürke és nem mozdul, mintha megfagyott volna az idő.

 

Belépsz a konyhába. – Szia, dolgozol már ilyen korán? – mosolyogsz rám. Én bólintok. A kávéfőzőhöz indulsz, bedobsz egy kapszulát, nézed, ahogy csorog a kávé a kívül szürke, belül piros csészébe, leülsz velem szembe az asztalhoz, én rád mosolygok a kép fölött, amit éppen kis ceruzavonalakkal rajzolok teli, picit nézzük egymást, aztán átmész a kávéddal a nappaliba, hallom a hifi kapcsoló finom kattanását, aztán Edit Piaf énekel, hosszan és szépen, Mon légionnaire…

Én közben a hűtőszekrényhez lépek, kis keresgélés után előveszek egy doboz tojást, vajat, és valami sajtmaradékot. Kisebb küzdelem árán begyújtom a gáztűzhely legnagyobb lángját – bizony, nehéz az élet, gondolom, a rossz kapcsolót nézve. Aztán sebesen dolgozni kezdek: feltörök nyolc tojást, kevés vajat teszek egy serpenyőbe, a lángra teszem, közben finoman összekavarom a tojásokat, két banánt tisztítok meg, felkarikázom, majd a serpenyőbe dobom őket, kicsit forgatom benne, majd sót szórok a tojásra, aztán belevagdosom a sajtmaradékot, majd az egészet ráöntöm a sültbanánra. Aztán elfelezve egy-egy tányérra csúsztatom a reggelinket. Aztán a polcról leveszem a fűszermalmocskát, a tányérok fölött tekerek rajta párat, érezni lehet a provanszi fűszerkeverék illatát, közben Piaf Énekel a nappaliban: Bonheur perdu, bonheur enfui, Toujours je pense à cette nuit Et l’envie de sa peau me ronge. Parfois je pleure et puis je songe Que lorsqu’il était sur mon cœur, J’aurais dû crier mon bonheur Mais je n’ai rien osé lui dire, J’avais peur de le voir sourire…