Alkotói tevékenységem három évtizedes folyamatában mindvégig jelen volt a zene, hol csak a szellemi atmoszféra megteremtéshez adott kellő alapot, hol további metafizikai távlatokba adott bevezetőt. Jóllehet építészi tanulmányok mentén indultam, azaz a térbeliséghez állt közelebb a habitusom s kevésbé a hangzásbeli viszonylatokhoz, később ezen utóbbi is adott inspiratív erőt a festészetemhez.
Már az alkotói indulásom legeslegelején, 1990-ben a Baranya Megyei Könyvtárban spontán találkoztam a Vom Klang der Bilder című könyvvel, amely összefoglalója egy 1985-ben megrendezett stuttgarti kiállításnak, melynek alcíme: Die Musik in der Kunst des 20. Jahrhunderts (Staatsgalerie Stuttgart). Ez a tematikusan szerkesztett könyv nagyon inspirált, akár hatott is a kibontakozó geometrikus festészetemre, de igazából sokkal később tudtam ennek szellemében jót festeni. Az ennek kapcsán imaginált analogikus, változatos képvilágokat inkább rajzok formájában rögzítettem, a festői programom azonban inkább csak vizualitásként fogta fel ezeket a kompozíciókat. Csak idő elteltével tudtam e prológus-skiccek alapján hiteles festményeket alkotni.
A geometrikus festészet művelése és szerteágazó teoretikus kutatása folyamatosan jelen van az alkotói munkálkodásomban. Ezen elmélyedések mentén többször felfigyeltem, hogy némely példakép mester, aki a geometrikus művészetben alkot, összekapcsolja a festészetét a zeneiséggel. Mintegy a képnek zeneisége van; a képi strukturáltságnak vagy például az improvizatív komponálásának a látványa olyan érzeteket kelt, mint amelyeket a zenei vagy bizonyos hangzás-élményeinkhez köthetünk. Tovább puhatolózva kiderül, hogy az eminens festő mesterek, kollégák akár maguk is zenéltek egykor, vagy a műtermi alkotáskor rendszerint zenét hallgatnak; ez is ad kellő inspirációt a mű-teremtéshez. Ez utóbbi gyakorlat a magam alkotói metódusában is kitüntetett szempont, de inkább csak egy általános szellemi klímát biztosít. Tehát például zenére sohasem festettem improvizatívan, mint például Nádler István, vagy nem is képeztem le didaktikusan egy partitúrát vizualitássá, mint Robert Strübin svájci festőművész. Ugyanakkor minkét mester hatással volt rám, de mégis a magam geometrikus szerkesztéseim mentén haladtam, és ha zeneiség lenne felfedezhető festményeimen, az csak távoli analogikus lehetőségképpen kell felfogni.
Pécsi alkotóként kapcsolatba kerültem Lantos Ferenc festőművésszel, nála tanultam a Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskolában 1993-94-ben. Az akkori stúdiumunkban nem szerepelt a zenére való vizuális absztrahálás, de hallottam arról az interdiszciplináris kutatásról és tanítási módszerről, amelyet Lantos mester feleségével, Apagyi Máriával fejlesztett ki. Láttam mind az általános iskolások által megalkotott rajzokat, mind a későbbiekben indult egyetemi Lantos-osztály alkotásait. Általam azonban nem keletkeztek ilyen zenei hatásokon alapuló képiségek, nem volt hatással rám ez a felvetés, az absztrakciónak ez a formája. Tudható, hogy maga Lantos mester is alkotott zenei alapokon, illetve ismertté vált, hogy az aranymetszési és egyéb matematikai szabályokat is előszeretettel alkalmazta.
Köztudott a matematika és a zene, a hangzás közötti összefüggés, és persze a geometrikus festészetnek is alapja a számtani és mértani műveletek. Festészetem spontánabb ritmusokra, arányokra alapuló szerkesztését idővel felváltotta a megfontoltabb módszer. 2007 tájékán, düsseldorfi alkotói létemben érleltem ki a Fibonacci-szekvenciát figyelembe vevő szerkesztési metódust. Ennek mintegy lehet kapcsolódási pontja a zenéhez, vagy éppen a verseléshez, ugyanis ezt a számsort Indiában a szanszkrit költészet elméleti kérdéseit vizsgálva már Leonardo Fibonacci előtt leírták. A zeneművészetben Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című műve adhat példát ezen szekvencia alkalmazására.
Az időtartamok arányainak megkomponálására nagyon alkalmas lehet ez a 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34… számsor, mindemellett a magam képi világának kiszerkesztéséhez is komoly szervező, rend-teremtő erőnek bizonyult. Legtöbbször középpontosan szimmetrikusan adom meg az origóból való kiáradás műveletét (Origo-metrum), de persze másképpen is, például csak vertikális vagy csak horizontális szimmetriában is elképzelhető a képosztás. Előbbire jó szemléltetés lehetne egy Yantra-ipsum-līlā című festmény (2010-től), amelynek raszter-hálójában sakktáblaszerűen, csak minden második szakaszban helyezek el színes elemeket. Így egy mátrixos, ritmikusan lebegő kompozíciót kapok, amelynek pulzálását a hideg-meleg színek spontán kiegyensúlyozása adja meg, teljes színspektrumban. A kép címének jelentése: Embert támogató kontemplatív kép, mint önmaga, mint önmagam, mint isteni játék. Így akár a zene játékosságával is kapcsolatba lehetne hozni a festmény-kompozíció irányított-véletlen szerinti játékos elrendezését. A befogadónak az az érzése támadhat, hogy ez egy zenei komplex összhangzás, dinamikus lüktetés és egyben kontemplatív megnyugvás – és némelykor kaptam is ilyen visszajelzést. Számomra kevésbé mondható el, hogy zeneiséget érzékelnék a festményeimben, de ezt majd bővebben is kifejtem.
A második felvetésre, hogy vízszintesen tagoltan is lehet Fibonacci-számsorozatot alkalmazni, lehet példa a Vertical in Horizontal című képvilág, (2013-tól). Ebben a festmény-sorozatban többfajta módon alkalmazom ezt az arányrendszert, de kisebb megfigyeléssel könnyen észrevehető, hogy miképpen is kapcsolódnak az adott sor szín-pálcika elemei egymáshoz. Míg a zenei-szerű tagoltság is jelen van, a színek roppant változatossággal és spontaneitással vannak jelen; akár hatvan-nyolcvan szín is ritmizálhat a monokróm alapokon, legkevesebb száznyolcvan elemmel összesen. Egy zürichi Konkrét Művészet profilú galériában érdeklődéssel elemezték ezeket a képeimet, és felmerült, hogy lehetne a mű címe Partitúra is, avagy a szemlélőnek igen is képviselt egyfajta zeneiséget a kompozíció. Látták a hangzást – hallották a látványt.
Egy alkotónak rendkívüli fontosságú a befogadó visszajelzése, mindemellett azért nagyon következetes is lehet a kitűzött célja megvalósításában. Számomra alapvetően különválik a vizualitás és a zeneiség. Amikor alkotok – terveket vizualizálok vagy kivitelezek –, csak a képiség szempontja a lényegi, tudatosan nem rendezőelv a zeneiség vagy a hangzási momentum. Viszont miért ne lenne felvethető; rejtett módon járul hozzá és ad strukturáló dimenziókat, mértékeket az örökös zenehallgatás – a műtermi tevékenység közben – az adott időben kibontakozó képi világokhoz.
Emellett természetesen értem és elfogadom azt, ha kollégáknak vagy a műbarátoknak a képiséggel összefüggésben a látvány szemlélésekor zenei, hangzásbeli asszociációk is ébrednek. Adott társadalmi helyzetben, adott kulturális szituációban, adott műveltséget birtokolva felmerülhet, hogy például egy zenemű milyen vizuális asszociációkat kelt, a narratív szempontokat ismerve. Másrészről a műkritikusoktól, művészettörténészektől többször hallott tényszerű állítás, hogy bizonyos festményeknél felmerül, hogy a képnek zeneisége van kitétel – akkor ezt mások is átvehetik, szaktekintélyektől hallották. Érintőlegesen jómagamnak is voltak ilyen jellegű írásai, valamint kiállításaimat összevágott csak-zenével nyitottam meg – megnyitóbeszéd helyett 2005-06-ban többször is –, érzékeltetve valamilyen kontemplatív és/vagy dinamikus összefüggést festményeim és az adott zenei ciklus között. Szimpla analógia; például meditatív zene a color-field festészet és köríves művek mentén, erőteljesebb dinamikájú hangzás a gesztusfestészet kapcsán. Utólag értékelve ezek azért mintha amolyan romantikus vállalkozásaim lettek volna…
Kissé összegezve tehát mintegy – legkevésbé szigorúan, de kimondva – kissé oppozícióm van a felvetéssel kapcsolatban, a látható hangzással. Véleményem szerint nem igazán látható a hangzás, vagy fordítottan; igazából nincs hangja a vizualitásnak. Esetleg valamiképpen érzeti, érzékelési, intellektuális, metafizikai analógiák lehetnek közöttük, és valószínűleg, ilyetén a kifinomult érzékkel rendelkező alkotó vagy befogadó akár láthatja a hangzást.
Indoklásom, hogy a vizualitásnak alapvetően a térhez van köze, míg a zenének az időbeliséghez, így nem igazán lehet megtalálni a kapcsolatot. Illusztris történet, hogy egyszer én is felvetettem, hogyan lehetne a hindu tradíció Raga zenéihez hasonlóan, minden napszaknak, vagy évszaknak megfelelő képet festeni, (2010-14 tájékán)? Volt szellemi felvetésem erre, de kissé elbizonytalanodtam, mert egy filozófus barátom éppen az előbbi, térbeliség-időbeliség ellentmondására hívta fel a figyelmem, így el is álltam az ilyen jellegű festmények megalkotásától. A fürkésző szellem azonban éber maradt, és zenei téren a Raga-k továbbra is a legeminensebb metafizikai közvetítő-támasztékok a szellemi utamon…
Mindazonáltal felvethető; van-e közös metszete a két területnek? Illetve feltételezhető, hogy lehet ilyen, de az esszenciális kapcsolódás talán csak a rendkívüli magasságokban lehetséges. Bizonyos keleti létszemléletek kifejtik, hogy a legkezdetibb teremtői folyamatok két fő irányba ágaztak el, és ezek a művészetek tagozódásának is alapjai. Szabadabban kifejtve a lényeg a következő; egyrészről az isteni teremtésben az egyik kitüntetett rész a hangzás általi teremtettség, amely folyamán minden zenei vagy hangzásbeli megnyilvánulás egy ősmantrából ered, másrészről az isteni teremtés másik kitüntetett része a képiség általi teremtettség, amely folyamán minden képi, formai megnyilvánulás egy ősyantrából származik.
Ezek alapján úgy tűnik, mintha itt a kettéválóknak adekvát preferenciái lennének, úgy ahogyan a Yang és a Yin esszenciáknak is alapvető és kizárólagos ismérvei vannak, mint fehér és fekete. Tovább, még analogikusan; a férfi és a női princípiumnak is meg vannak a maguk megkülönböztetett ismérvei, amelyek szintén az Egy-nek a kezdeti szétválásán alapulnak. A metafizikai távlatokat felfokozva, – visszafelé – Istenhez való visszajutásnak is lehetnek attribútumai: Adam Kadmon-ná, a Kezdet Emberévé válás is éppen az egy-teljes-férfi és az egy-teljes-nő egybeforrása adja. Megragadva ezt a szellemi bázist, tudatosságot, ameddig csak a gondolkozó látomás elvihet; a zeneiség és a vizualitás következetes, totális együttállásának megalkotása, rendkívüli spirituális intuícióval való Egy–be-komponálása az Egy-hez, Istenhez vihet. Ez a művelet egy szellemi ember nemes kihívása lehet, de megremeghet a legfelsőbbre rezonáló lélek; ehhez isteni-fokozatú pistisre, transzcendentálisan elővételezett bizonyosságra van szükségem? Igen, de a kísérletezésre, a szellemi kalandra nyitott embert semmi sem térítheti el, és tudja, a kinyilatkoztatott tudás megkapása rendkívüli, csak a tisztultságom mértékében kaphatom meg.
A hindu Tantra szellemi útján az előbbiekben felvázolt folyamat lehetséges; egy adott Yantrához egy adott Mantra tartozik, és a meditációban alászálló, magaslatokat megidéző-megigéző gyakorló e kettőt, képet és hangzást egybe kontemplálva az istenit célozza meg. A tradíció adhat ilyen legkitüntetettebb helyzeteket, míg ilyen, kinyilatkoztatás-rangú perspektívát a posztmodern ember nem találhat ki maga-magának. Viszont az ember élet-és-létbeli feladata emberfeletti, a lehetetlen, és Isten lehetőséget ad bármely korban – a mában –, ha nincs egy adott helyen járható út, akkor az öntisztult-ember teremthet magának utat, eszközt az Egyhez. Az esély ott van, de csak annak, aki kellően felfogja a felfoghatatlan feladatot.
A Teremtő nyilván látja a hangzó teremtéseit, teremtményeit, vagy éppenséggel hallja látható teremtményeit, teremtéseit. És a beérkezett ember mit lát és mit hall? Meg itt áll nekem a saját kérdésem: lát-e s hall-e a most-embere, a kortárs?
Kissé megborzongva, de eszmélve, és visszatérve a jelenkor, a jelen intellektuális állapot adta körülményekhez, fel kell mérni, milyen perspektíváim is vannak, ha már tudok is arról, ami kapcsán a kor értetlenkedve megbotránkozik, amit alternatív esetben csak tudatlanul megmosolyog…
A paradoxonokat kedvelve záró felvetésként fejtem ki, hogy messzemenő rugalmassággal, nem lezártan élem meg és gondolom el, hogy látható-e a hangzás, akár még kutatom is az ellentmondások ellenére a lehetőségeket, legyenek azok akár emberi vagy isteni léptékűek. És ilyenformán, ezen tematika mentén nagyszerű alkotások keletkezhetnek, főképpen azoknak, akik a létbe vetettséget ekképpen haladnák meg.