Verset kellene írni…
Verset kellene írni a szépröl: a Földközi-tenger
kékegü strandjairól, meg a szélről, s Afroditéról.
Verset kellene írni a házak kék tetejéről,
Bernini szobrairól, és bennük a női tökélyről.
Írni a hajnali dombok öléről a nyárfasoron túl,
írni a dzsesszről, írni Monet-ról, s írni a borról,
írni a ködlő, kék hegyeken robogó vonatokról.
S írni az érzékekröl, ahogy tán’ Krúdy tudott csak…
Dzsesszmozdony
(Hexameterek John Coltrane-nek)
Végtelenített, nagy vonatút ez a dzsesszlemez. Éppen
Coltrane fújja a kéklő szaxofonon. Legalább száz
évvel ringat vissza az őszi időben a ritmus.
Dünnyög a bőgő, s közben a seprű játszik a cinnel,
míg zakatol, s míg csattog a váltók hosszu során át.
Dzsesszmozdony: kiereszti a gőzt egy kósza futammal.
Cirka kilencszáztízbe repít el, messze, a tenger-
parti hotelbe: szivarfüsttel boritott el az éjjel.
Halkan szól csak a dzsessz, mig a tenger a partra morajlik,
és a fövenyre teríti a reggel a csillagokat. Már
vár ez a mozdony, vinne tovább a hegyekbe. Fehér gőzt
fúj, s a kazán felfűtve. A dzsessz szól. Hosszu az út még.
Epigramma a portóihoz
Úgy feketéllik, akár a cseresznye a májusi fákon,
s szédit, akárcsak a hűs zápor a nyár elején.
Édes cseppjeiben kávé, méz és csokoládé,
s mandula ízei és érlelt tengeri szél.
Érzed jól a cukorrá konzerválva a napfényt.
Mellé kék pipafüst – távoli partra repít,
kis kikötőbe, ahol kék csempézettek a házak,
kockás abroszokon frissen sülve a hal,
fádó szól, s boldog-szomorú egyszerre a szíved.
Messze a tengerpart. Távol a végtelen ég.
Tornyok
Mondd, Miatyánk, ki a mennyekben: vajon ujjak a templom-
tornyok a tájban, a kéklő völgyek messzi ölében?
Ujjak, amik mind rád mutogatnak, téged okolnak,
tőled várják mind csak a választ arra, amit nem
tudhat az ember e furcsa világról? Égre mutatni
épültek meg a tornyok, s állnak a századokon túl?
Mondd, ember, vajon inkább isteni ujjak a tornyok?
Ujjak, amiknek a dolga figyelmeztetni a jóra,
égre meredve a délceg nyárfák hosszu során túl?
Tornyok, amiknek a dolga, hogy árnyékával a bűntől
intse az embert? Akkor e tornyok lelki iránytűk,
védővárai, masszív kőbástyái a hitnek?
Fent a toronyban fertályóránként a harang szól,
ritmust adva a létnek a kósza, időtlen időben,
hogy ne feledd: ismét rövidebb lett, s elfogy az élet.
