Először azt gondolta, az atlantiszi emberbe botlott bele, vagy – ha már egyszer ez a Balaton – Hany Istókba. Amikor azonban a hasán hánykolódó test egy hirtelen érkező hullám lökésétől a hátára fordult, ijedten vette tudomásul, hogy egy vízi hullával találkozott. Mielőtt pánikba eshetett volna, az amerikai zászlóra emlékeztető mintájú térdnadrágot és imitt-amott szakadt trikót viselő vízi hulla ráköszönt.

– Jó napot.

Majd eltűnődött.

− Vagy jó reggelt? Esetleg jó estét?!

A vízi hulla hajába hínár keveredett, tekintete kifejezéstelen volt, arca torz és elvadultan szőrös.

– Estefelé van – felelte megütközve, mégis készségesen.

– Tehát jó estét! – kurjantotta vidáman a jól nevelt vízi hulla. – Mi járatban errefelé?

– Úszni szerettem volna – dadogott. – De, azt hiszem, ezúttal kihagyom.

– Miért? – érdeklődött barátságosan a vízi hulla.

Erre mit sem tudott felelni, csak hebegett-habogott, tétova kézmozdulatokat tett, tipegett-topogott az iszapban, lábujjai között úszóhártyaként érezte a puha masszát (a déli parton jó mélyen besétálhatott a tóba anélkül, hogy elvesztette volna a lába alól a talajt).

– Nem szeret egyedül úszni – szögezte le a vízi hulla. – Ezzel magam is így vagyok. Tudja, három hete egyedül úszkálok! Képzelheti! Unatkozom.

– Három hete?

– Bizony – bólogatott buzgón a vízi hulla, vagy inkább hagyta, hogy a fejét ringassa a víz. – Három héttel ezelőtt a hajómmal bekacsáztam a tó közepére pecázni – mesélte, s minden szóval egyre komorabbá vált. – Közben valahogy beleestem a tóba. Nyomban megmerültem, s mire felbuktam, a hajóm már messze járt. A feleségem, Imádott Juditom elvitorlázott, s engem ott hagyott fuldokolva. Rútul becsapott!

– A felesége? Judit? S ennek három hete éppen? – makogott.

– Napra pontosan! – válaszolt a vízi hulla. – Jaj, pedig ha tudná, micsoda nő az én Juditom! Az a gyönyörű, hosszú, vörös haja a derekát verdesi, s a lemenő Nap fénye glóriát von a feje köré! Csodálatos szemei sötéten ragyognak, a bőre pedig lágy és bársonyos, s a keblei…! Azokra szavak sincsenek, uram, azokra szavak sincsenek!

Erre fölordított, megpördült, és ahogy csak bírt, gázolt kifelé, a part irányába.

– Hová megy? Miért hagy magamra? Nem úszunk egy jót együtt? – hallotta a háta mögül a vízi hulla elhaló hangját.

Mikor kiért a szárazra, nyomban a közelben terpeszkedő, hatalmas fűz alá rohant, ahol egy nő üldögélt békésen, és keresztrejtvényt fejtett. Letérdelt mellé, szenvedélyesen magához ölelte, megcsókolta. Hosszan tapadt a puha ajkakra.

– Megvesztél? – förmedt rá a nő, mikor végre levegőhöz jutott.

– Ó, Judit! – szavalta. – Ahogy így elnéztelek, leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy magamhoz vonjalak! Az a gyönyörű, hosszú, vörös hajad a derekadat verdesi, s a lemenő Nap fénye glóriát von a fejed köré, a szemeid sötéten ragyognak, a bőröd pedig lágy és bársonyos, s a kebleid…! Azokra szavak sincsenek, Judit, azokra szavak sincsenek!

– Ó, Istenem! – ragyogott fel a nő arca. – Milyen szépeket tudsz te mondani!