„… görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesítse, holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámítsa, mennyivel görbít ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban is?” (Karinthy Frigyes: Minden másképp van)(1)
Karikatúramánia a Humor birodalmának kicsiny szigete. Térképét Kaján Tibor kísérelte meg fölvázolni, de mivel az ország valójában nem a világ színén, hanem a fonákján terül el, ez neki sem volt könnyű. Határainak körülrajzolását az a körülmény is megkérdőjelezhetővé teszi, hogy rendkívül szubjektív dolog megállapítani, mi tartozik területéhez, és mi van rajta kívül. A humor határait ugyanis nem látni kell, hanem érteni és érezni. Értéséhez nem szükséges diploma, sőt akadémikus is lehet valaki humorérzék nélkül – sajnos van is –, ugyanakkor nem baj, ha az ember vigyáz, és nem ül fel az első poénnak.
A sziget fővárosa mélyföldek, magas csúcsok és a közhely határán épült, mindegyik irányban van kijárata. A föld mélyében több réteg mélységben nemes ércek rejtőznek.
Jelenszky László rajza a Kaján Tibor (1921–2016) 95. születésnapjára rendezett kiállítás anyagából
A karikatúra
Ebben a kis összefoglalóban a jelenben akarok maradni, s csak a folytonosság kedvéért megyek vissza a rendszerváltást megelőző évekig. Karikaturistaként érdekel ugyan a karikatúra története, esztétikája, és minden, amit erről a művészeti ágról el lehet mondani, vagy le lehet írni, de nem kutatom szisztematikusan. Időnként írok egy-egy kis esszét egy-egy kiállítás megnyitására, vagy kinyilatkoztatást egy-egy Facebook-vitában.
A karikatúra – mint annyi más művészeti ág – alapvető változásokon ment és megy át szemléletében és technikájában is. Jankó János a 19. századból vagy mondjuk Bér Dezső a 20. század elejéről már rá sem ismerne a mai karikatúrákra. A modern karikatúra története nagyjából a múlt század első harmadában a nyomtatott sajtó valódi tömegkulturális médiummá válásával kezdődött el.
Bár az olvasók nagy többsége úgy gondolja, hogy a karikatúra nem más, mint valamiféle vicces rajz, amit az újságokban a tördelés során üresen maradt helyekre zsúfolnak be, elárulnám, hogy nem az.
Kultsár István: Hasznos mulatságok, 1823
2013-ban Császár Tamás karikaturistákkal(2) és néhány szatirikus művésszel a KOKSZ műhelyből(3) pár hónapon keresztül heti egy alkalommal Karikatúra Akadémia sorozatrendezvényt szervezett a kArton Galériában, többek között ennek a kérdésnek is a tisztázására. Stalkerként (így is hívtuk őt: Stalker) vitte be a társaságot egy olyan vitába, melynek eredményeképpen (talán) tisztábban láttuk dolgunkat a világban. Bár magát a karikatúrát nem sikerült minden igényt kielégítően definiálni, abban megegyeztünk, hogy nem egy műfajról, hanem egy különleges, egy karikaturista szemléletmódról van szó, amely nemcsak újságrajzolók sajátja lehet, de bármely más képzőművészeti ágban, sőt: irodalomban, színházban, zenében és táncban is sajátja lehet az alkotónak. Ez a szemléletmód az emberi, társadalmi visszásságokban, emberi gondolkodásmódban, magatartásokban, döntésekben a nevetséges elemeket a humor eszköztára(4) segítségével kiemeli, mindenki számára nyilvánvalóvá teszi. Tehát nem nevetségessé teszi, hanem megtalálja a nevetségest, ahogyan Karinthy is jellemezte az álhumor és a humor közti különbséget(5).
Császár Tamás: Perspektíva torzulások kiküszöbölése korszerű apparátussal
A karikatúra kritikai szemléletmóddal létrehozott alkotás. És itt ne csak kemény kritikákra gondoljuk, hanem az élet finom, apró jelenségeire, groteszk dolgaira is. Az újságban megjelenő karikatúrák legnagyobb része grafikus publicisztika. Andrassew Iván „graficistának” nevezte Tettamantit, azaz grafikus publicistának. Valóban, ma akár új „műfajként” is mondhatnánk a „graficistát”, hiszen az újságrajzoló többnyire illusztrál, a karikaturista poénos rajzot, viccet, vagy vicces politikai véleményt publikál, míg a „graficista” műve más: publicisztika – rajzban megfogalmazva. Ebben a felfogásban már érthető, hogy miért nevezte Kaján Tibor – szemben a viccekkel – szomorúművészetnek a karikatúrát, és miért próbálunk elhatárolódni a jópofáskodó, anyósokon és nemi szerveken viccelődő álhumoros karikatúráktól.
Hegedűs István (HIHI): Valami nem stimmel
Mit is akarunk igazán? Egy kis lazaságot? Megmutatni, hogy minden máshogy van, hogy van kiút, hogy nem szabad besüppedni a hétköznapokba? Hirdetni, hogy nézzünk bizakodva a jövőbe? Vagy csak egy röpke ötlettel feldobni a bús hétfőket?
1978-ban Herbert Simon Nobel-díjat kapott a gondolkodástudományban elért sikereiért, amikor bebizonyította, hogy döntéseinknél csak korlátozottan érvényesülhet a racionalitás. A művészek régóta érzik, hogy nem vagyunk racionálisak, ezért nem az eszünkön, logikánkon keresztül lehet megfogni, sokkal inkább az érzékszerveinken át vezet az út az agyunkig. Irracionális dolgaink a humorban természetesen ennek az irracionalitásnak kigúnyolásával jelennek meg, például úgy, hogy végigvisszük a hibás gondolatmenetet, a végletekig. Egy az egyben, vagyis a valóság megjelenítésével. Karikatúrakiállítások megnyitóján gyakran hangzik el az a mondat, hogy a karikatúra görbe tükör. – Nem igaz! A karikatúra igazi tükör, és a tükrözött emberek, az ábrázolt társadalmi jelenségek a torzak! A humor azt tárja elénk, hogy nevetségesek vagyunk. – Nézzük meg magunkat! – mondta egy karikatúra kiállítás megnyitóján Kaján Tibor.
Leon Festinger kognitív disszonanciának nevezte el azt a szorongató érzést, amelyet egy-egy döntés meghozatalakor érzünk, hogy vajon jól döntöttünk-e? Chaplin kitartó, a döntéseihez végletekig ragaszkodó, irracionális burleszkfiguráinak viselkedését vagy a rajzaiban egy szorult helyzetből „ötletes” kiutat találó karikaturista módszerét nevezhetnénk kreatív disszonanciának. Ezek a karikatúrák szándékosan tárnak elénk végletesen – és bár logikailag hibátlan, sőt: a logikusnál is logikusabb, mégis – irracionális viselkedésről szóló megoldásokat. A karikaturista szándékosan használja a szélsőség, a meglepetés – sőt: meghökkentés – néha talán bántó eszközeit is, hiszen ezek mozdítják ki leginkább gondolatainkat megszokásainkból, ezek sarkítják legjobban kérdéseinket is, válaszainkat is. Meglepő hatásokra hagyományos módon reagálni vagy várt eseményekre meglepő választ adni – a humor bevált módszere.
„A humor a megküzdés művészetének leghumánusabb eszköze, bár nem veszélytelen, és nem agressziómentes. A hétköznapi kommunikációnkban verekedés kirobbantása nélkül tudjuk közölni másokkal, hogy hibásan gondolkodnak” – írja Papp János.(6)
Arról, hogy mi a jó karikatúra, nehéz objektív határt húzni, még akkor is, ha az a mélyre ásott mondanivaló, amit fölfedezünk, esetleg csak egy gyenge közhely. Talán igaz, amit egy Syd Solomon nevű festő mondott Kurt Vonnegut regényében arra a kérdésre, hogy hogyan lehet megkülönböztetni egy jó képet egy rossztól: – Annyi az egész, drágám, hogy meg kell nézni tízmillió festményt, aztán már soha nem téved az ember.
Szín, vonal
A karikatúra színvonalának, a gondolati tartalomnak legfőbb kifejezői a „nyelvi” sajátosságok, a szintaktikai elemek, a szín, a vonal, a stílus. A karikatúra nem híreket, tudósításokat közöl, hanem a képpel véleményt mond, terelni próbálja a gondolkodásunkat, nem válaszokat ad, amelyeket meg kell érteni, hanem csak fölveti egy-egy válasz lehetőségét, sejtet, kérdez, kételkedik. Ezért van szüksége – mint minden más művészeti ágnak – egy különleges, hangulatra is ható, sajátos képi nyelv használatára. És – mivel humor – végtelen könnyedségre. Nincs rosszabb egy erőlködő humoristánál, egy erőltetett poénnál.
Elegancia
„Humor. Bizony ő. De ez magyarázatot igényel. Amiről itt szó van, korántsem a falrengető röhögés, a viccek, groteszkek, paródiák és hasonlók. Förtelem! Micsoda penészes ócskaság – ezek a tegnapi számok! Tehát ’humor’ helyett, ami félreértést okozhat, azt kellene mondani, ’elegancia’, az pedig elválaszthatatlan a mesteri tudástól, anyag és eszközök tökéletes uralásától. Az ilyen tudás engedi meg azt a kis distanciát, kicsit kívülről látást, szabadít fel a bevett szabályok alól, ez azonban nem anarchikus vagy lompos szabadság, hanem tudatos és szabályerősítő. Annyira ura vagyok a dolgomnak, hogy egy percig eljátszhatok vele, mint macska az egérrel.” (Slavomir Mrožek)
Tettamanti Béla rajza; 2005-ben díjat nyert a World Press Cartoon pályázaton Portugáliában
A stílus az alkotó védjegye, mely megkülönbözteti – különbbé teszi – más rajzolóktól. A régi újságolvasó már a szignóra se néz rá, egy szempillantással felismeri a karikatúra rajzolóját, sőt az internetnek köszönhetően már az ismertebb külföldi karikaturistákat is. Gondoljunk Kaján szakállas, vagy Jelenszky reszketős vonalaira, Sajdik könnyeden röpködő madaraira, Marabu szinte gyermekrajzi egyszerűségére és Fenekovács hiperrealista ceruzarajzaira. Ahogyan a vonalvezetés sajátosságai, a gondolat kifejezőeszközei is rajzolónként nagyon eltérőek lehetnek. Egyik csak jelzi, amit a másik részletesen megrajzol, egyik elrejt, a másik kiemel.
Kaján és Van Gogh stílusa egy képen
A „nagy ugrás”, a modern karikatúra megszületése a múlt század közepe táján a New Yorker karikaturistájához, Saul Steinberghez(7) fűződik. Steinberg a karikatúrát a hétköznapi jelenségvilág szintjéről magasabb absztrakciós szintre emelte azáltal, hogy számos, a lényeg szempontjából fölösleges elemet elhagyott a rajzaiból. A figurái olyan általánosak voltak, amennyire csak általánosítani lehet, elvonatkoztatni a szereplők arcától, alakjától, néha még a nemétől is. A senkire nem hasonlító arcok, és a sokszor gyermekrajzian egyszerű alakok a legáltalánosabb ember-, polgárábrázolások. Sokatmondóan játékos közlendője se több, se kevesebb vonalat nem tartalmazott, mint ami a kifejezéshez vagy a befogadáshoz, a megértéshez szükséges. Ennek a minimális redundanciát tartalmazó kifejezési módnak nálunk Réber és Kaján voltak legkövetkezetesebb követői. Talán a „leg” ebben a kategóriában Réber egyetlen ecsetvonással megrajzolt arcéle, de szinte ugyanilyen tömörek Örkény István, Kurt Vonnegut, Janikovszky Éva, Lázár Ervin vagy Gerald Durrell könyveinek illusztrációi is.
Réber László egyetlen széles ecsetvonással készült karikatúrája a kívül hallgató, belül ordító énünkről
A szülők, az iskola, a törvények vagy a politika közvetve vagy közvetlenül szabályozzák életünket, ugyanakkor a művészetek – így a karikatúra is – a finomszabályozást végzik gondolkodásunkon, stílusunkon, viselkedésünkön. Amikor az irányítás általános kérdéseivel foglalkozó tudósok megalkották a kibernetika tudományát (és amikor a szovjet tudományos akadémia is elismerte, hogy nem imperialista áltudomány), a rendszerelmélet, információelmélet, kódoláselmélet segítségével strukturalista megközelítéssel próbálták megfejteni a művészet hatásmechanizmusát is. Csakhogy nem mindenütt válik be a matematika! Jellemző példája ennek A.A. Moles: Információelmélet és esztétikai élmény című könyve(8). A francia professzor az eredetiség mértékét mindössze a váratlansághoz, a meglepetés nagyságához köti. Humorra lefordítva: a Moles-tanulmány alapján az a vicc lenne a legjobb, amelyik minimális valószínűséggel bekövetkező, szinte csodával határos eseményt rajzol meg. Ha például megnyernéd a lottófőnyereményt, vagy földobsz egy forintot és fönn marad… Képlettel kifejezve: I(h)= – lg p (vagyis a meglepetés mértéke egyenlő az esemény bekövetkezési valószínűségének negatív logaritmusával).
Csakhogy abban semmi humor nincs, ha megnyered a főnyereményt. Az lenne vicces, ha mondjuk egy bank elnöke nyerné meg, vagy egyik kedvenc miniszterünk legújabb felesége. A matematikai alapú meglepetésen kívül valami kell még, amitől egy dolog humoros lesz.
„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami…” (Örkény István: Az élet értelme)
Moles elmélete tehát meglehetősen hamis okoskodás. Azt is hozzátenném, hogy sokszor nem is a nagy, hanem a kis, finoman cizellált meglepetések okoznak nagyobb élményt… Erre mutat rá ez a kis könyvrészlet (ami persze szerintem nemcsak a versre, de bármely művészeti ágra, még a karikatúrára is igaz):
„Itt járt Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes. Nagyon kedvesek voltak.” …– írja Devecseri Gábor A hasfelmetszés előnyei című könyvében. – „Nagyon érdekes volt, amit egy Rényi Alfréd-cikkről mondottak. Hogyha nem foglalkozott volna információelmélettel, írja Rényi, soha rá nem jön, hogy egy verssor vagy versszakasz rengetegszer több közlendőt tartalmaz, mint egy ugyanolyan terjedelmű távirat. Hát én meg azt mondtam, hogy ez nagyon is természetes, mert a verssor, az zenél, és amellett olyan, mint egy zenekar. És mindenkinek van benne szólama. Van szólama – sőt szólamcsoportja – az értelemnek, az asszociációk rengeteg szólamáról nem is beszélve. Ezek a lehetséges szólamok az olvasóban részben azonosan, más részben meg variálva jelentkeznek. Számuk szinte végtelen. Sőt, elvben végtelen.”
Ugyanígy a rendszerelmélet, kódoláselmélet és a többi kibernetikai tudományág, melyek inkább műszaki területen használhatók, ha nem egészülnek ki társadalomtudományos vizsgálatokkal, például szociológiával, viselkedéstudománnyal, hermeneutikával stb. Erről egy Megértés és értelmezés című tudományközi szimpóziumon beszéltem is anno.(9)
Halász Géza: Lábjegyzet
Halász Géza, a cikk szerzője botcsinálta karikaturistaként indult, közgazdászhallgatóként az egyetemi lapban kezdett rajzolni –zu– szignóval a hatvanas évek közepén. A közgázon tanított programozást és gazdasági informatikát, rendszerelméletet és multimédiát, volt újságíró és könyvkiadó, közben rajzolgatott karikatúrákat, tervezett könyvborítókat, míg a honlapján közzétett rajzai megtetszettek a Magyar Nemzet hétvégi magazin melléklete (Lugas) szerkesztőjének, és fölkérte. A Halász Géza Show rovatban eleinte rajzai, később – hogy amatőrnek is gyenge rajzkészségét leplezze – számítógépes montázsai jelennek meg hétről hétre, szöveg nélkül, napi politikai aktualitás nélkül, de nem önálló vélemény nélkül, immár 18 éve. A Népszabadság megszűnése után indult Új Népszabadság internetes portálon mozgó gif-képei is megjelennek. Hazai és nemzetközi pályázatokon is kapott szép díjakat. A MÚOSZ Karikaturista szakosztály elnöke, és a KOKSZ-műhely alapító tagja.
Hivatkozások
1 Karinthy Frigyes: Heuréka. Karcolatok, humoreszkek. Szépirodalmi, 1975, 180. old.
2 A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Karikaturista szakosztálya.
3 KOrtárs Karikatúra és SZatirikus művészeti csoport, a Magyar Képző- és Iparművész Szövetség szakosztálya.
4 Gúny, irónia, szatíra, szarkazmus, blaszfémia, abszurd, groteszk stb.
5 „Álhumor: nevetségessé tenni a dolgokat. Igazi: megtalálni a nevetségest.”
6 Humana (emberi jogi magazin) 2010. október.
7 1914–1999. (Kaján térképén a legmagasabb csúcs róla kapta a nevét).
8 Gondolat Kiadó, 1973.; a francia eredeti 1958-ban jelent meg.
9 A Pécsi Akadémiai Bizottság VIII. szakbizottsága szervezésében, 1985. (Ekkor a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Informatika tanszékén tanítottam kibernetikai módszerű, vállalati témájú tárgyat.)
