Szolláth Katalin alkotásai egyre festőibbé válnak. Tasisztikus és monotypia-rendszereket alkalmazó technikája a festékrétegek egymás után felhordott sokaságát, sejtelmes áradásait vonultatja fel költői színvilágban képein. Sorozatai egyszerű, archaikus, titokzatos, olykor kibogozhatatlan motívumokat, jelrendszereket ábrázolnak, melyeken letisztult, redukált, már-már minimalista formarendben tűnnek fel kedvelt képi elemei, mint a kör, fej, nap, égitestek, kereszt, ablak, sírok, síremlékek, ház, kopott falakra „írt” üzenetek, utazótáska, mezők, tájak, térképek. Amint a hajnali és késő délutáni motívumokat sugalló festékfoltok egymásba, egymásra olvadnak és rakódnak, átéljük az ember évezredes küzdelmeit, gyönyörűségeit. Jelen van arcunk és gesztusaink, mozgásaink koreográfiája.
Érzékletes, kifejező formavilág az övé. Merészen, bátran nyúl az anyaghoz, amely gyakran többrétegű. Át- és átfesti, kaparja, csiszolja, „roncsolja”, gyűri a felületet, hogy végül elérje az általa elképzelt formát. Sokszor a kép festi önmagát. Ahogy Kováts Albert írja Szolláth Katalinról a „Kalandozás az irányított véletlen végtelen birodalmában” című méltatásában: „Az érett művésznek ezt a gyakorlatot tudása, napi tapasztalata alapozza meg: ez az „irányítás”, és eztán következhet a „véletlen”. Kell hozzá találékonyság, a gyors felismerés és az alkalmazkodás képessége – újító kedv és fantázia… Munkáin érződik az izgalom, az odaadás, az új meg új forma és megoldás keresésének lázas öröme… Amit csak megenged a fantázia és az anyag természete, mind része a fegyvertárának.”
Kati kreatív, ötletes képi megoldásai eszembe juttatják Hokuszai és a csirke történetét. Úgy tartják, egy ízben Hokuszait meghívták Ijenari sógun udvarába, hogy művészi párbajt vívjon egy messze földön ismert, hagyományos ecsettechnikát használó művésszel. Hokuszai letett egy hosszú papírt a földre, amelyre egy hullámzó, kék csíkot festett. Fogott egy csirkét, a talpát piros festékbe mártva végigkergette a kék csíkon. És voilá, meg is született a Tacuta folyón úszó vörös juharlevelek című műalkotás.
Az utóbbi időkben Szolláth Katalin egy kert sorozatot fest tiszteletül híres festőknek, akiket nagyra értékel. Például: Mondrian, Klee, Hokuszai, Barcsay Jenő, Tóth Menyhért, Bálint Endre, Vajda Lajos, Ország Lili. Különösek ezek a tisztelet-kertek. Szinte hívogatják a nagy mestereket egy sétára. Milyen jó is lenne beszélgetni velük. Ideillő Kati egyik kedvenc idézete Paul Kleetől: „Rajzolni annyi, mint elvinni a vonalat sétálni.”
Szolláth Katalin gazdag érzelemvilágú ember, akinek a művein érezni az állandó belső vívódást, feszültséget, amely szükséges ahhoz, hogy elérje a kívánt művészi hatást. Széles látókörű, nagy műveltségű alkotó, aki szellemi mondandóját sajátos képi világba transzponálja.
Befejezésül idézzünk Jász Attilától a „Vonal és szín találkozása Szolláth Katinál a sorsszerűséggel” című költeményéből:
„Esőcseppnyi információ vagyunk az égbolton úszó felhőből,
úgy születünk és halunk meg, mint a csillagok,
együtt vagy épp külön-külön ragyogva.”
A közölt írás Molnár Péter megnyitószövegének szerkesztett változata; elhangzott közös kiállításuk megnyitóján, 2022. június 2-án, a budapesti Ady 25 Galériában.