Társadalomkutatók köreiben évtizedek óta mindennapos fogalommá vált a „slum”, vagyis a nyomortelep, a leszakadtak otthona, a tönkre ment társadalmi és lakókörzet impressziója. A kifejezés angolszász mivolta kissé leplezi (vagy „tudományosan” megszépíti) a nyomor, a pusztulás tájképeit és élményvilágát. A slum azonban nem csupán valódi telep, lakáspótló körülmények, omlatag életvilágok és romlásra ítélt lakóterek élővilága, hanem tömeges vagy elhagyatott életvilágok állapotrajza is, így kiterjedt használata immár régóta elválik a leíró közléstől és körvonalazó léthelyzetek/övezetek jellemzésétől is. Mai, eluralkodott mivoltában legtöbbször a lakhatatlanság és élhetetlenség jelzésvilágába került át, s egyaránt hordozza az elhagyatottság és elvetemültség, a kifosztottság és pusztulatra szántság, a kietlen és mocskos társadalmi margók egész fennkölt légkörét is.
A nyomor-minőségek társadalmi állapotrajza ugyanakkor nemcsak a legtöbbször jellemzésképpen használt városi életvilágok megnevezésére érvényes. Ha a hazai „marginalizáltság” mítoszainak társadalomtörténetét szemléljük, abban Konrád György Látogatójától a kortárs gettókig, a barlanglakásoktól az erdőszéli cigánytelepekig, a Hős utcától a határszéli tanyákig seregnyi olyan léthelyzet vált a létezés részévé, ahol a lét elvitathatatlan reménytelensége véglegesen tanyát ütött, a társas és társadalmi viszonyok félelmessé és jövőremény nélkülivé váltak. Messze nem véletlen hát, hogy a magyar szociográfiai irodalom a hatvanas évektől már életközeli kísérleteket tett a társadalom szélére szorultak ábrázolására. A dokumentumfilmek és televíziós rövidfilmek ugyancsak vonzó körébe is bekerült a rövid filmtudósítás az elhagyatott világokban élőkről, s utóbb seregnyi szociofilmes indult első útjára ilyen élethelyzetek alkalmi bemutatásával.
Fekete Attila Fattila: Tanyafal (részlet a sorozatból)
Hasonló nyitottság és vonzódás körébe sorolható a szociofotó egy hosszú korszaka, melyben a leíró bemutatás a közvetlen drámaiság eszköztárával bővült. De a fővárosi nyomortelepek húszas-harmincas években készült riportjai, kötetei, szociográfiai művek mellékletei is bőven rakottak a nyomortelepek gyermek- és családfotóival, munkásrétegek élethelyzetét, konyháját, lakóövezeteit bemutató leletekkel. Messze nem „felfedezés” tehát a nyomor mintázatait követő érdeklődés fennmaradásának számos jele és vizuális lenyomata. A világ szegényebb tájairól jövő világhálós képek és televíziós filmek szinte önálló csatornaként kínálják az éhezés világtérképét a mintegy 950 millió vagy 1,3 milliárd érintettel, a naponta 24 ezer éhen halóval, az alultáplált 300 millió gyermek fotójával, afrikai, bangladesi, kelet-timori, nicaraguai vagy indonéziai, orosz vagy nepáli éhezők portréinak szemet szúró tömegével. Nincs is talán már kellő érzékenység ekkora hiány megnevezésére, különösen nincs eszköztár a bemutatására vagy reményteljes kikapaszkodás-módok elképzelésére sem.
Fekete Attila Fattila: Tanyafal (részlet a sorozatból)
Társadalmi szolidaritás vállalása már nem „divatos” mostanság. Még kevésbé az, hogy észre is vegyük, oda is forduljunk, előre is lássuk a lepusztulások társadalomrajzát vagy életképeit. Talán ezért is feltűnő, sőt kihívó is, ha a társadalmi létmódok amortizációjának élményvilágát egy kísérlet a vizuális meghökkentés leleményével egészíti ki, és a deskriptív eszköztárat éppen arra használja, amivel (a jelentésbővítés céljával kiegészülve) már megdöbbentés-értékű eredményekre vezet. Ilyen kiállítás látható a Ráday utcai Kispont Galériában, ahol Fekete Attila Fattila Tanyafal című kiállítása kínál látványvilágot a Budapesti Fotó Fesztivál 2022 programjának részeként. A „lopott” pillanatok, kapcsolat-fázisok, színházi vagy ünnepélyes pillanatok iránti érdeklődést mutató alkotó itt kettős társadalomkutatói életvilág-lenyomatot vonultat fel: budapesti tűzfalakon és épületeken kapjuk visszképét a magyarországi tanyákon fényképezett, elhagyott világoknak.
Fekete Attila Fattila: Tanyafal (részlet a sorozatból)
E fotók életvilágai jobbára már elhagyott, pusztuló vagy szándékosan pusztított tanyák romvilágával találkozást tükrözik, vizuális kísérletként a hogyanlétek állapotainak számos változatában. Néha csak „analógiásan” találjuk a látvány-egész rejtett tartalmait, máskor a jelen- és jövőképek csúsztatásával, fázisfotókkal és élményképekkel, montázstechnikai asszociációkkal vagy a ráébresztés „didaktikusabb” megoldásaival. Látva látszik, hogy egy bontásra ítéltetett lakótömb éppoly idő-faktoros romlás állapotrajza lehet, mint egy kieső tanyai épület vizuális nekrológja, s egy látszatra még életteli fázisban megnevezett épületrész ugyanúgy a „senkihona” pillanatképét nyújtja, mint a funkcióját vesztett kisbolt vagy iskola valamely amortizálódott tanyai világban.
Fekete Attila Fattila: Tanyafal (részlet a sorozatból)
Az „elbeszélő képművészet” ilyesféle lenyomatai egy-egy rétegükben korszakos narratívákat ébresztenek: ami ember által teremtett, az olykor ember által vész is el… Ami idejét-korát múlta, az a pusztulásé meg az újraéledésé, s ha tanyáról van szó, esetenként a menedékeseké, máskor a hajléktalanoké, alkalmanként a dühödt vandáloké, a felújítani már nem képes rokonság lemondó gesztusáé, s nem több. De ahol még a pedagógus is ott lakott, ahol tanyai iskolájának „Vakáció”-táblája még túlélte a pusztulást, vagy ahol a bolti mérleg még jelképezi az egykori szerepkört, ott a tetszhalál is csak idézőjeles, ugyanakkor azonban végleges is. De szinte mindegyik esetben felkiáltójeles maga a romlás, a kitettség, a reménytelenség, a természet által „visszavett” élettér továbbélése éppúgy, mint a kivetített terekben lakozó perspektívátlanság. Azaz talán éppen maga a perspektíva az, melyben a jövő a jelennek csak szimpla idői képzete, nem több, s maga a romlás virágainak virulása a társadalmi analógiákkal gazdagodva enyész tovább a romokon.
Fekete Attila Fattila: Tanyafal (részlet a sorozatból)
Fekete Attila vizuális stimulációi itt szociometrikus tájképekbe simulnak. A penészvirág lopódzása a tűzfalakon nemcsak sávos folthatásokkal válik gazdagabbá, hanem magával a létezés értelmének kételyével is. Az eget seprő felhő-fényfoltok egyben a mozgásdinamika kihívásaival együttes figyelmeztetések: mindama drámaiság, mely a lakozásban mint életformában emberi, valahol a természet sodrásainak sem lehet képes ellenállni. A fénydinamikai kísérletek a képek többségében oly módon uralják a perspektíva magányát, ami a látszólag életképes emberi világok szomszédságában rejtőző érvényvesztés és fenyegetés mindenkoriságát idézi meg.
Nemigen titkolható, hogy a Képírás oldalán e képíró szándék a poétikai jelentésen túli szimbolikus kommunikáció hatóterébe éppúgy betör, mint ahogy a futónövény kúszik föl a leomlott tanyafal omladékaira. Magam a dokumentatív hitelű elbeszélés híveként akár a pusztuló tanyákon tett látogatások változásrajzával is megelégednék, de itt Fekete a leíró közlést épp azzal emeli meg, hogy a jelentésteret hozza közelebb a még lakott, és jövőjét tekintve semmivel sem „méltóbb” sorsra számító életvilágokhoz. A sötétbe formált égboltok, a falak optikai meséjének drámaivá fokozott látképei, a tanyafal „kitettségével” szimbolizált meghökkentések provokatív lírája így több mint „szociografikus” hitelű, s talán épp a legtöbb kép embernélkülisége adja a „holnemvolt” mese tragikumát.
Fekete Attila Fattila: Tanyafal (részlet a sorozatból)
Így szinte nem is marad más ez emberi világokból, mint a tájkép előterében a roncsokból emlékeket mentő varjú károgása, vagy a tűzfal-özönben magára maradt fonott karosszék lassú pusztulásának elgondolkodtató magánya.
Fekete Attila Fattila: Tanyafal (részlet a sorozatból)
Izgalmas képírás-technológia ez, vastag jeltudományi rétegek hordozója, drámai roncsfutam egy maradék lét értékmentési illusztrációjához. Ikonosztázok és túlélő roncsvilágok kincstára, melyben a társadalmi romlásminőségek izgalmas tájképei kapnak optikai létjogot. Nehéz eldönteni, hogy megvilágosító hatásuk erőteljesebb-e, vagy provokatív drámaiságuk, de annyi bizonyos: a képi prózapoétika olyan belső, átélésre kínált tájképeit halmozza fel Fekete Attila, melyek közt leginkább a perspektívák választékossága adja az ikon-jelleget. E szociális ikonosztáz elbeszélő rétegei így nem „tanyasiratók” csupán, hanem a civilizatorikus vágyképek érdemtelenségének kritikai felülbírálatát is magukba sűrítik. Képírás tehát, mely a képzet és a képtelenség kanyarulataiban a megnevezést tekinti a cím nélküli tartalomnak, eszközeiben viszont az eszméltetés kelléktárát vonultatja fel.
Fekete Attila Fattila: Tanyafal (részlet a sorozatból)
Fekete Attila Fattila fotókiállítása: Tanyafal
Kispont Galéria, Budapest
2022. április 13‒28.
A kiállítást követően az anyag az alkotó weboldalán lesz megtekinthető
Fekete Attila Fattila: Tanyafal (részlet a sorozatból)
