Szinte sosem tudjuk leleplezni a pillanatot, amikor egy kiállítás képei vagy egy album fotói rajtaütésképpen hatni kezdenek. Látványosságban lehet részünk éppen elég is, hisz cím és kép, tónus és faktúra, stiláris sajátlagosságok, szubjektívan őszinte kilobbanások, felületek és árnyalások összképei vagy impressziói burjánzanak bár, de nem szükségképpeni hatással. Aztán valami angyali pillanat vagy rezge hangulat részvéttelensége mellett bedobban a „valóban!” élménye, a kép-egész foltrészeinek háborgató mássága. Fények és reflex-tónusok kósza ábrándjaiból jelesül leginkább az, ami megfog.
Tárgyiasult témakezelésnél mindez bizonnyal emlékfüggő is, de a monokronómiába vagy eltűnésbe hangolt műveknél már kevés a fölismerés közönye – ott a megfogódottság, az „elkapottság” ritmusképlete kell érvényesüljön. Sőt, az üres terekbe formált vagy mintegy „visszavont” tartalom a maga árnyékfosztottságában is eléri ugyanezt – de az érintő pillanat mégis kell, pótolhatatlanul és tűrésmentesen át kell hasson a maga egészével.
E megfigyelői jelenlét s a befogadói „pillantás” a maga szuverenitás-függő hangulati aktusával úgy van jelen – ha épp rajtunk üt –, hogy akkor már a szavak dadogása lesz fölöslegesen zavaróvá. Így hát egy album lapoztán egyhamar eldől, mennyire képtelenség a fényfoltok, töredékek, mélységek, mosottságok és dörzsöltségek, gondolati katakombák és gesztustartalmú üzenetek látványosságait „kritikai” reflexióban elbeszélni. Valami ilyes meghatottság, látványra éhes elfogultság vagy oktondi kívülmaradásra komponált elérzékenyedés az alaptónusa is annak a kötetnek, mely roppant lakonikus címválasztással Krajcsovics Éva felirattal jelent meg (szerzői kiadás, Budapest, 2020).
A horzsoltra hangolt hadihajókék címlap mintegy kontraszt-sötét átmenettel kerüli meg a könyvgerinc még színben tartott felületét, hogy azután a hátlap dörzsöltszürkéből a felületkezelt avas vajszínig lopakodjon át. Ez a hátulról fölhangolt melankolikus előlap, ha mást nem is, a találkozás visszafogott gyanúját, a sejtelem keserűségét előlegezi meg a kötet egészének. Pedig belepörgetve, a fény- és testszínektől a turneri folt-életig roppant sok tónus lakozik egymás mellett, a tárgyfosztott szobasaroktól a velencei megbabonázottságig, a felejtéstől a tónuskísérletig, az elmúlt harminc év válogatásában talán egyetlen megnevezett test-tónusig (Ruha Frida Kahlonak I-IV.) az egyszemélyes párbeszéd és kétely teljes tükörképének lírai redukciói között… S még a melegített vajszín testfelület-szegmensek (Test, Test-táj, Sebek) is mintegy csendbe foglalt magányképek, akik valahol az intim pasztell-titkok és időtöredékbe fogott pincesarkok alkalmi aktualitásait idéző perspektívákban teljesednek.
Valahogyan… – mint egy jazz-improvizáció mondatainál – úgy tolul az értelmetlen „címadás” kényszere a Krajcsovics-képek felől. Pedig vannak címek, jóllehet azok visszafogott és alkotói magánykifejező tónusúak jobbára, de mégis eligazítóak valamennyire. Rendre nem mert meghatározóak, hanem csupán pontosítóak, azonosítóak inkább. S mert az életvitel, alkotói pálya meghatározónak tetsző élményvilágai (itáliai képek, oltárkép-víziók, fénybarokkos kalandozások) ugyancsak erre a „színjegyzetek”-világra hangoltak, talán sok kételyünk sem lehet abban, hogy egy futó korszakolás is (mint Szüts Miklósé az „összegyűjtött hallgatások” fogalmával) valamiféle köztes stációt, a teljességből az alkotó számára mutatkozó piciny világegész determináltságát hordozzák leginkább. Viszont amennyire lélektáji mindez, annyira lírai árnyékbeszéd helyetti is, lebegő és mindennemű sértő surlófényre támaszkodás nélküliek a munkák alaptónusai. Felületpuha falak, sikált szürke akusztikájú képzeleti díszletek, árnyalatlan absztrakciók felé kapaszkodó önkifejezések. Másutt meg az elszánt bátorság tónusai dominálnak, időszövetek, „a csendesség falai”, a megállapodott békekötés mindennel, ami létező. Nem kérdez, inkább csak tétován állít, de azt a megértő tónuspróbák üzenetével teszi.
Naiv befogadóként a felületkezelés kitartó és eltökélt megmunkáltságát látom konzekvensnek, párban a tárgyválasztás elmerengő részlet-fókuszáltságával. Ha analógiaként Szüts Miklós vagy Váli Dezső képeire utalnék, bizonnyal mindenki értené a vége-nincs elszántságot a tónushangolás rétegzés-karakterét illetően – de ez is változóban lenni látszik. Hidegfehér elszántságból kevesebb van itt, tengermélyi foltelemző kíváncsiság annál több. S ha elbűvölődik is a közlés-örökség egynémely impressziójától (Siena, Morandi szoba, Sassetta falai I-II., Ostia Antica, Duccio, Vermeer, Kafka, Tarkovszkij, Tristan I-IV., Rügen stb.), nem valamely árnyaltan cizellált felület tárgyi motívumait sejthetjük a tónusok mögé, hanem a személyiség alkotói magányának intim és monologikus párbeszédeit a tompított világzajjal körülölelve.
S ha van még konstans jegye e képeknek, talán a mozgásdinamika hiánya az – a kultikustól a metaforikusig ívelő mezőben az a rétegekre bomló stabilitás, melyet még elvitatni sem lehet, csupán átérezni. Talán magukban a „dolgokban” rejlő szépség-áhitat dolgozik Krajcsovics képeiben, oly fokú elvont figurativitás, amely már pusztán a belső terek reflexválasza a képi egész tárgytalanságához. A látszólag üres fényterek önnön mélységei ugyanakkor a vélhető melleslegesség árán vezetnek a sokszor hátterek nélküli, lebegő kiemelések alakzataihoz is (Út, Horizont, Kék szürkébe zárva, Part, T-shirt I., Nagy fehér ing, Rózsaszín fal, Mező I., Pocsolya I-II., Ágy az Andrássy úton, Hamu I-II., Maradvány II., Zárvány, Vasalatlan stb.); „nekem a sötét fény a mélységet keresi…” – írta magamagáról…
Indulatfestészet helyetti kontemplatív, lamentáló érzékiség lakozik ugyanakkor ezekben a tónusokban is, s nem kizárólag a sötét rejtélyek (Ágy az Andrássy úton III., Épület, Elmozdul, Part, Lelátó stb.). De meghatározóan a puritán térfoltok nemegyszer a szándékolt sejtetésekig viszik a lebegést, fénytelen összhatással vezetnek az abszolúttá varázsolt sötétekig (Vörös csíkok, Sötét ing, Vörös ruha, Könyv II., IV., 24 variáció egy témára stb.) – identitásuk olyan tér, ahol a biztos társtalanság adott állapotai kapnak rejtett összefüggéseket a leendés fázisaitól. Mintha elszántan csakis állítmányokat mondana, miközben (tárgyiasított) alanyokat ábrázol. Mintha egy kiérdemelten zord (Hernádi Miklóstól kölcsönvett kifejezéssel) „szobafogságra ítélt táj” intim szabadságvágyára találnánk rá tárgyiasult tónusokban, ahol csak a közelség-távolság változik a narratív kompozíció szabályai szerint, de az elbarangolásnak megfelelő megoldásokkal. Puritán és szinte megszikkadt medialitás ez, amit a címadás szinte csak lekövet, de nem éltet izgalmasabbá. Szinte csak hagyja lebbenni a festett lényt, anélkül, hogy bármely közvetett értelmezés létigéit mellékelné hozzá.
A kötet, mely Vojnich Erzsébet 2015-ös érzékeny Kiállításmegnyitó szövegével indul (5–8. oldal), majd Máthé Andrea pályakép-opuszával folytatódik (2019) A színek vonzása és az egyszerűség szabadsága. Krajcsovics Éva festészetéről (9–17.), ezeket követően Tolnai Ottó Azúr szakadék. Krajcsovics Éva festészete (2008) katalógusszövegével teljesedik (19–32.), végül Krajcsovics Éva Festőnapló. Kék szürkébe zárva című vázlatával zárul (33–38.), hogy mindezek angol változatával ismétlődjön (39–72.) a képkatalógust megelőzően (73–195.). Az értők és érzők szavaiból itt okkal nem citálok, szerencsére helyettem is elmondták mindazt, amit tudni méltó. Talán felhangként, egyfajta záró kódaként úgy érzem, leginkább ez utóbbi Festőnapló-blokkból lenne méltányos itt az alaptónust megidéznem, két rövid futammal: „Keresek, de csak ráismerni vagyok képes” (38.); „Egy szinte a semmiből előtörő vonal, egy váratlanul pontos szín, ez maga a boldogság; ha képes vagyok észrevenni” (36.).
Félem, ezeknél pontosabb színeim nekem sincsenek az észrevétel boldogságának megidézésére…