Csaknem mindig
Adjatok nekem egy napot, amelynek nincsenek halottai,
persze nem mondom azt, hogy csaknem mindig
a krizantémokkal porladó temető néz rám,
hanyatt feküdve, mintha sörhab himbálna,
kocsmával márványozott utca van emlékeimben,
az ember, aki a tele búzászsákot a hátára tudta venni,
hitte, közel a gyors zápor irgalmas szemű istene,
ha rágondol, vagy fölrémlik benne, elfelejti az arcát,
én nem merek kimozdulni innen,
nem merem most abbahagyni az imát,
tűnik korsó, egy-egy év, tizennyolc, harminc, hetven,
átok, agyag, nem tudom, mi az idő, mi a mértéke,
forog vissza festett falovakkal, hold-sütötte körhintával,
délelőtt, szünnap, ősszel, este, áprilisban, októberben,
végigtekintek az életemen, s amit látok, vissza sose jön, elmúlni látszik
könnyen, szinte észrevétlen, néha úgy tűnik, nem is volt.
Búcsúzóul még összeszámolom
Hol a vadlúd-csapat a hómezőről, a gyöp fehér ágára
kidobott szívem, rigóhangok közt hol van a kert,
kondul szétnyílt imakönyvek fölött levendula-szirom,
s egy hullócsillag, mint tűzre húzott harang,
a ház folyosóján rekedten köszöngetnek az öregek,
búcsúzóul még összeszámolom őket, mondom nekik,
egy vándor jár erre, gyújt fényt lámpákban,
szekercékben, lakatok csukott száján, látja táncolni
a rózsa-napot és a veled visszatért szerelmes méheket,
mint egy patakot, bujdokoló fejes domolykókkal,
mint egy Kismosót, elázó kenderkévékkel,
káposztáskövön megint a térítő június, más táj és hegy,
hátrálnak előlem szőlősgazdák, vagy ezt azért mondom,
mert nem is nézek én, csak a bor gyöngyház fényére,
s ha boldogan, ha boldogtalanul kedvesemhez szólok,
már nélküle takarózom rámzúduló kövekbe,
keskeny szárnyú madár kakukkolja éveimet,
rázza magát tévedhetetlenül, mint aranyos fürtű akác,
akár fiatal sarlósfecske,
valaki olyan szépen viszi árnyékomat a láncfű-mennybe.
Visszatérés a hombár istenéhez
Adósa vagyok itt mindenkinek, kikről azt tudom,
sokan vannak, sokan, dudorásznak is valamit,
ha fölnéznek, lobog a hó a kazlak tetején,
esik a tükör erezetébe, esik asztalra és székekre,
fénylik gyertya világosságában, erős ajtózáron,
mintha várna valaki borral, vacsorával,
és hallanám hombár árva fejű urát elalvás előtt,
amikor bolondul nőttek tulipánok és tűzliliomok,
amikor innen elmentem, akkor még fiatal volt,
hagytam neki az ég ünnepét, naplomb koronáját,
húsvéti tojást, aztán elszaladtam úgy,
mint a megütött biciklikarika szalad el.
Most meg azt a képet látom, riadtan jövök újra
a hajnali kamra fényében hombáristent keresni,
ha a rozsföld megsárgul, a kalász szentté lesz,
mikor csizmám patkója vasdöngésű utcán kihűl,
mikor hosszúszilva magja és lánc csomója pattan,
hagyhatnám ezt az hótöréses erdőt,
suttogást, kaszasuhogást, dombos vánkost,
meggyóntam búza-deszkáknak: melyik évemben?
milyen költő atyafiakkal? akikre nem emlékszem?
