Viseltes világ, vadonatúj Isten

Tűrni, amire megszületett

Ízlelni a vért,
Amiben szövet a lélek.
És amiben Urim és Tummim lakik.
Összegyűrt sors. Kibomló rózsa-
Szirmok a zongora klaviatúrája alatt.
Eper és gén.
Olyan filmek, amik beépültek
A tudatba. A vágy titokzatos
Tárgya. Veronika kettős élete.
A burzsoázia diszkrét bája.
Skarlát betű.
A villamoson beszél erről,
Mi közben egy fogantyún kapaszkodik
Istennel. Dezodor illatú az Atya.
Elegáns, fitt. Mintha vadonatúj
Személy lenne. Pedig régi, mint a patina.
A dicsőség csillan a pupillájában,
Ahogy felém nyújtja a könyvet,
Aminek a küszöbén állok.
Van kijárat a szövegből, mondja.

Rönk és szótár

Immanuel Kant emlékére

A sértődés a szavak és a piskóta-
Tallérok között landol.
A melodráma egy hajlakk miatt
Komédiába hajlik.
A földalattin már novella.
A strandon egy kabinban
Vetkőznek. Egymáshoz ér
Majd szétválik a két bőr.
Éljen a szent és igaz kárpitos!
A szövegszerű és örök.
Csak azt szerette volna tudni
A bugyiban ugráló alany,
Hogy az éj miért kopoltyúval
Lélegzik?
A racionalizmus egy sakktábla.
Az empíria most egy pohár sör.
S a mezőn egy kivágott fa emléke
Száll, mint szótár alakú felhő.

Pattan minden kötél

Wittgenstein emlékére

Most az egyszer szemébe néz az ég.
Miként is kezelhetné ezt a duzzogást?
Átöltözik büszkeséggé, felfuvalkodássá.
Inkább megbocsát, mert a lét utáni etika
Neki puszta tektonika, lelki fogdosás.
Ne váljon a bosszú unott megszokássá!
Ne növekedjen fel a csüggedés!
Ne gondolkozzon? Inkább igyon!
Ami nehéz? Aggódsz, és nem élsz.
Csak egy kis idő, és megjön az ebéd.
Egy pizzával szebbnek tűnik ez a hét.
A zúgolódás hozza be a szükségeket.
Legnagyobb ellenségünk a keserűség.
A melankólia és a rezignáció kié?
Uralkodnak rajtunk kimondott igék.
Ha folyton bőgsz, hisztizel, a morál kiég.
Inkább legyen szecesszió és reneszánsz
A mindennapi beszéd.
A kis sikert örömmel megéld!
Akkor könnyű lesz a nappal, meg az éj.
Sugározzon belőled a bőség. A túlcsordult lét.
A töprengés és a keletkezés.