Pulzál a Balaton. Kinyílik, becsukódik. Élő, lüktető jelenség. Mintha egy saját, külön egységű lény lenne. Mint annyi más helyen, úgy Almádiban is. Almádi múltjában szintén. E város szakralitása olyan, amely abban kész kibontakozni, hogy mélyre, a legalul lapuló, vágatokba húzódó televénybe gyökerezzen meg. Gyökeret verjen a legfizikaibb, némelykor akár a diabolikusságig természetmélyi titokba. Jön a nyár, kivirul. A kánikulával zsongóvá népesül. Az üdülési láz lanyhultával alél, üledékében készülődik hosszan a tavaszok végéig, amikorra rejtelmes szikráját előpattinthatja az isteni fény földi másaként a völgyben, az erdő alján, borospincében, vaskos falak tövén.
Almádi múltjáról élményeim katlanából szólamlok ki. A nyugati ember a görögös és latinos antikvitástól fogva vonzódik a mágikus számokhoz. Hét domb, városnegyedek/quartiers stb. Ez Almádiban feltűnőbben a négyes számrendjében tűnik elő. Vörösberény, Almádi, Budatava és Káptalanfüred. Ezekből a veretes területegységekből nőtt eggyé Balatonalmádi. A város, amit rajongva szeretnek emlegetni a Dunától nyugatra, a székesfővárosban meg kelet felé is szerte magyarok vagy más nációbéliek.
Vörösberény nekem először is a református erődtemplom odaérkezéskor felmagasló, közben elsuhanó képe. Ez is úgy sejlik elő, akár a felsőörsi, román érából itt maradt katolikus templom. Olyanok a tornyos szentelt helyek, mintha Erdélyben járnánk. Tűnt korok dúlásaival dacoltak azok az ottaniak s az itteniek egyaránt. Merednek, ragyognak. Örökkévalónak tettetik maguk.
Az ötvenes évek megyeszékhelyre járó gimnazistái a kissé nyugatabbra vonuló Remetevölgyben futó vicinális vonalszakasz látványkincsei között tartják számon nosztalgikusan az állítólag odalentről is látszó berényi feketezsindelyes buzogányos tornyot.
Az okos könyvek azt mondják Vörösberényről: itt íjászok szállásvidéke kellett legyen a magyari kezdetekben. Belső határt vigyázhattak. Ugyanúgy, mint a környék Örsei. Sok évtizede rögzült vigyázkodásomban is ők kísértenek, amikor a Balaton felé innen közelítve lassítottunk masináinkkal, hátha az egykori tegzesek utódai, a trafipaxos biztosurak leintenek, bírsággal sújtanak, minthogy a tóhoz igyekezve sebesebben akartunk addig jutni, feltáruljon előttünk a víztükör. Az is a vörös íjászok itt maradt csínytevése, hogy a megyehegy első emelkedőinél, már visszafele haladva Veszprém felé, erőlködő Trabantjaink, Skodáink erejét túlbecsülve, hatvan kilométer per órás limitet szabtak a piros karikás táblák. Ilyet pedig ezekkel a kocsikkal lehetetlenség volt elkövetni olyan kaptatón.
De számomra ugyancsak Vörösberény a Jezsuita rendház bűvöletes jelensége. A barokk ékesség nagyöblű pincéje volt a színhelye annak a szakmai fórumnak, amelyen – lassan negyven éve – a főfiskális ránk pirított: mit ágálunk annyira a személyi jövedelemadó terheinek bevezetésén, meglátjuk, az általános forgalmiadó leend az igazi csapás e hon boldog-boldogtalanjainak.
A spanyol papkatona, inkvizítor-támasztó szentnek, Loyola Szent Ignácnak patetikus és szigorú szelleme olvadoz a palota udvarán, falain. Ez a rendház volt az a reményteljes létesítmény, amelyet még a rendszerváltás buzgalmas kezdetén a Balaton Akadémia székhelyének is kiszemeltek, mégis máshogy lett.
Aztán ott a magtár tömbje, mint élmény-Vörösberény. Kiállításai közül az maradt a legtartósabb, amelyen ide is kötődő szerző mesés bábjai bűvöltek el kicsiket-nagyokat, s persze engem.
Almádi, miszerint alma. A bűn almája így, de másként az első zsenge almája. Lenn és fenn. Alul és felül. Alant a víz, a strand, a nyári szagok/illatok az üdülőhelyi ricsajjal, a pilledezéssel. Alant a VasútArtjáró, az időszaki kiállításokkal. Fenn a szoborpark, a Pannónia KKK, mellette a legendás fagyizó.
Közben emlékeim mélyén a hatvanas évek Almádija, ahova családommal szakszervezeti röpkenapos, fürdőzésre áldozott kirándulást tettünk. Kinek napszúrásos taccsot, kinek napozási vörhenyes bőrt hozott az az este. Bácsikámmal már kiskamaszként vetődtem ide üdülni. A strandolás, csavargás órái alatt és esténként is abban a szent borzongásban töltöttem napjaim, hogy megértsem a nagyok pletykanyelvét. A nyaraló, ahol azt a hetet töltöttük, családi ház volt a strand közelében. Pár évvel korábban vendéglátós káder építtette magánemberként, de üdülésünk nyarán már szolgáltató vállalatok dolgozói egymást váltva kaptak ide beutalót. A mi turnusunk tagjai fojtott hangon lamentáltak azon, hogy a volt tulaj azért vesztette el tóparti ingatlanját, mert „lebukott”. Úgy képzeltem, az államosított családi ház eredeti birtokosa a munkásmozgalom hőseként vagy átkozott korok idején folytatott partizán életvitele nyomán ítéltetett vagyonelkobzásra és fogházra.
Élményeim katlanából pattan ki az a diskurzus is, melyen ugyancsak megrökönyödtem. Az almádi református templom egészen fiatal szakrális funkciója szerint. Miszerint eredetileg vasboltként szolgálta a helyi szakikat.
Budatava ellenben alig juthatott számomra Almádi város többi negyedének méltóságába. Még a napisajtós időkben keveredhettem egyszer az ottani strand belsejébe. A fővárosiak fürdőtelepének épült területen egy könnyű délutánt töltöttünk el sörözéssel. Nyári hétvége, felhőtlen ejtőzés.
Ha íjász, almás, budás, akkor Káptalanfüred a lankák rengetegekkel szeldelt területe, ahol még találkozhatunk szőlőkkel. A gazdag parcellák váltakoznak a gyümölcsösökkel. Itt az üdülésbe beleszüremlik a hétvégi kertészkedés passziója. Önjelölt borosgazdák, őstermelők keverednek igazi borászokkal, a befőzés mestereivel. Egyik ilyen kultivált fenyves ötlik vissza nekem innen. Efféle hangulatot még Palicson éreztem öt éve télen az ott gyerekeskedő jeles költő szülői háza közelében. Arról ő azt mondta, e fenyvesben számtalan focimeccset játszottak le a halványuló múltban. Erről a káptalanfürediről a magasba nyúló fatörzsek természetes igazodási és viszonyítási pontjainak fura ritmusa jut eszembe. Az a játéktér, ahol biciklisek, kismotorosok tűnnek fel rendre innen is onnan is. Az a játéktér, melyen átkelve a szerpentinek – ha szerencsénk van – eljuttatnak az ősidők fürjekkel büszkélkedő tájegységén oda, ahol a fények hajthatatlan és kitartó fürkésze, a színek bűbájoskodó barátja, ekként a mi festőművész barátunk lakik. Éli a táj látványát, a dimbek-dombok, ligetek-bozótosok harmat- és dértöréseit.
Szóval a Balaton pulzál. Almádiban úgy is, hogy téli estéken a köztéri és házi világítás terít rá tetszetős fátylat. Mire reggel lesz, köd borít mélységet, dombhátat és magaslatot. Felragyog. Elmerül. Mutatkozik és elmerül. Tómenti tünemény. Most ilyennek látszott, de jöhetnek idők, mikor átfordul a másik oldalára: Budatava zendül meg nekem, miközben a keleti domboldalak íjászai az újabban elszaporodott vaddisznókat elejtve védelmezik a „holvanmár” vármegye gyepűjét.
