Istvánt jó 10 éve ismertem meg egy közös barátunk partiján, ahol ki volt állítva pár grafikája. Nyílt tekintete, érdeklődése, hanghordozása és műveinek „technológiája”, aprólékossága, valamint finomsága megragadott. Képei fizikai vonzással is magukhoz húztak.
Álltam és nem értettem, hogy ezekkel a tüneményekkel miért nem találkozhattam eddig.
Úgy látszik, a név kötelez; Jáger, mint vadász, rejtőzködik, les, figyel, becserkész, s könnyű mítoszokat teremt a vadászatban. Elejti a témát, de előtte nézi, követi, hagyja meg-megállni, majd nyomatra, festékre, tusra küldi áldozatait … aztán paszpartuba.
(István nagyon szereti ezt a szót, paszpartu: „Képkeretezésnél használatos, a képet körülvevő szegély. Lehetőséget nyújt arra, hogy a kép és a keret színei még jobban harmonizáljanak egymással. Különböző anyagból készülhet – pl. karton, bársony, selyem”… Az Idegen szavak gyűjteménye szerint.)
István inkább kiteríti elénk az áldozatot. Az anyagot, a testet, a korpuszt, ami fellelkesül, aminek lelke lesz akkor is, ha ördögöt mutat. Azt áldozat ilyen értelemben a továbbélés, a kenyér-sokszorozódás, a megszaporodás, az eggyé válás, a holisztikus feloldódás… vagy csak a rádöbbenés szimbóluma.
Jáger István: Az ördög két arca
Mozdultan utazás. Amikor István hivatali szobájába toppantam, megálltam, s csak annyit mondtam: „Mennyire színesek! Fantasztikus. El is felejtettem …”: földszínek – egek ura –, csodaszép kékek és zöldek, fáradt utazás után a Nap narancsszínével szétáradó, álomba ringató melegség.
Elindultak a gondolataim, belső képek, emlékek és asszociációk. Elindították sejtjeim apró rezgéseit, beindult a kémia. Én magam természettudományokat tanítok, de azt hiszem, István mű-alkotása, vagyis maga a folyamat is ezeknek a „megfoghatóságából” fakad.
(Egyik álmomban egy híres, megboldogult színész B. I. apává lett idősebb korában, s arra a kérdésre, hogyan „választotta” ki asszonya őt leendő gyermek apjának, erre így felelt: a Teremtő választott ki engem, én csak tettem a dolgom.)
Erről jut eszembe: hisz’ István a Teremtő hivatalnoka, matematikusa és rajzolója. Akkurátusan átgondol, tervez, ügyesen és hónapokig rajzol, „húzogat” egy-egy képet miközben kalkulál: halmazaiba és gráfjaiba komolyan és alázattal viszi át a létezés drámáját.
Racionalizmusa az ártatlannak tűnő ábrázolásokban a testet, az anyagot, vagyis életünk féltve őrzött és állandóan hurcolt batyuját szerkezeteiben és struktúráiban is érdekessé teszi; mindegy, hogy a madár egy-egy tetem, vagy szárnyaló hírnöke a szabadságnak, akárha Krisztus a keresztfán ájultan feszül vagy csillagködben sejlik. Akár a fejfa vagy alatta az avar.
Jáger István: Barlangrajzok
István és képei állapotaiban megállítanak. Nem az elmúlás szomorúságát, hanem a változás kíváncsiságát ébresztik fel bennünk.
István jó ember, nem akar ártani. Pozitivizmusa elfogadhatóvá teszi a létet. A rendezetlenség növekedése ellen dolgozik, ártatlan mosolyával tudatja: egyszerűen ő nem ebben hisz. Művészete állandóságot, biztonságot fogan.
Hétköznapi munkájában szabályokat követ, törvényi előírásokat alkalmaz, emberekkel dolgozik: naptárában mívesen formált betűk, szekrénye ajtajának belső felén pedáns, azonnal követhető és érthető leltári rendszer van papírra nyomtatva. A tollai fognak, növényei földje nedves, kulcsok a helyükön. Szobájában mások és saját képei kicsit sem csálén függenek.
A szabadság ára az elkötelezettség, a rend, évtizedek kísérletező kedve és figyelme a nyomatok felett, keresgélés nyersanyag után a méhtelepeken. Rosszul mondom: a szabadság csak annyiban és annyira fontos, amennyire az alkotás hitelessége, egyedisége és szépsége megkívánja.
Azt hiszem, a szabadság, csak ennyire fontos neki vagy nála, de ez nem is baj. Ez is a szabadság jellegéből, öndefiníciójából fakad. Vagyis szerintem.
Jáger István: Múlt idő
Halk szabadság. Ami fontos, azt nem kell ordítani. A természet is halk, és a szabadság így is predesztinálódhat egy haikuban: „Ülök csendesen, nem teszek semmit, jő a tavasz és nő a fű magától” – ahogyan az egyik kép alján olvashatjuk.
István művész és pedagógus: hiszen megdöbbent, motiválni, buzdítani képes. Önmagát is fejleszti nap mint nap, miközben minket is tanít, érzékenyít. Színei idegrendszerünkre, hangulatainkra közvetlenül hathatnak. Katedra is kellene neki… de most örülhetünk, mert itt van, itt vannak, itt vagyunk.
Évszázados falak között, kemény és sokat bírt kövek karjában belső felfedezésekre és igazi, gondolatmegosztó beszélgetésekre hívattunk!
Pablo Picasso szerint: „A művészet hazugság, amely leleplezi a valóságot!”. A mondat első felében kételkedem, most csak a másodikat nézzük!
Isten éltesen, Jáger István! Jó utat kívánok!
Elhangzott 2017 áprilisában a sárvári Nádasdy-várban, az 1955-ben született, Balatonalmádiban élő grafikus, Jáger István Mozdulatlan utazás című kiállításának megnyitójaként.
