Még mindig az első mondat a legnehezebb – mondtam Hemnek, aki egy apró kis kavicsot szemlélt figyelmesen, közel tartva a szeméhez. Forgatta az ujjai közt, és dünnyögött közben valamit. – Akkor kezdd az utolsóval. Írd meg azt, és juss el hozzá a legegyszerűbb útvonalon. Többet nem segíthetek – mondta, és nézegette tovább a kis kavicsot. Hem már napok óta nem nevetett. Könnyű mondani, gondoltam. Minden könnyebb, ha másnak kell megoldani, nem nekünk. Na jó, vágjunk bele. Leírom az utolsó mondatokat, csak lesz valami:

A matador behajol a két szarv között, magasan fönn, a lapockák közé testével követve szúrja be a kardot. A bika térdre rogy, a matador hátralép. A matador meghajol az elnöki páholy felé. A bika az oldalára dől. A közönség fehér zsebkendőket lobogtat. Az elnök int, hogy a matador levághatja a bika farkát és a két fülét. A peonok munkához látnak. A matador a barrera felé indul. Hem int felé. A matador visszaint. Délután van. Fullasztó meleg.

Megénekelnélek, ha költő lennék, gondolom, mert azért az nem semmi, ahogy ez Veled alakul. A nagy egymásra találás, a nagy egymás felé fordulás, a nagy jelenetek apró kis dolgok miatt, aztán a nagy csöndek, majd a megint értett szavak, a jól értettek, a nem félre gondoltak. Igen, a depressziód is, ha depresszió egyáltalán. Tudom, senkinek nincs joga kételkedni a másik bajában, de talán mégsem depresszió, talán nem az (kis remény).

Elképzelem magam megint, valahol a világ vége előtt kevéssel, ahogyan naponta csorog le a tenger a horizonton, ahogyan rásüt a nap a hullámzó vízfelszínre, majd a hold, ahogyan madarak szállnak fölé, az óceán fölé, kiterjesztett szárnyaikkal lebegnek a szélben, odalenn pedig csónakok közelednek a part felé, apró ladikok, benne halászok, kis hálóikban a család vacsorája és a holnapi ebéd, aztán amikor partot érnek a kis, sárgára kopott, barna sajkák vagy micsodák, fürgén ugranak ki a homokra, húzzák maguk után a hajókat, beszélgetnek még egy kicsit, ezen a furcsa afrikai nyelven, miközben a tenger felé mutogatnak néha, és nevetnek, mert a történetük minden bizonnyal vidám. Elképzelem, ahogyan nekem ehhez az egészhez nincs már közöm. Sose volt, sose lett. Mégis, itt élek már húsz éve, ezen a tengerparton, ezek mellett az emberek mellett. Nem közöttük, csak mellettük. Békességben. Foglalkoztat valamennyire a kultúrájuk, képeket készítek róluk, de magamat fejezem ki ezekben a képekben. A környezet tárgyaiban is én vagyok jelen, ha fényképet készítek róluk, és ezeket a képeket aztán továbbalakítom, egészen addig, ameddig nem lesz bennük több belőlem, mint a rajtuk lévő emberekből, állatokból vagy tárgyakból. Szerencsém volt az életben, a sors a tenyerén hordott. Kivéve. A kivételekről most ne essen szó. Innen akarok hazamenni. A „hazám” pedig, azt érzem itt, a távolban, nem szeret engem annyira, amennyire én szeretem őt. Talán nem is ezt érzem, csak a felháborodást és valami mély dühöt mindazon, ami odahaza van. Nyomom a csoportom a face-en. Ez is valami. Legalább. Facebook-buborék, mondtad a múltkor. Nem érdekel. Ha az, akkor az. Ezek az emberek az én embereim, az én csoportom, akik legalább. Igen, akik legalább. A többiek? Azt nem tudom. Tudni vélem. Sok mindent vélek tudni, még több az, amit megérzek. Kiterjesztett tudatállapotban vagyok. Egyszerre tudok lenni több helyen. Akár. Mi az nekem. De. És itt van ez a de: nem tudok mozdulni mégsem úgy, ahogyan mozdulni szeretnék. Azt mondtam Neked nemrég, lárva állapotban vagyok egy ideje. Azóta kicsit átgondoltam. Depressziós lárva állapotban. Te ezt másképpen látod, az én bajom. Te mit csinálnál a helyemben? Te nem nyomkodnád félnapokat a billentyűket? Te nem próbálnál legalább félszavakban kommunikálni? Te nem vesznél bele néha a csöndbe, mikor azt éreznéd, hogy az milyen jó? Te mit csinálnál másképpen? És legfőképp: hogyan? Na, erre felelj.

Talán egy kevésbé szeles napon. Ez az első mondat, amivel kezdeném. Talán akkor, ott a vízparton, séta közben, a kezed fogva, talán éppen ott tudnám elmondani, ami már hosszú ideje gyűlik itt belül. A szívben, a lélekben vagy az agyban, nem is tudom a pontos helyét, és az idejét se, de mégiscsak itt van, bennem motoszkál a gondolat, az érzés. Valahogyan segítenem kellene neked, hogy megtaláld azt a kis utacskát, ami elvezet majd a léniához, a széles vágáshoz a sűrű fák között, hogy kitalálj a szabad és sík mezőre, hogy tiszta és világos legyen a belátható távolság és mindaz, ami előtted van. Az erdő, ez a sűrű erdő nem alkalmas a tisztánlátásra. Mindig van egy fa, vagy csak egy ág, ami eltakar valamit a másik fából vagy ágból, az egész egy nagy szövevényes, áthatolhatatlannak tűnő zöld és barna és szürke, hullámzó rengeteg. Aztán mégiscsak, egyszer majd kikerülsz ebből az ilyen-olyan erdőből a mezőre, vagy ha még nagyobb szerencséd van, a tengerpartra megint. Nem, nem erre, ahol most vagy. Egy másikra. Egy olyanra, ahol új napok vannak csak, és már nincsenek a régiek. Csak emlékek vannak, azokat őrzöd majd szeretettel, belül ölelve őket. Talán, ezen a nagy napon, mikor ott állsz majd, és valóban ott leszek veled, talán akkor el tudom majd mondani neked, hogy miért és mióta és hogyan. A szerelmem talán szavakba tudom ott foglalni, a vízparton, séta közben, fogva a kezed. Addig? Addig van ez, ami van. A te erőd, az én ellenállásom és alakulásom, megmaradásom mégis olyannak, amilyen vagyok.

A matador kissé ferde szögben hívja fel a bikát, testsúlyát a bal lábára helyezi, miközben a jobb lábával hátralép. A köpenyt bal kezével ferdén tartja, de szemben a bikával, a jobb keze oldalt, lejjebb eresztve a másiknál. Ebben a helyzetben várja, amíg a bika meg nem indul felé. Miután a bika nekilódul, előretolja az oldalra helyezett kezét, a bal lábát az ellenkező oldalra helyezi át, majd a belső kezét visszahúzza és leereszti egy mozdulattal, követve így az állatot. Ez a Verónica. Ezt megismétli vagy hatszor, mindeközben egy zsebkendőnyi területen alig mozdul. A bika minden egyes fordulónál szinte súrolja a matador mellkasát. Az utolsó Verónica ugyanúgy indul, de a matador csak félig hajtja végre, mert a csípőjéhez húzza a köpenyt, hogy a bikát megállásra kényszerítse és az leszegve fejét szarvával a homokba döf. Ez a Media Verónica. A matador otthagyja a bikát. Nem hajol meg a közönség felé, egyszerűen elsétál a barrerához, és vált pár szót az egyik peonnal. A matador az oldalát fogja. Vér szivárog át az ingén, a csípője felett. Az előző bikától egy cornada.

Hem a kertiasztal egyik sötétbarnára pácolt lécének szélére teszi a kavicsot, az asztal peremén, aztán szól nekem, hogy nézzem meg közelebbről én is. Kezembe veszem, nézegetem. Semmi különös. Egy kis, sárgásszürke kavics. – Nézd meg jobban – mondja Hem. Szemlélem tovább. Van ezen a kavicson, egy apró kis repedés. Talán csak két-három milliméteres. Ebben a repedésben kicsit szürkébb a tojásdad alakú kavics, kicsit barna is. Talán a benne megrekedt és megtapadt kosz. Valami oda nem illő anyag. Az idő lenyomata. A kis rés mellett három apró sötét pötty. Kissé távolabb, egy nagyon kicsike kagyló formájú kráter, lepattant egy darab a kavicsból. Még odébb, ahogyan elfordítom, egy barnás folt. Ez nem a kavics anyaga, ez olyan, mint valami festék. Sötétbarna kopott foltocska. – Ez a kavics volt Ordóñez cipőjében ’68-ban, Rondában, mikor a bika felöklelte – mondja Hem. Nézek rá, hisz ő, Hem, 61-ben… de hülye vagyok, gondolom, hisz Hem itt van mellettem, éppen itt. – Ez a barna folt Ordóñez vére – mondja Hem. – Vagy a bikáé – teszem hozzá kötözködve, mert annyira nagyképűnek gondolom ezt a szöveget. Hem hosszasan méreget, kicsit oldalra hajtja a fejét. – Vagy a bikáé – mondja, és végre felnevet.

Levelezünk, te onnan az ezerkilométerekről, én innen írok oda, a tengerparti városba. Néha jó passzban vagyunk, és vidám minden levél. Néha ideges leszel egy félmondattól. Ha valamit nem úgy, vagy akkor kérdezek, ahogyan te várod és amikor. Nem jó ez így. Ez a precízen megszabott mozgástere a gondolatoknak, ez nem jó. Ez egy görcs. Ebbe kényszerülök, mint a bika, mikor querenciába menelkül. (A querencia az a hely a ringben, ahová a bika ösztönszerűen menni akar, ahol biztonságban érzi magát, ahová „hazamegy” – ennyit a zárójelekben lévő mondatok „lényegtelenségéről”…) Egy görcs, biztos helye a gondolataimnak és a cselekedeteimnek. Melyeknek mégsem tudok, és nem is akarok teljesen megfelelni. Miért ne kérdezhetnék valamit máshogyan vagy máskor? Maradjak olyan, amilyen vagyok. Ezt mondod. Ha meg olyan vagyok, amilyen, akkor megfedsz, vagy csak finoman kioktatsz, esetleg azt sem, csak hosszasan nem válaszolsz. Nem azt kapod, amire vársz. Nem úgy, ahogyan szeretnéd. És/vagy nem akkor. Próbálom magamban helyretenni a szerepem. Mit vársz tulajdonképpen tőlem? Azt mondtad, az őszinteséget. Hogy ha fáj is abban a pillanatban, de segítsen, segítsen jól látni magad, vagy valamit, amit te látsz valahogyan éppen. Hogy mások előtt… Miért is kellene mások előtt magunkat bármiért szégyellni? Mert erről van szó. Hogy mondunk valamit, valami kicsit helytelent, vagy esetleg mások számára hülyeségnek tűnő véleményt valamiről. Néha egymásról is. És néha csalódást érzel, tudom. Néha a szíved érzed összetörve, mert kegyetlenül őszinte én is tudok lenni, nemcsak te. Miért lenne ez olyan nagy baj? Ez, vagy az, nem mi vagyunk? Nem hibázhatunk? A hibáinkat felismerni csak úgy lehet, ha szembesülünk velük. Ha nem bólint rá a környezetünk: igen, ő ilyen, de azért szeretjük… hanem megmondja: nézd… De akkor, ha kimondatik egy „hiba”, akkor mitől lesz hirtelen a fájdalom? És mitől nagyobb, ha éppen az mondja ki, akit szeretünk? Bennem ezek az elmúlt idő nagy kérdései. Mikor teszek jót, mi jó Neked valóban? Ha alkalmazkodom, hogy béke legyen, hogy olyannak láss, amilyet kívánnál magadnak társnak, vagy olyan maradok, amit te is mondasz: amilyen vagyok. Őszinte, és bizonyos vonatkozásokban igen, tiszta ember. És. Van még. Mindezt így írásban a legnehezebb. Minderről így nem is szabadna beszélnem talán. Várnom kellene, türelmesen megvárni, ameddig érintésközelbe érsz, a szemedbe lehet nézni, és a szemembe nézel beszélgetés közben. Mert ez csak egy levél. Csak egy üzenet. Az elmúlt hónapok hordaléka. Partra vetett uszadékszavak.

A matador most ellép a barrera mellől. A suerte del muerte következik. A matador megfelelőnek látja a pillanatot. Elérkezett az idő, gondolja. Kardját jobb kezébe veszi, áthajtja rajta a muletát. Hem tudja, hogy a matador arra készül, hogy Recibiendo öljön. A matador a muleta apró mozgatásával hívja fel a bikát a támadásra. A matador egyenesen áll, mozdulatlanul, lábai kis terpeszben, és a bika csak megy felé. A matador nem mozdul, csak engedi a bikát egyre közelebb. A matador jobb kezében a kard, baljában a muleta. A bika már egészen közel. Aztán egyszeriben olyanok lesznek, mint egy szobor, egyetlen márványból kifaragott pillanat. A matador balkezével a muletát a földig engedi, behajol szemből a szarvak között, beüti a kardot, majd ugyanezzel a mozdulattal a bika baloldalára kifordul. A bika egy pillanatra tétován megremeg. Jó bika volt. Egyenesen támadott. Elkaphatott volna, de nem kapott el – gondolja a matador, majd a barrera felé indul. Hem int felé. A matador visszaint. Délután van. Fullasztó meleg.


(Levantado, vagyis büszke a bika akkor, amikor először kijön az arénába, fejét magasan tartja, ereje tudatában gondolkodás nélkül támad minden célra…)