Munch szerint két abszolút irány létezik. Az egyik a horizontális, a másik a vertikális. A mi életünk a kettő között történik.
Minden, ami a lélek fejlődését mutatja a vertikális felé, az emelkedés felé mozdul. Ekképpen a horizontális, legyen az vízszintes vonal vagy egy sík, a materiális világot, a földi teremtést jelképezi a paleolit kor barlangrajzaitól kezdve napjainkig. Életünkben ebből indul és emelkedik minden megértés, lelki fejlődés.
A lélek útja ez, aki a saját természetét keresi, fedezi fel újra mostani, ezen a világon kapott testében.
Azért zuhanás, mert saját lelki természete az ok, ezért erősebb, mint fizikai testének bármilyen dolga vagy minősége. A lelki megértés és megélés nagyságától válik emelkedése zuhanássá, mert az az erősebb. Ez a lelki gravitáció.
Ezen a kiállításon a négy éve elkezdett Metaxu sorozatomból láthatók szobrok. Az elnevezés Parmenides természetről írt töredékes munkájából származik, John Burnet 17. századi fordításából, mely a lélek transzcendens, örök helyzetéből láttatja világunkat, s a földi élet félreértéseit tisztázza.
Kalmár János: Metaxu V., 2021
E szobrok mindegyike egyfajta spirál, ügyetlen, következetlen emelkedés mentén mozdul vertikális irányba, felfelé.
Szobraimat Bernoulli logaritmikus spiráljának és Weil szimmetriaelméletének olvasmányai, valamint saját antropomorf világnézetem alakították. Vízszintes lapokat emeltem és hajlítottam térbe. Minden egyes hajtás egy saját történet, egy töredékes megértés, mellyel személyes, belső teret hoztam létre.
Magával a hajtás filozófiájával Deleuze „hajtás” (Le pli) könyvében találkoztam először, melyben a barokk térszerkezetét, morális állásfoglalását és korokat összesítő természetét elemzi.
A hajtások életem történetei, melyekről a formákkal és rájuk vésett paleolit kori, szakrális jelekkel mesélek. A szobrokat saját formarendjüket követő és faragott mészkő posztamensekre emeltem, hogy úgy álljanak a térben, ahogy mi is saját lábainkon.
Nyolcéves korom óta tudom, hogy a művészet tükör, segítség magunk megismeréséhez, hogy általa megérthessem, mi miért történik belül és ezért kívül is, velem, a lélekkel. Azóta én csak így tudok beszélni az életről.
Kalmár János: Metaxu IX., 2022
Miért is fontos mindez? Miért mindig a művészet a megoldás, amikor annyi fontos intézni való dolog van az életben? Erre inkább Goethe és Rodin válaszoljon helyettem.
A világ a gazdagság és a sebesség csodájára jár, erre törekszik mindenki. Vasutak, gyorsposták, gőzhajók s az érintkezés minden lehetséges eszköze – ezt hajszolja a művelt világ, hogy túlművelje magát, s ezáltal megrekedjen a középszerűségben… tulajdonképpen tehetséges koponyák évszázada ez, könnyű felfogású gyakorlati embereké, akik, bizonyos jártasságra szert téve, magasabb rendűnek érzik magukat a tömegnél, noha a legnagyobbra nem képesek. Maradjunk csak meg, amennyire lehet eddigi hitünkben: néhányadmagunkkal ama korszak utolsó emberei leszünk, amely egyhamar nem tér vissza. (Goethe levele Zelternek, 1791)
Az emberek a mai életben a hasznosságot keresik, a létet anyagilag törekednek megjavítani: a tudomány minden nap új eljárásokat talál fel az emberek táplálkozására, öltözködésére és helyváltoztatására, takarékoskodva silány termékeket gyárt, hogy mentől nagyobb tömegnek adhasson hamisított élvezeteket. De a szellemi dolgokkal, a gondolkodással, az álmokkal ugyan kicsoda törődnék? Az emberiség ma azt hiszi, hogy ellehet a művészet nélkül. Nem akar sem elmélkedni, sem szemlélődni, sem álmodozni: csak testileg akar élvezni. A magasan járó és mélységes igazságokra fittyet hány, megelégszik teste étvágyainak kielégítésével. Mi szüksége volna hát művészekre? (Rodin beszélgetése Paul Gsell-lel, 1917)
