Művészek önvallomásai zene és kép összefüggéséről – Láng Eszter riportsorozata
Láng Eszter: A művészetek „egymásba hatolásának gondolata nem új, utalnék Tamkó Sirató Károly 1936-ban írt dimenzionista kiáltványára (Dimenzionista manifesztum), amelyben a művészetek egymásba hatolásáról beszél. Tamkó Sirató szerint „a(A) fejlődés, ez a mindenen áttörő ösztön […] az alkotó művészet úttörőit teljesen új területek felé indította el”. Te mit gondolsz erről? Mennyire igaz mára vonatkoztatva?
Mikó F. László: Ahogy én látom, ma két irány működik. Az egyik a zárt, csak a saját belső keretei között alkotó művész, a másik pedig a kísérletező, más irányzatokat, művészeti ágakat befogadó művész. Az önmaga művészete körül forgó művész alkotásai, bármennyire is kvalitásos művek, számomra végtelenül unalmasak. Igen, a mai világ új területeket enged behatolni akár a táblaképfestészetbe is anélkül, hogy sérülne az alkotás minősége. Én a magam részéről az összművészeti hozzáállást díjazom. Hogy az idézetedhez kapcsolódjak: vagy van ösztön, vagy nincs…
Vannak-e zenei asszociációid képzőművészként?
Hogyne lennének. Keith Jarrett Kölni koncertjének zenéjére írtam egy balett szüzsét, Gustav Mesmer életéről. Egy németországi hosszú autóút során Mesmer életéről szóló műsort hallgattam a rádióban. Valahol hátul az agyamban bevillant a Jarrett-zene. Aztán egy bolhapiacon épp találtam egy Kölni koncert CD-t. A visszaúton egyfolytában azt hallgattam. Kiderült, Jarrett zenéje Mesmerről szól, az ő életéről. Alig vártam, hogy hazaérjek és leírjam.
Mikó F. László: A múzsa már a spájzban van (Fotó: Láng Eszter)
Megítélésed szerint van-e a zene és a képi világ között kapocs, összefonódás, átjárhatóság? Ma divatos az összművészeti kifejezés, te ezt hogyan értelmeznéd? A magad számára megfogalmazódik-e valamilyen együttélés, kapcsolódás, kísérleti lehetőség a két művészeti terület között? Amikor találkozik a két terület, melyik a dominánsabb (számodra)? Konkrét példákkal illusztráld mondanivalódat!
Na, épp ezt próbáltam az előbb elmondani. A zenében, a színházban ugyanúgy fontos a dramaturgia, mint a képzőművészetben. Ezt már egészen fiatalon, Katona Imrétől, az egyik legkiválóbb dramaturgtól, rendezőtől megtanultam az Egyetemi Színpadon. A színházban – nem csak a balettben, vagy a musicalekben – nagyon lényeges a zene és a képi világ összefonódása, egymás kiegészítése. Az ilyen előadások valódi összművészeti alkotások, régen is azok voltak, a „divatos kifejezés” használata előtt is. Melyik dominánsabb? Adott esetben ezt a dramaturgia dönti el. Van, hogy a képi elemek jönnek az előtérbe, van, hogy a zene absztrakt volta dominál, van, hogy a szöveg vagy az ének emelkedik ki. Jerzy Grotowski, Peter Brook, Ariane Mnouchkine, Eugenio Barba színházában olyan összhangban van mindez, hogy azt álmodni se lehetne szebben. De hogy magyar színházat is említsek: a Győri Balett – anno, Markó Iván és Gombár Judit idejében.
Egyáltalán: értelmezésedben van-e megragadható összefüggés a zene és a képi világ között? Táplálkozik-e, táplálkozhat-e egyik a másikból, hogyan ér össze és hogyan hatol át egymáson a két világ?
Ha elszakadunk a színháztól, akkor a dramaturgián kívül ott van a ritmus, vagy ami a zenében a csend, a képi világban az üres tér, az üres felület. Alapból ott van az alkotás folyamata: az ember fejében bevillannak képek, hozzá hangok is, vagy fordítva. Végső soron hangulatok. Impressziók. Mindkét művészeti ágban ott van az absztrakció. A zenében ezt alapból elfogadja az ember, a képi világban sokan és sokszor nem tudnak mit kezdeni vele. Nem fogja meg őket egy kép. Az a rossz hírem, ezeket az embereket a zene se fogja meg, ha nem olyan, amit konkrétan kötni tudnának valamihez. A magam részéről nem látok két világot (vagy többet) a művészetben. Azt látom, hogy kinek-kinek másban sikerül megragadni a lényeget, amit ki akar fejezni, mert ha bent marad, az baj, nagy baj.
Mikó F. László: A múzsa nem figyel rám… Mikó F. László: Mire megjössz… – Férfias játékok (Fotó: Láng Eszter)
Megítélésed szerint mi a közös, van-e közös a két médiumban?
Hát, ezt fentebb már kifejtettem, de ami kimaradt: a szabadság. Mindkét médiumban dolgozó művész erre törekszik.
Milyen zenei és képi, vizuális élményekre emlékszel a gyermek- és serdülőkorodból? Hallgattak-e a családi, szűkebb baráti, rokoni környezetedben zenét, voltak-e otthon képek, milyenek, érdekelt-e a képzőművészeti világ?
Oh, ez egy végtelen sor lenne, sok-sok oldalon át tudnám sorolni a választ. Egyetlen példát írnék csak le. Volt a nyaralónkban egy festmény, egy szép kis olajkép, rendesen megfestve, erdőrészlet, kis patak partján álldogáló őzikével, ahogy az dukál. Egy szép napon, nyaralás közben, a képet nézegetve Schubert A pisztráng című zenéje jött fel bennem. Pár órás munkával leretusáltam az őzikét. Egészen jól sikerült, nyoma sem maradt. Apám őrjöngött, mikor észrevette, hogy tönkretettem a szép képet. Anyám szerint így jobban „hallani” a patak csörgedező hangját.
Jártál-e, jársz-e koncertekre és kiállításokra? Milyen zenék hatottak rád? Vannak-e kedvenc zenéid és képeid? Mennyire mély az érdeklődés?
Hm. Persze hogy járok, bár ez manapság nem olyan természetes, mint a covid előtt. Mi hatott rám? Elsősorban Wagner, Mozart, a jazz és persze Cseh Tamás. Kedvencek a Kölni koncert, mostanság egy elektronikus zene: Az elefántok emlékezete, és persze Laurie Anderson mindenek felett, no meg Anne Clark. Képek? Mona Lisa. És ez komoly.
Mikó F. László: Késes angyal
Van-e olyan képed, amely köthető valamilyen zenei élményhez?
Sok ilyen van. A Wagner-sorozat például.
Előfordult-e, hogy valamilyen zenei élmény hatására újrafestettél egy képet, vagy legalábbis új elemeket tettél hozzá?
Neeem, nem festek újra. Na jó, előfordult már, de nem zenei behatásra.
Beszélünk vizuális zenéről mint sajátos műtípusról. Mennyire ismered? foglalkoztál-e vele?
Hallottam erről, amit tudok róla, az kevés ahhoz, hogy beszéljek róla.
Mikó F. László: Mire megjössz… – Az Angyal végül megpihen 2
