Jelen kiállítás esetében nehéz lenne egyetlen vezérmotívumot megragadnunk. Ha mégis ilyesmivel próbálkoznánk, minden bizonnyal hamar szöget ütne a fejünkbe a seregszemle és a bemutatott anyag erőteljes duális mivolta. A paritás elméletét a müncheni tanszék vezetője, Jacob Burckhardt utódja, Heinrich Wölfflin 1915-ben publikált művével vezette be a művészettörténetbe. Öt olyan fogalompárt jelölt meg, amelyek segítségével mindenekelőtt a reneszánsz és a barokk alkotások közötti különbségeket lehetett jól leírni. Ezek a következők voltak: egyvonalú–festői, felszín–mélység, zárt–nyitott, többség–egység, egyszerűség–összetettség/mozgás. Amennyiben az itt felsorolt fogalmakat másokra cseréljük, az a benyomásunk alakul ki, hogy Wölfflin paritás-maxima alkalmas lehet Kecskés Péter – Jakab Krisztián és Hidvégi Aszter társalkotók közreműködésével készített – legújabb munkáinak vizsgálatára.
A Kiterjeszthető végtelen és a Putrefakció című sorozat már címében is egy ellentétes mozgást közvetít. A végtelen térben és időben történő terjeszkedése nemcsak filozófiai, hanem – a művészhez persze igencsak közel álló – kozmikus kategória (lásd: Celesztikon, Uranograhpia), szemben a globális és a szellemi világnak a hétköznapok szintjén is megragadható bomlásával. Noha mindkét együttes lendületes, fokozott expresszivitásra épül, eltér egymástól az alkalmazott színskála, továbbá – még hangsúlyosabban – a formai megnyilvánulás. A Kiterjeszthető végtelen az emberi testnek a mozgás és a fények általi, részleges metamorfózisát megvilágító, elvont figurativitásra épül, szemben a Putrefakcióval, ami totális absztrakció, méghozzá az avantgárd hagyományaiból származó sajátosságai mellett a Charlene Spretnak-i értelemben vett spirituális dinamizmussal. De ne hagyjuk ki empirizmus és racionalizmus, a megismerés tapasztalati alapú, valamint predesztinált kettősét sem e két sorozat recepciójának értékelésekor.
Kecskés Péter: Kiterjeszthető végtelen, 2020 (részlet a sorozatból)
Mindezek ismeretében okkal merülhet fel a kérdés: hogyan kerülnek az alábbi művek egymás mellé? Hogyan lehetséges az, hogy a jól látható különbségek ellenére egy átgondolt koncepcióra épülő, koherens seregszemlével szembesülünk? Avagy melyek az oeuvre azon sarokpontjai, amelyek által még az első pillantásra különböző művek is visszavezethetők ama bizonyos közös tőre?
Nehéz és bonyolult kérdések ezek, melyekre a legrövidebben és legegyszerűbben, ámde mindent magába foglaló módon talán azt válaszolhatnánk, hogy Kecskés Péter valódi tradicionalista művész, aki, ha az alkalmazott formanyelv és az eszközkészlet terén visszatérő jelleggel újításokat eszközöl is, a művészi és szellemtudományi hagyományhoz való viszonya meghatározza, egyben tartja a még oly experimentális igényű munkásságát. Emeljünk ki néhányat az örök referenciapontok közül. Például a multimédia-művészet e specifikus szeletének a filmszerűséghez való viszonyát, amely esetünkben az eddigiekhez képest újszerűen, valóban a filmre mint filmtekercsre reflektálva jelenik meg. Az imaginációt, amely figuratív és nonfiguratív örvénylő kavalkádjában talán egyedüliként képes rendszert alkotni. Az illuminizmust és a fénymetafizikát, melyek a perzsa hagyományokhoz, valamint a teremtetlen fény neoplatonikus ideájához nyúlnak vissza, ily módon idézve az életmű egy másik sarokpontját, a misztikus Fényembert, amely mintegy egymáshoz kapcsolja az újabb munkákat. Végül, de nem utolsósorban pedig emeljük ki magát a tradícióhoz való kapcsolódást, amelyen keresztül a művészetből Anselm Kiefer, az absztrakt expresszionisták, a szellemtudományból pedig Henry Corbin, Hamvas Béla, az Eranos-kör is vitathatatlan részei ennek a világnak.
Kecskés Péter: Putrefakció, 2020 (részlet a sorozatból)
A kiállítás nyújtotta paritásos szisztéma alighanem a hegeli gondolatrendszerben értelmezhető. Tézis és antitézis után a szintézis, vagyis az önmagára találó szellem itt nem más, mint a bemutatott videó. Az általa reprezentált vizuális összkép esetében nem beszélhetünk konkrét absztrakcióról, hisz pontosan kivehető, érzékelhető belőle az ember, ám nem a maga konvencionális, hanem elvont elemekből alkotott, bizonyos fokig a fény és az egymásra-rétegzettség által absztrahált formájában.
- szeptember 14., Art9 Galéria, Budapest
