Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén.
(Eötvös Károly)
Balatonalmádi a Balaton északkeleti csücskében fekszik, a víz felé nyitottan, nyugati és északi oldalról dombokkal övezve, amelyek mintegy szélárnyékot teremtve megóvják a települést az uralkodó szelektől.
Hét ágra süt a nap. Hamarosan jön a nyárforduló. Nádfedeles épületek előttünk, mögöttünk. A ház és a műterem. Kupica pálinkával kínál Veszeli Lajos, és mesél. A téli Balatont imádja, amikor morajlik a jég, háborog a magyar tenger. Reccsenő hideg van, és lüktet a halántékon egy ér. Ködbe vesző reggelek (A tó álma, akvarell). Sehol egy ember (Elhagyott part, akvarell). Egy mégis van, a parton jár, nézi a tájat, a vizet, hallja a távoli csendet, és nem hagyja nyugodni a látvány. Szabadnak érzi magát, mint a szél (Némaság, akvarell).
Ma más telek járnak, mint Csokonai idejében, amikor szekérrel hajtottak át Tihanyról Szántódra. Ma klímaváltozás van, ritkán fagy be a Balaton, ritkán hallani …a jég haragos perlekedését (Jókai: Aranyember). Veszeli Lajos még hallotta.
Szombathelyről költözött Balatonalmádiba, és itt ragadt. Itt akart maradni. Impulzív alkat, beszédes természetű, társasági ember. A táj szerelmese. Évről évre, napról napra. A táj láthatatlan rezdüléseire figyel, lehunyt szemmel is maga elé idézi az észlelt változást (Fénybe érkező, akvarell). A hegyeket talán észre sem veszi, a partközeli sáv világát kedveli, a részletek egymásba olvadását, legyen az egy stég, csónak, nád, hullám, kő és kavics, felhő és ég (Rekviem a stégekért, 80×60, akvarell, papír, 2019).
Ebből a tájból hiányzik az ember, csak a tekintete van ott, vagyis mégsem hiányzik. A művész szemével látunk, szemünk az ő szeme fókuszát követi. A látvány részévé válunk, bennünk lüktet a táj, kéklik fel a víztükör (Novemberi káprázat, akvarell). Veszeli Lajos tájképei nem a poszthumán filozófiát hirdetik, nem az elszigetelt létezőt ragadja meg, hívja elénk. Lélekben köt ki a parton, lába alatt biztos talaj van, mintha Krúdy hajósa, Szindbád ivadéka lenne, folyton vízre vágyik, a hömpölygő hullámokra, tagolatlan ritmusukat érzi ereiben (Vonzalom, akvarell).
Festményei vonzzák a tekintetet. Egy pillanat, és minden összeáll rendben, természetesnek hat. A természet arcát mutatja meg, ezer arca van, ha egyet is lát, csak folyton másnak látja. A hely és érzés kölcsönösségét, atmoszféráját fedezi fel, láttatja velünk. A helyet, amelyet ő választott, vagy a hely választotta a művészt, nem tudom. Egymásra találtak, elődeihez méltóan.
Veszeli Lajos: Rétegződés
Teremtő módon, önmagát adva (Hajnali párában). Nézem az alig észrevehető ecsetvonások, zsigeri figyelem nyomán megszülető tájat, tájrészletet, amely halott és akaratlan, de nem árnyékvilág. Több annál. Mintha Szabó Lőrinc sorait hallanám: Semmiért egészen. A japán festők világát is magában rejti, az észrevétlenséget, a hűvös tekintetet, a távolságtartást. Veszeli Lajos nem helyezi az embert a többi életforma fölé, nem az ember utáni tájat keresi, láttatja, hanem azt, amely az emberi élet része és részese, egybetartoznak. Tájképe emberközpontú, akkor is az, ha nincs jelen rajta az ember figurája, csak kéznyoma, tárgyi valósága. Ez felvetheti azt a kérdést, hogy Veszeli Lajos felejtené az embert, az ember eltűnését, de nem tudja. Nála az ember hiánya, az ember távolléte felhívás, a létezés öröme, homálya, töredezettsége, sebzettsége csak emberi lehet.
Festményei nem a táj feloldható vagy feloldhatatlan ellentétére épülnek. Nem az ég fölötti tájat, nem a természetfölöttit keresi, hanem a mindenki által látott vagy látható világot, a meg nem érinthető valóságot (Dacolva az idővel, akvarell), amely a tudatban gyökerezik, hangulatok, élmények kötődnek, tapadnak hozzá. Veszeli Lajos tája elhatárolás, valamilyen pillanatnyi vagy tartós szemhatárba foglalás, személyes érintettségének megvallása, másképpen mondva önértelmezés, a világban való elhelyezkedését mutatja.
Eleven időtájakat alkot. Egy bizonyos időponthoz közel esik a látvány, egy bizonyos időszakot foglal keretbe. Nem tudjuk, vagy nem akarjuk a látott, tapasztalt esemény időpontját, óráját, napját, évét meghatározni. Veszeli úgy helyezi az időbe és az időbeli eseménybe a nézőt, hogy az nem a látvány fizikai és történeti idődimenziójára figyel, hanem a létezés csodáját éli át, a teremtés, a születés pillanatát. Van, ami felfüggesztődik, van, ami önmagát mutatja, de önmagán túlra is láttat, a felismerés fényével.
Amikor karjával körbemutat, hol is vagyunk, milyen hegyen, mi látható és mit látunk, történetet mesél, konkréttá teszi a múltat (Öreg-hegy, Megye-hegy, Remete-völgy). Veszeli Lajos számára a táj idő is, egzisztenciális idő, belső és külső táj gyűrődik, rakódik egymásra, napszakonként. A Veszeli-táj végső gyökere eredendően szubjektumában, szemléletében keresendő, benne rejlik bármely Veszeli-táj megnyithatóságának kulcsa (Fagyhalál, olaj).
A Balaton mint „táj” objektíve nem létezik. A Balaton mint táj csak Veszeli Lajos nyitottsága, benső felkészültsége, beállítódása, őszintesége révén válik tájjá, nyeri el értelmét. A külső látvány leképeződése a lélek valamely benső állapotának. Egységélmény.
Tájképeinek egyik alapvonása az organikus és a misztikus, az élettelen és az élő tényezők egybefonódása, a folytonosság szövetét hozva létre, és a tájban az emberi, emberszerű emberhez, és az emberi léthez mért vagy mérhető vonásait ragadja meg. Nála nem a létezők egyetemességének perspektívája a meghatározó, hanem a léthomogenitás és annak horizontja, a szubjektum és az objektum egybeolvadása. Képeit csend uralja, az őseredeti, osztatlan, mélységes csend. Ez a csend nem tartalmatlan, üres, süket csend, ami a belső üresség külső megfelelője, hanem sűrű, tömör, szinte kézzelfogható, ami az egyént önmaga igazi valójának eléréséhez segíti.
Veszeli Lajos: Fénylesen
A balatoni táj a nemzeti identitás hordozója is. Veszelinél a balatoni táj egy univerzális létmisztika fontos komponensévé is válik (Metamorfózis, olaj). A Balaton és környezete változik, a zöld nádas idővel sárga lesz, elszárad. Madarak, halak pusztulnak. Naponta tapasztalja meg a művész, hogy az élet véges, miközben az élet legmélyén ott honol a fennmaradni akarás, a halhatatlanság kitéphetetlen ösztöne, vágya. Tájképei szembeszállás azzal, hogy egyszerű főhajtással kapituláljunk a megismerés diktátumának brutum factuma előtt. Veszeli balatoni tájképeiben a személyes halhatatlanság éhezése húzódik meg. Tájképei történések, amelyek megtörténtek és folytonos történésben vannak. Nincs kezdetük és nincs végük, az idő hordozói, személyhez kötötten; a művész örökkévalósága.
A Balaton mint örök nyugtalanság és mozgás ebben a vonatkozásban az időtlenség és a radikális ahistoritás szimbóluma. A Balaton látványa ismét egy olyan pont, ahol megtörik az emberi projektivitás íve, ahol az ember — mintegy a vízióval egybeolvadva — a pillanat jelenvalóságában összpontosul, ahol újból teret nyer a kontempláció. A Balaton víziója Veszeli Lajos számára nem a felfedező kalandra hívása, nem vitorlabontás a beláthatatlan jövőbe, hanem a megállapodottság, a megbékélés, a megnyugvás lecsendesítő közege.
Veszeli Lajos örökkévalóság-tapasztalata mindig egzisztenciális, személyhez kötött létállapot, ami a múló idő bizonyos pillanataiban tárul fel (Hajónaplók – részlet, objekt; J. Strauss hegedűje a kék Duna iszapjában, sikplasztika). Az örökkévalót és a pillanatot hozza kapcsolatba. Veszeli Lajos tovatűnő pillanatokat halmozott fel, s azokat örökkévalóvá tette; a pillanatnyiságot úgy tette örökkévalóvá, hogy pillanatnyivá tette az örökkévalót (Megkopott aranyhíd, síkplasztika).
A legenda szerint Vu Tao-ce tájképfestő fogta magát és belépett a képbe: megindult az ösvényen felfelé, s eltűnt a ködbe vesző hegyek között. Többé senki se látta.
Az aranykornak vége, mondják a szakértők. Nagyjából elértük az ipari civilizáció békés fejlettségének és növekedésének a csúcsát, mégis egy élhetőbb holnapra vágyunk, itt a Balatonnál is.
Veszeli Lajos közöttünk van (A lovag, olaj), nem tűnt el, fest, szervezi a művészeti kultúrát, nem csak szervezi, hanem teremti, őrzi is (Üzenet a mélyből, síkplasztika; Szakadt vitorláim, 3×1,3 m, síkplasztika, vegyes technika). Veszeli Lajos mégis belép a képbe (Tóparti titkok, akvarell).
