A művészet nem választható el az élet többi részétől. Az alkotó személyisége, egyéni változásai fontos tényezői lehetnek a műről való gondolkodásnak. A mű keletkezése és önálló élete, körülményeinek feltárása harmóniát és disszonanciát is hordozhat egyszerre.
A „transzparens lét megélése” ténylegesen a lényegi dolgok felé vezeti az alkotót? A transzparenciával, az anyagi világban kifejezhető az anyagtalanság átható lényege? Ilyen és ezekhez hasonló, kapcsolódó kérdésekre kerestem/keresem a válaszokat. A jelenkori, illetve a kortárs művészet igazoló példái, jeles gondolkodók teóriáinak elemzése, összevetése és saját művészeti munkám feltérképezése együttesen segít/segített ebben a folyamatban. Egyféle tudatosítás, szisztematikus vizsgálódás volt a „módszer”, amely úton haladni kívántam. Alkotásaimban az egyes tartalmak spirális jelleggel visszatértek, mint például az árnyékjelenséggel kapcsolatos megoldások. Az életszakaszaimban megjelenő külső vagy érzelmi (belső) változások erős hatásaikkal természetesen befolyásolták az alkotómunkámat. Installációimban a vizuális transzparenciát megjelenítő, ahhoz kapcsolható kategóriák több formája is megmutatkozott. A függőleges és vízszintes alapkoordinátái az embernek. Egyik a másik nélkül ugyanúgy értelmezhetetlen, mint a fény az árnyék nélkül. A függőleges az „éter”, az aktivitás, az élet, míg a vízszintes az „alvó”, a passzív, a halott. A kettő között állandó (diagonális irányú) feszültség létezik. A dinamikus az egyikből a másikba való átmenetet is jelentheti, sőt az egész életet is szimbolizálhatja.
Az árnyékjelenség évekig kiemelt szerepet kapott munkáimban. Természetszerűleg minden esetben jelen volt egy vagy több fényforrás is, így az árnyék és fény kettőssége, elválaszthatatlan kapcsolata végigkísérte alkotói gondolkodásomat. Az ezredfordulót követő években a megvilágítás továbbra is fontos maradt, ugyanakkor határozottan új elemekkel bővült munkáim formai megvalósítása. Az árnyékot bizonyos szempontból felváltotta a sötétség átható, „homogén” jellege, és a két ellentétes elem, a sötét és a világos azonos súlyt kapott. A fény megőrzése, tárolása és késleltetett kibocsátása alapvető vonásává vált a fényinstallációmnak. A műnek a fénykibocsátás jelensége adott életet. A hordozó felület formája mint a sötétségben vizuálisan megszűnt, és a fényrajzolat egy új, addig rejtőzködő formát, vizuális mintát jelenített meg.
A következőkben bemutatásra kerülő néhány installációnál a fólia és a foszforeszkáló festék tartalmi szempontból szoros egységet képez, és az emberi alak megjelenése is központi szerephez jut. A KOIM (2009) című művemben sötét térben négy „fényoszlopot” mutattam be.
A hely csendje, zártsága lehetőséget nyújtott az installáció meditatív jellegének megélésére. Az oszlopok funkciójuk szerint hordozó, illetve tartó szerepet töltenek be az építészetben. A KOIM áttört, áttetsző, lágy fóliaobjektjei ezzel a hagyományos rendeltetéssel ellentétes módon jelentek meg. A mennyezet és a padló közötti folyamatos kapcsolat a fent és a lent összeköttetésére utalt.
A megfelelő alapanyag kiválasztásánál a tartás és az áttetszőség vált fő szemponttá. Az 50 × 50 centiméteres fólialapokból négy db 3,5 méter magas, füzérszerű téri formát hoztam létre. A lapokra az összeillesztés előtt foszforeszkáló festékkel figurális képeket, alakzatokat rajzoltam. Az ember-rajzolatok a felhasított, térben egymástól eltávolodó fóliákon darabokra, fragmentumokra hullottak szét. Ez a gesztus átírta, illetve felismerhetetlenné tette az eredeti rajzokat. A testrészek csak nyomokban és gondos megfigyeléssel voltak felfedezhetőek. Az ember tehát mint kiindulópont ugyancsak része volt a munkámnak, még ha a szemlélő ezt nem is vehette észre, pontosabban ez nem lehetett egyértelmű számára.
A vertikális tengely köti össze a két különböző megközelítésű; fizikai és metafizikai világot. A fragmentálódás még inkább hangsúlyozta ezt a hatást. A mű koncepciója, kiindulási köre összecseng korábbi munkáimmal. Az elanyagtalanodás a transzcendencia megfoghatatlanságára és az ember/alkotó/néző „helyének”, lehetőségeinek felvázolására tett projektív, művészeti minőséggel átszőtt megragadási kísérlet ez is.
A fragmentálódás kapcsán az ember önmagához, illetve a külső/belső világhoz való viszonyára kérdez rá. A két eltérő szögből világító fényforrások a négy oszlopnak ornamentális, illetve csipkeszerű árnyékait jelenítették meg a kiállítóhelyiség távolabb levő falain. Az áttört minták árnyékai hálószövedékként, egymást áthatva, tapétaszerűen borították be a sík felületet. A világosság és a sötétség körülbelül 30 másodpercenként váltakozott. A sötét periódusban az oszlopok finom rajzolatai sejtelmesen világítottak, élesen és árnyaltan foszforeszkáltak a sötétben.
Ez az installáció, a korábbi munkáimhoz köthető fény-árnyék kettősségén túlmutatva – mint már az előzőkben utalás történt rá –, új aspektussal bővült. A fényfelvétel és a fénykibocsátás, a foszforeszkálás jelensége lényegi szerephez jutott. A fókuszban tehát már nem az árnyék jelensége, hanem a fénykibocsátás állt. Ahogyan a fényben az árnyékrajzolat, úgy a sötétben a fényvonalak inverz módon jelentek meg. Míg a falon kiterítve az árnyékhálózat síkra vetült, addig ebben a megváltozott rendszerben a fénykibocsátó anyag téri formákba összefogva, kötegekbe rendezve a sötétben, tehát a térben mutatkozott meg. Ez lényeges különbség a korábbi munkáimhoz képest. Az elemek tehát a három dimenzió irányaihoz igazodva, „valós” formában jelentek meg, így körbejárásukkal mindig újabb arcukat mutathatták meg.
A lélek elemzése mellett az emberi test megjelenítése is egyre inkább meghatározó kérdéssé vált számomra. A testetlen lélek és a lélek nélküli test jelenségét vizsgáltam. Vékony, átlátszó, egymás mögé fűzött fólialapok felhasználásával hoztam létre egy szemmagasságban lebegő emberi formát. Az installáció címe Corpus lett.
Mágneses rezonancia (orvosi) képalkotó eljárással (MRI) készült testmetszetek tanulmányozásából indultam ki. Az MRI- és CT-eljárások a „láthatatlan megmutatását” valósítják meg, ilyenformán a transzparencia körébe tartoznak. Instrukcióim alapján egy teljes alak metszetszerű felvételeit készítették el számomra. A kísérletekhez a Kaposvári Egyetem Egészségügyi Centruma nyújtott segítséget.
Többoldalú kísérleteim tapasztalataiból vontam le azt, hogy az MRI-felvételekből kiinduló, csupán a test körvonalainak megfestése is elegendő az érzékeny, plasztikus és összefogott figura megvalósításához. Ezek a vonalak nem direkt a testtömeget jelenítették meg, hanem az ember külső bőrfelületét; így testburkot hoztak létre. A lebegés hatását a már korábban alkalmazott, bevált technikával, anyagokkal, a fénykibocsátó foszforeszkáló festék használatával értem el. Ahhoz, hogy a festék sötétben fényt sugározzon – hasonlóan a KOIM című munkámhoz – rendszeres, időnkénti megvilágítási fázisok beiktatása vált szükségessé. Ez nagyteljesítményű lámpákkal volt megoldható, melyek a rajzolt forma fölött helyezkedtek el, és időnként felvillantak. A folyamat periodikusságát időzített kapcsoló tette lehetővé. Ez a váltakozás a nappal és éjszaka, az ellentétek állandó, szükségszerűen meghatározó építő–romboló dinamizmusának metaforája. A fekvő hasáb formában sűrűn elrendezett fólialapok alá egy, annak alapméretével megegyező, tükröződő fémlapot helyeztem. A fémlap fényvisszaverő, sima felülete felerősítette a fényt, melyet a foszforeszkáló festék utólagosan a sötétben bocsátott ki, és egyben derítőlapként is szolgált. A szemmagasságban függő tárgy a tükröződő felület által alulnézetből is láthatóvá vált, különösen a két végpontból nézve, és ilyenformán megkettőzött látvány jött létre.
A világos és a sötét váltakozásával nagymértékben módosult a látvány. A fekvő hasáb formában elrendezett áttűnő fóliarétegekben alig észrevehető vonalhálózat rejlett, mely tehát a sötétben fényt sugárzott ki. Ekkor vált láthatóvá az emberi forma, bőrfelület, „testburok”. A sötét környezet még fokozta a lebegő hatást. A test szinte testetlenné vált. A sűrűn elrendezett fóliák tömeget adtak a tárgynak, tömbszerűvé tették. A transzparens rétegek egymásutánja, takarásai által az átláthatóság csökkent. A fóliarétegek sűrűsége és az anyag tükröződése auraszerű kisugárzást kölcsönzött a Corpus című installációnak. A víztiszta fóliaanyag felületi tulajdonsága az, hogy tükrözi a látványt. A lapok a sűrű, párhuzamos felfüggesztésnek köszönhetően megsokszorozták a hozzájuk közel eső rajzolatot. Ezt a jelenséget, megjelenést az olyan vizuális transzparencia csoportjába sorolhatjuk, mely a tükröződő és a térben kiterjesztett áthatások címkével látható el. A Corpus installáció az emberi test kontúrjával a már többször említett burok jelenlétét emelte ki, azt hangsúlyozta.
Az ember fizikai megvalósulása tekintetében a bőr a külső burok. A bőr véd a külvilág hatásaitól, szabályozza a nedvességtartalmat, hőmérsékletet, ezzel alkalmazkodóvá tesz a környezethez. Viszont ez az a felület, mely elsőként találkozik mindennemű behatással; ilyenformán a sérülések elsődleges színtere is egyben. Bizonyos aspektusból az emberi test is egyfajta buroknak, rétegnek tekinthető.
A Corpus című installációm összefoglaló műként is értelmezhető. Benne a DLA-évek alatt készült munkáimban megfogalmazódó alapgondolatok esszenciáját látom. Későbbi műveimet is erősen megalapozza szellemisége, koncepciója, tényleges (anyagi) megvalósítása.
Utóbbi két installációm (KOIM, 2009; Corpus, 2010) egyféle összefoglaló megvalósítása a Mező (három alak) című munka, mely szintén átlátszó fólia és foszforeszkáló festék alkalmazásával készült. Ez is az említett, tárgyalt transzparens anyaghasználatra épül, így az adott gondolatkör, sorozat harmadik részének, de egyben önálló alkotásnak is tekinthető.
Egy függőleges tengelyre speciális módon felfűzött, vízszintes elrendezésű fólialapokat rögzítettem. Ezek a téglalap formátumú, víztiszta lapok a felfüggesztés technikájából adódóan áttört hatású oszlopokat képeztek, melyek a mennyezettől a padlóig értek. Minden oszlop térfogatán belül egy emberi alakot jelenítettem meg. Az egyes lapokon az adott testmetszetnek megfelelő felületet, formát vékony szálakra hasítottam fel. Az egyes lapokon levő, különböző irányú szálakat foszforeszkáló festékkel fedtem be, majd a térbe felfelé és lefelé kihajtottam őket. Ezek az emberi testen belül finom, grafikus rajzolatú vonalhálót képeztek, és besűrűsítették a teret. Az életnagyságú áttört testek a padló felszíne felett lebegtek. Váltókapcsoló működtetésével, periodikusan erős fény villant fel, aminek során feltöltődött a festék, hogy a sötétben fényt bocsáthasson ki magából. Az oszlopok áttetsző formái kötötték össze „az eget a földdel”, vagyis a mennyezetet a padlóval. Sötétben látszólag megszűnt a valós tér, a kiállítóhely tere, és az alakok vertikálisan lebegtek.
Három figura ábrázolódott, melyeknek „térfogatsűrűsége” különbözött egymástól, lehetővé téve egy sajátos tartalmi-gondolati réteg kibontakozását. Az alakok száma a tér méretétől függően tovább bővíthető. Az ismétlődő ritmust, az „elhalkulást” az árnyalatnyi különbségek tették változatossá. Minél több alak valósul meg egy térben, annál árnyaltabbakká válhatnak a besűrűsödésből-ritkulásból adódó differenciák, vagyis változatok. Ez szimbolikusan megjelenítheti az ember, a lét erői számára többé vagy kevésbé „áteresztő képességét”.
Installációm kapcsán az évek alatt a statikustól a dinamikus felé tolódott el a hangsúly. A mozgás-változás vagy a látogatók közreműködésével, vagy elektronikus eszközök bevonásával valósult meg. A világra jellemző örök mozgásra az installációim pillanatnyi, rövid időn belüli változásokkal reflektálnak. A fény és az árnyék anyagi világunkban egymás nélkül nem létezhet. Változásuk állandó mozgást tart fenn, folytonosan helyet cserélnek. Ez a kinetikus jelleg érvényesült tehát az installációimban, a sötét és a világos időnkénti megjelenésével, periodikus váltakozásával. Műveim nem egyetlen egy nézőpont számára készülnek, hanem megkívánják a körbejárást, a tér kínálta lehetőségek kihasználását, az ilyen természetű birtokba vételt. Kimozdítják passzív helyzetéből a nézőt, ugyanakkor bevonják a látás érzékszervén kívül a tapintást és a hallást is. Az idő dimenzió a változás és mozgás által tovább hangsúlyozódik. Ez általában a technikailag előidézett periodikus változás, mely csak az idő múlásával jöhet létre. A változás: a van-nincs… stb. a ritmus, a ritmikus tagolás a legtermészetesebb lüktetési intervallumok szerint zajlik, hasonlóan a szívdobogáshoz, ami az élet alapvető feltétele. Ez a változás, ritmus a nappal-éj, az évszakok, a születés és a halál körforgása.
A fény a szellemi, a transzcendens, míg az árnyék a testi, az anyagi dolgokhoz köthető. A mozgás, a változás, az idő (út) bizonyos szempontból összekötő kapocsnak definiálható.
A metamorfózis is gyakori jellemzője munkáimnak. Az átalakulás is kapcsolható a fény létéhez és hiányához. Kezdetben az árnyék megjelenésével kapott értelmet a megvilágított „tárgy-művem”. A későbbiekben, a foszforeszkáló anyaggal megfestett fóliák esetében az átváltozás a sötétség létrehozásával valósult meg, és vált értelmezhetővé a forma, melyet a fény rajzolt ki. A megvilágítás-sötétség dinamikus kettőssége, a fénykibocsátás felváltotta a fény és az árnyék (korábbi) szerepét.
A transzparencia, valamilyen módon redukálva a képletet, két aspektusból jelent meg. Egyrészről vizuálisan, az anyaghasználatból eredően, másrészről tartalmi szempontból. Az átlátszó anyaghasználat és a „áteresztőség” hasonló értelmezhetőséget hordoz. Fóliamunkáimnál megtapasztalhatta a látogató, hogy mi módon hat rá bizonyos tér, helyzet stb. Egyes alkotásaim kapcsán, kiterjesztett értelemben a transzparencia rétegként jelent meg. Részben átlátszó, részben fedő rétegek kerültek egymásra, ami által ezek az alkotások különböző vizuális és ezzel együtt tartalmi rétegekkel bővültek. Az egymásra épüléssel más, újabb önálló mű született meg. Ezek a rétegek a munkák továbbgondolása, folytatása kapcsán kerültek egymásra. A médiumváltás is (például kivetítés, fotográfia) ilyen újabb „layer”-nek számíthat.
Fontos jellemzője volt korai munkáimnak a töredékesség és az egész tárgyalt viszonya is. A tárgyalt, megvilágítással építkező installációim is töredékesnek tekinthetők. Egésszé a sötétben váltak. Töredékes volt az emberrajzolat a KOIM oszlopain is, de a vertikális hangsúlyok erősödésével mégis egésszé vált. A Corpus szeletekből épült fel, a szeletek egyenként töredékek voltak. Mindhárom utolsó munkámban tehát benne volt az egész ember a töredékek egységességében; másképpen mondva az információk csak töredékükben mutatkoztak meg. A fólián keresztül sem tisztán, hanem csak töredékesen látható „a lényeg”, a világ.
A művész áteresztőképessége, szerepe hasonlóan működik a transzparens anyag áteresztőképességéhez. Itt találkozik az anyagi és a szellemi megvalósulás. A fogalom, a jelenség metaforikus, szimbolikus megfeleltetésén túl mélyebb összefüggések is feltárulkoznak. Célom ezek felszínre hozása.
A fólia anyaga, melyet leginkább használok, ambivalens jelentéssel bír; művi, természetidegen; elválaszt, de egyben össze is köt. Ami összekötő kapocs, az a fényhez kapcsolódik. Ezen az úton haladva az elanyagtalanodás mértéke is fokozódik.
A transzparenciához kapcsolódik egy olyan, ismeretlenül homályos világ, mely a lét és nemlét határán, a transzcendens dolgok, a titkok felfedezése felé vezet. A világon túli realitás kifejezése, transzparens módon az egyén világába transzformálódik. Ha az egyén megfelelően áteresztő („áttűnő”) a létre, akkor transzparens a benne rejlő transzcendens számára is. A transzparencia mediális természetű, tehát közvetítő, mely módosítja az eredeti látványt, információt. Ez egyféle vizuális absztrakciót, „torzulást” eredményez. A médiumban mint közvetítőben „hiba” lép fel, ezáltal felfedi önmaga természetét, működését. Közvetít, minden esetben módosít is. A transzparens anyag az emberi pszichés bőr szimbolikája is lehet. Elválaszt, de egyben össze is köt; mindenképpen érzékeny felület.
A transzparencia a megszokott érzékelés kimozdítása; beleláthatunk a dolgokba, felfedhetjük a láthatatlant. Fény és transzparencia elválaszthatatlan, mind anyagi, mind szellemi értelemben is. A fényben módosul a látvány, a megjelenés. Az áthatás mértéke meghatározó tényező. Hol és mi módon is keletkezik a kép? Amennyiben a vizuális jelenlét, a „hiba” nem felfedhető, akkor a transzparencia „tökéletes”; ezáltal önmagát szünteti meg (például a tökéletesen átlátszó ablaküveg, mely torzítás-, tükröződés-, karcolás-, szennyeződés- stb.-mentes). A transzparencia érzékenységet is jelent. A mű átengedő természetű, transzparens az újabb tartalomra nézve is (pl. variációk, átírások, folytatások, médiumváltások). Ilyenformán nincsen végállomás, újabb és újabb végtelen lehetőségek tárulnak fel és még az is hozzáadott minőségnek számít, hogy egyszerre hány felületen nézünk át és egyesítjük annak tartalmát.