Mit tudunk a hitről ma és honnan vannak efféle ismereteink, amennyiben vannak? – tehetnénk fel az álnaiv kérdést, ha a válasz nem lenne egyrészt kézenfekvő és közismert, másrészt sokkal nehezebb, mint gondolánk. A hitről, akárcsak a művészetről addig tudunk valamit, amíg nem kérdezünk rá és nem kezdünk el rajta gondolkodni. De itt most jó helyen keresgélünk. Tamus István kiállításának megnyitóján okkal mondhatjuk, hogy ha a hitről akarunk ma mondani valamit, akkor a művészetet kell faggatnunk. A művészet által létrehozott alkotásokat. Mert vajon honnan van a hit?
A hit a látásból születik, mondja Pál, pedig neki látomása volt a damaszkuszi úton. A hit a tapasztalatból születik, mondja Tamás, pedig ő maga kételkedett társai szavaiban. A hit a sziklaszilárd tartásból születik, mondja Péter, pedig ő maga a gyengeség apostola. És még sorolhatnánk tovább a paradoxonokat, amelyek a hitről szólnak, erről a titokról, az elrejtett városról, a kegyelem rejtélyéről. A grafikus azonban másféle írás mesterségében járatos, a fogalmazás más útjait járja, mert a jelek másfajta jelentését ismeri. Az ő szótára kimeríthetetlen és lexikonja vaskosabb minden lexikonnál. Az ő írásának belső rendje nem alfabetikus. Az általa írt „szöveg” nem lineáris. Szókészlete nem véges.
Tamus István grafikái arról tanúskodnak, hogy a hit a hűségből születik, pedig a hitből élő ember ismeri legjobban az elhagyatottságot. A képzőművész hitére gondolok most elsősorban, a mesterség szolgálatára és hagyományozására. A hit a kitartásnak és a munkának a gyümölcse. A dolgokban rejlő értelem fáradhatatlan keresésének, amely pedig folyton megvonja magát az őt keresőtől. Ezért a folytonos nekirugaszkodás. Ezért a sivatagon át vezető munka kitartása. Ezért a társakkal való bensőséges, lelki rokonság ápolása. Ezért a szépség olthatatlan szomjúsága. Ezek a grafikák egy hosszú út dokumentumai: a bibliai léptékkel mért emberi élet deléhez, a hatvanhoz közeledő művész útját mutatják.
Tamus István: Mindannyian, In memoriam Borbély Szilárd, 2021
A grafikus fekete-fehér világa megkerülhetetlenül az írás képét, a textus, a szöveg metaforáját idézi fel. A számokat szerető korunk szája íze szerint fogalmazva: már az evangélisták egynegyede festő volt a hagyomány szerint. Egész pontosan Lukács evangélista. A legenda úgy tartja, hogy a częstochowai Mária-ikon tőle származik. A kép ugyanis a bibliai kép-felfogás miatt a tiltás és a megengedés között helyezkedik el. Hiszen a rajz is írás, de a jelentése szabadabb és bizonytalanabb. Tamus István itt látható linómetszetei válogatás, egy nagyon erős mag köré szerveződő válogatás, amelyet egy gazdag élet örömei és fájdalmai hitelesítenek. A fekete-fehér vonalak sokszor zaklatott, máshol türelmetlenül választ kereső, a látvány felszíne mögött, alatt, mélyén rejtőző szerkezeteket kutató vágy hálózatokat képez. A vonalak rejtélye, a metsző kéz mozgásának ritmusa, az árnyak és fények által üzenő művész személyes történetei a szemlélőben lassan tárulnak fel. A metszés technikáját mesterien birtokló Tamus István egyéni látása olyan látványt rögzít és közvetít, amely csak általa és rajta keresztül válhat a művészi nyelv üzenetévé. A személytelen anyag, az építmények szerkezete, legyenek azok a hit és a közösség jelképei, mint a templomok (köztük a szimbolikus erejű Nagytemplom-ikon) vagy egy golgota, egy kálváriacsoport, egy kereszt, vagy egy épp az idő és az elmúlás révén átlényegülő pusztai akol stb., mind a megformáló művész személyes drámáját, a személyes idő drámáját is rögzítik. Fegyelem és alázat, technikai tudás és egyéni látásmód, a hit ereje és az élet drámája adja ezeknek a képeknek a felzaklató, drámai hátterét. Mert drámai erő munkál mindegyik képben.
Tamus István: Golgota, In memoriam Borbély Szilárd, 2020
Az önző módon önmagát előtérbe helyező fiatal kor után a férfikor elhozza az egyre messzebbre tekintő figyelmet, a belátást. Az élet deléről, mintegy magaslati pontról, kényelmes kilátás nyílik visszafelé, a megtett útra. És előre is, a kavargó, változó messzeségbe. A távolban már egy másik generáció útját fürkészi a szem. A hit a lemondás és az önátadás képessége is. Lemondás és önátadás, hűség és hűtlenség, fény és árnyék, amely kirajzolja a képet. Ahogy egy lenyomat sem más, nem több anyagszerűségében, mint festék és fehér papír váltakozása. De ki mondja meg, hány százaléka legyen a felületnek festék és hány százaléka maradjon érintetlen? Aligha így kellene feltenni a grafikus munkájának megítélését. A korpusz és a kereszt összeszövődő vonalait szemlélve Tamus István képein inkább idézzük Pál apostolt: „Krisztussal együtt én is keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem élek, hanem Krisztus él bennem…” (Gal 2,20) Vagyis tehát a grafika is lemondást és önátadást kíván, hűséget.
A hűség pedig, végső soron mégis csak a hitből születik, bármit is jelentsen ez a szó. De ennek megértéséhez itt vannak segítségül a képek.
Ez a szöveg 2012. június 19-én hangzott el először Tamus István kiállításának megnyitóján (Borbély Szilárd nyitotta meg), a debreceni Széchenyi kerti Református Egyházközség templomának Kálmáncsehi Galériájában Török Csaba szervezésében, majd a DOTE Elméleti Galériában 2013 februárjában, Cserép Zsuzsa által szervezett kiállításon, továbbá a „Kell egy–ház!” című kiállításhoz megjelent „Orando et laborando 1538–2013 – 475 éves a Debreceni Református Kollégium” című grafikai mappában, nyomtatásban. Később, 2013. szeptemberében újra napvilágot látott az „Átváltozások – pályakép” című, Tamus István 60. születésnapja alkalmából megjelent katalógusban.
A galériában látható képanyag válogatás Tamus István In memoriam Borbély Szilárd című kiállításának anyagából. Megnyitotta Valastyán Tamás PhD egyetemi docens. A kiállítás 2021. szeptember 16. és november 28. között látogatható a Déri Múzeum Debreceni Irodalom Házában.
