A minap egy számomra idegen ember rovott meg a kommentmezőn azzal, hogy miért nincs saját gondolatom, méghozzá azért, mert Erich Frommtól idéztem neki a riposztomban. Aztán úgy fogalmazott, hogy halkan jegyzi meg: a filozófia pont az a tudomány, mely egy folyamatot, eseményt ezerféleképpen képes aposztrofálni, interpretálni (ami az illető sugalmazása szerint tehát meglehetősen hiteltelen, de legalábbis nem túl konkrét, zavaros). Eme éteri disputánk tárgyát most nem áll módomban részletezni, de utolsó hozzászólásomban kifejtettem neki, hogy véleményem szerint épp az az álságos, aki leírja nekem egy kommentmezőn, hogy min nincs jogom felháborodni egy kommentmezőn, miközben a technika vívmányainak életünkre gyakorolt kizárólagosan jótékony, vagyis talán inkább csak elfogadóan semleges, ám semmiféleképpen sem negatív hatásait ecseteli. Mindenesetre ez a kommentcsörte jó példája annak, hogy mi is a problematika a technoevolúcióval, illetőleg annak az emberi viszonyokra gyakorolt hatásával. Alighanem ennek az illetőnek Weöres Sándor költészete sem mondhat sokat, hiszen – ezen logika mentén – aki többnyire filozófusként nyilvánul meg műveiben, bizonyára még a Claude Roy-i értelemben vett (szép)irodalmi haszontalanságnál is haszontalanabb teremtést végez.

Ebben az esetben ez az úr kezdhetné az ismerkedést a sokak emlékezetében csak Sanyi bácsiként élő költőnk művei közül talán éppen például a Nem szándékom című alkotással. A tartalmukban igazán komoly művek ugyanis játékos módon első olvasásra nem nyílnak meg a figyelmetlen olvasók előtt, ami nem feltétlenül az olvasó hibája, hanem a kivitelező remek elméjének szándéka. Itt egy olyan elterelésről van szó, amely egyúttal a mű üzenetének érvényességét pont azáltal tudja működtetni, úgy tart egy tükröt a befogadónak – miközben egyébként a szerző magukra hagyva őket rafináltan, kezét feltéve, jóllehet már-már provokálva ki is vonul a mű és a műélvező kölcsönhatása mögül –, hogyha az a szövegét elsőre hétköznapi értelmezéssel, a szavakat a legkézenfekvőbb módon próbálja felfejteni. Weöres ebben a költeményében úgy veri át a versolvasót – elsősorban talán a közvetlen lírával, a lírai alannyal –, hogy közben őszintén felvilágosítja. Úgy tanít minket, hogy közben rendíthetetlen és sztoikus kijelentésekkel ránk bízza nemcsak a megoldást, de a megoldáshoz vezető utat is. A látszat ellenére nem ítélkezik és nem vállalja túl magát. Más szempontból kétségkívül megjegyezhető, hogy mondanivalóját ködösíti, vagy hogy nem elég konkrét, ám épp ő volt az a verselőnk, aki nem kívánt társadalmi-nevelői szerepből publikálni, holott a versritmus újragondolásán kívül a keleti tanok saját hitvallásába emelésével meglehetősen eltért kortársai hangjától. A műfordítóként szintén jelentős szerző a dolgok mélyén látja a felszíni játszmák feloldását, ahol jó és rossz egy tőről fakad, és pusztán aspektusoktól és lokációktól függ a felszíni minősítés, mindemellett felületesen dekódolva úgy tűnhet, mintha mégis kijelölné álláspontjait, ám valójában pontosan ezzel igyekszik kerülni a moralizálást. Többször tagad meg cselekvéseket („nem szándékom”, „nem kérdem”, „nem tervem”), ugyanakkor ezek nem önfelmentések, hiszen saját haszna vagy restanciája nincs velük, inkább a dolgok (összefüggések, folyamatok) egyetemes rendjére, törvényszerűségeire utalhatnak homályosan. De hogy mennyire lehet úgymond talán erény egy hátrány a szövegtestben, ahhoz érdemes idecitálni egy másik, szintúgy a vörös színre asszociáltató nevű költő, Vörös István szavait: „A vers attól vers, / ha valami ellenszenveset / vagyunk kénytelenek / megszeretni benne.” A fentebb megnevezett poémával egyébként némileg párhuzamba állítható meglátásom szerint a Ki minek gondol, az vagyok annak… című alkotás is, amennyiben a lírai én tükörfunkciója, az olvasóra kvázi visszadobott egyfajta felelősség mindkét szövegben felfedezhető.

Mindez természetesen beleillik abba a filozofikus költészetbe, mely Weöres Sándor életművét áthatotta. Ide sorolhatók azok az ismertebb művek is, amelyek a tér-idő szerves egységét mint a létezés valódi felismerését, a lényegkutató költő eredményeit prezentálják: Örök pillanat, Öröklét, Valse triste, Egy másik világ, De profundis. Ezeket a verseket elolvasva az embernek az a gondolata támad, hogy ezt a költőt írásai jelentőségének dacára mintha nem véletlenül kerülte volna el talán a nagyobb reflektorfény, és nem feltétlenül az irodalmi kánonban elfoglalt-besorolt méltó, megfelelő vagy méltatlan helye okán, hanem stílszerűen a „ki minek gondol” kezdetű sorával kifejtett alapállására értve. Noha individuumokat szólít meg, mégis ezáltal közösségformáló erővel bír. Weöres rátalált egy olyan kompozícióra, a keleti életszemlélet és a magyar (kortárs) versnyelv oly ötvözetére, amely bonyolultságtól mentesen fogalmaz meg az emberi létezésről, illetőleg annak bizonyos mértékben miértjéről, kontinuitásáról végső soron mindenki számára elfogadható és par excellence érvényes alaptételeket, alapvetéseket, melyeket rögzítve, lefektetve ezekhez képest bárki meghatározhatja aktuális énjét, jelenkori önmagát.

Az Ars poetica, ez a nevében is programvers meggyőződésem szerint ilyen értelemben ugyancsak a fentiekben említett költemények láncába illeszthető: az emlékezet és a siker múlékony, ezért a változásban önmagában nincs dicsőség, így érdemesebb az emberség, azaz a becsület, az erő és a (szolgálat)készség által nemcsak pillanatnyilag megélni, hanem ennek révén kiterjeszteni emberi mivoltunkat, ha tetszik, egyúttal így csatlakozni a folytonossághoz. Ugyanis ha minden úton van, minden anyag és eszme, akkor bármilyen babérokra is szeretnénk törni, csak az lehetséges, hogy részt vegyünk az áramlásban, ideiglenesen kölcsönvegyünk és kölcsönadjunk – ezt napjainkban is szükségszerű felismerni. Valójában ez a vers nem pusztán a címnek megfelelő, klasszikus értelemben vett saját hitvallása, költői vállalása, hanem felkínálja ugyanezt a szöveg minden értő olvasójának és mindenkinek a saját életére vonatkoztathatóan.

Ha valaha némi csoda folytán a közösségi médiában nemrég velem vitázó úr elolvasná ezt a rövid esszémet, itt juthatnánk el arra a pontra a szövegben, hogy felkérjem őt: most olvassa el újra a Nem szándékom című verset – hátha mégis érdekfeszítőnek, mi több, szabatosabbnak fogja találni a repetát. Hauber Károly írja A verselemzés iskolája című könyvében: „Ha a regény a sör, a dráma a bor, akkor a jó vers mennyei kisüsti. Nem lehet korsóval inni, sem borospohárral. Kupica kell hozzá, mert egyetlen kortytól is megmámorosodhatunk. Ezért aztán óvatosan érdemes fogyasztanunk, szüneteket tartva, hogy ne csak az ízét érezzük, hanem színét és illatát is élvezhessük. Ez már cseppenként is kapható.” A kommentmezőn nem teremnek virágok, sem babérok, mindazonáltal az sem biztos, hogy egy vitapartnerünk Weöres-idézeteinktől megmámorosodna. De ha legközelebb valódi mezőn, hegytetőn vagy erdőben járunk, talán érdemes lenne kipróbálnunk, miként hat ránk egy kupica Weöres kint, a szabadban.