1. Természetes fények
A késő kő- és bronzkorból ismertek olyan Kárpát-medencei települések és temetők, amelyek egészükben, vagy egységenként a Nap éves járásának kitüntetett irányai szerint tájoltak. Például az albertfalvai bronzkori település érdekessége, hogy a házikók tetőgerince – archeo-asztrometriai számítások alapján – egy irányba konvergál; a tájolás az északi napforduló irányát veszi alapul. Napkultuszra utaló korabeli temetkezési urna is ismert hazánk területéről is (például Csepel-szennyvíztisztító lelőhelyről), ahol az urna falán plasztikusan megformált napszimbólum látható. A tájolás szempontja megmaradt az évezredek során, egészen napjainkig, mind a szakrális, mind a rurális vagy metropolitánus építészetben.
A természetes fények művészi stratégiákban történő tudatos felhasználása a land art hazai recepciójához köthető. Hopp-Halász Károly 1973-as akciójában tüzet használt a Duna-part fövenyébe vájt monumentális spirálja kitöltéseképpen. A Block Csoport is tüzet alkalmazott a komáromi Monostori Erődben fölépített installációiban. Az élőművészetekben, így a performanszművészetben is gyakori elem a tűz, így BMZ (Baji Miklós Zoltán) is előszeretettel alkalmazza rituális eseményein. Kepes György zenére változó magasságú lángocskákkal operáló Lángkertje (1970) a magyarországi történésektől távoli maradt. Sugár János az 1956-os forradalom emlékére 2012-ben tüzet akart vinni a múzeumba, amelyet a látogatóknak kell életben tartaniuk.
Dargay Lajos Ephemeridae mobiljai az 1980-as évek közepétől konkrét személyek születési képleteit („horoszkóp”) vizualizálták. Kecskés Péter az 1999-es magyarországi teljes napfogyatkozás égi kitakarását valósította meg a földön, Tátikavárban készített installációjával, amely fóliákra nyomtatott ábrák kitakarásaival operált. Domián Gyula 2003-ban a Nap járásának egy bizonyos pillanatában megfigyelhető sugarait rögzítette a galériatérben cérnaszálakból. Szigeti Gábor Csongor Naptű mobilja (2006) a Nap irányát tudatosítja az adott térben. Ezen kívül számos köztéri szobor napórát is tartalmaz, illetve van példa lencsékkel és prizmával modulált napfényt alkalmazó alkotásra is Z. Gács Györgytől.
2. Mesterséges fények
2.1 Beltéri installációk
Erdély Miklós Bújtatott zöld című installációja (1977) zöld fénnyel megvilágított, összetett térberendezés volt, ahol a résztvevőket aktivitásra serkentette, közben hipnotikus állapotba kerültek az egyszínű fényben. Csáji Attila Új látás című installációja 1980-ban a Magyar Nemzeti Galériában valósult meg. A művész Kroó Norbert fizikussal együttműködve létrehozta az első magyarországi lézerfény-környezetet, mely itt még csak a lézerinterferencia jelenségét mutatta be, a szuperpozíciós rendszert később fejlesztették ki és szabadalmaztatták. Csáji a kétezres években számos monumentális lézerfény-környezetet mutatott be, ahol párhuzamosan térbe függesztett, áttetsző vetítővászon-sorozatokon már lézerszkennerek vegyülnek a projektoros vetítéssel.
Csáji Attila: Lézerkörnyezet, fotódokumentáció, 2002
Mengyán András 1984-es Programozott tér című kiállítása komputerprogramok által vezérelt interaktív installáció volt, ahol belső megvilágítású monumentális plasztikai elemeket, szuper8-as filmvetítőt, diát, színes fényeket és programozott zenét hangolt össze. Péter Ágnes Fényinstallációját 1994-ben mutatta be a Fészek Galériában. A néhány perces fényprogramban a szobrászati elemekre vetülő konvencionális wolframszálas villanyfény lassan elhalványult és bekapcsolódott a vaslemezek és ólomcsíkok mögé elhelyezett UV lámpa, amely fény kibocsájtására gerjesztette a földre szórt és a hátsó falra ábrákba fölvitt fényport. Kuchta Klára 2004-es Ibolyántúli energetikus tér című installációja a Kiscelli Múzeum templomtérében valósult meg. A művész egytonnányi, kör alakban kiszórt sóba a kör kerületéhez mérten ferdén UV lámpákat helyezett, majd az így létrejött ultraviola gyűrű felett egy narancssárga gömb alakú mobilszobrot helyezett el. Utóbbi olyan gyorsan forgott a sókör fölött, hogy az emberi szem számára egy tórusz formájú virtuális fénytömeg vált láthatóvá.
Halász Péter Tamás Light Globe (2014) című munkája közvetlen, konkrét emberiségkritikaként értelmezhető. A földgömb-virágtartó belsejébe helyezett izzó energiaforrásaink felhasználásának kifordult helyzetére utal: jelenleg az energiát elsősorban földalatti forrásokból bányásszuk ahelyett, hogy napelemek segítségével az égből nyernénk. Sztojánovits Andrea műve (Naked Objects, 2013–2015) automatizált-szinkronizált fény- és hangjátékot ad elő. A „meztelenség” a hátoldalon látható összeszereltségre utal. A Zawar Kollektíva Misztérium, szimbólum, abszolútum (2015) címmel – az egyiptomi kultúra óta ismert, középtengelyre felfűzött térsor révén – a vizuális technikák és elemek fokozásával egy a nyugalom megzavarására is alkalmas, beavató jellegű teret hoz létre. Komoróczky Tamás munkájában (Írás egy jövendő őskoponyán, 2014) az emberi tudat működését makettezi. Az installáció kölcsönzött, a művésszel nagyjából egyidős múzeumi tárgyakból áll. Jelentőségük, hogy múzeumba kerülésükkor ezek kortárs tárgyaknak számítottak, mára azonban a klasszikummá érés felé tartanak. A projektorral kivetített mozgókép az installációban a makettet makettezi; a LED és a neon nyilak, amelyek a tárgytömb fölött kavarognak, szemlélhetővé teszik a belőlük épített dinamikus téri közeget.
Komoróczky Tamás: Írás egy jövendő őskoponyán, installáció, 2014
Kecskés Péter Elgabal / Narkissos című installációja (2009) olyan tudatmodellként értelmezhető, amely az identitás kérdését tematizálja. A két, emberi arcot mutató videó közül csak úgy látható valamelyik, ha a néző a projektor elé állva a másikat kitakarja. Így választásunktól függ, hogy a rezzenéstelen, nyugodt arcot nézzük, vagy az idegesen aprókat mozduló, ránduló arc mozgóképét. A két arc is önmagát tételezi, önmaga szemlélésében tudatosul állandóként és folyton változóként. Korodi Luca Tejút installációját (2015) az éjjeli város látványa inspirálta. A LED programozással készült fény- és hangkörnyezetben a művész ugyanazt a témát fogalmazza meg térbe kibontva, mint táblakép-festészetében.
Mengyán András műve (Polifonikus vizuális tér, 2009) mértani testek transzparenssé változtatásával és áthatásuk megmutatásával átlépteti a nézőt hétköznapi, háromdimenziós térfölfogása korlátain. Bortnyik Éva és Tubák Csaba n dimenzió (2010–2015) című munkájában a virtuális dimenziók vizuális előállítását kutatja. A minimalista geometrikus animáció a selyemfényű felületen újabb, valójában jelen nem lévő kiterjedések illúziójának létrejöttét teszi lehetővé. Bordos László Zsolt a mapping (más neveken augumented reality) galériaszituációba adaptált verzióját mutatja be Spidron mapping (2014) című sztereoszkopikus vetítésén.
Mengyán András: Polifónikus vizuális tér I., installáció, 2009
2.2 Éjépítészet
Magyarországon – a tűzijátékokat és ünnepi díszkivilágításokat követően – a második világháború kapcsán „kéznél lévő” légvédelmi reflektorokkal dekorálták ki a Gellért-hegyet az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából. Már ez a rezsim is alkalmazta a monumentális köztéri fényművészetet, így a frissen elkészült Horthy Miklós hídhoz (ma: Petőfi híd) hatalmas fárosz, azaz világítótorony is tartozott. A szocializmus megengedőbb korszakában a modernséget szimbolizáló éjjeli városképet – cégek híján – olykor nehezen komolyan vehető kvázi-hirdetések neonjai uralták.
Sugár János Fényújsága (1993) korai, LED-es monitorok előtti technológiával készült a Blaha Lujza téri reklámfelület művészi kisajátítása alkalmával. Csáji Attila Áthidalás címmel az Esztergom és Párkány közötti Mária Valéria híd újbóli megnyitása előtt, 1997-ben készített monumentális fénymunkát: a művész lézerfénnyel kötötte össze a két, még össze nem érő hídfőt.
A kétezres évektől a közterek fényfestészetét lehetővé tevő eszközök elérhetővé, és a művek céges, olykor állami büdzséből megvalósíthatóvá váltak. Berkes Dorka monumentális fényfestészeti kompozícióival rendre átformálja a Matáv-székház és más budapesti terek homlokzati összképét.
A hazai fényfestészet kibontakozása szorosan összefüggött a kísérleti elektronikus zenei rendezvényekkel. Az összművészeti igény, ahol a fénykörnyezet egyenrangú elem a hallhatókkal, először az 1990-es évek kezdetén jelent meg Bernáth(y) Sándor poszt-performatív acid partijain. Ezeken a PPML (President’s Palace Movie Lights) csoport volt a vizuális brigád, akik Bernáth(y) festményeire vetítettek az annak idején fellelhető eszközökkel – super8-as vetítővel, diavetítővel, illetve korai projektorokkal – kezdetleges (akkoriban csúcstechnológiás) számítógépes animációkat.
Ezek után a Tilos Rádió által szervezett, illetve fesztiválszerű, több helyszínes rendezvényeken (Frankhegy, Törökbálint) létrejött egy vizuális potenciál, amely a házilagos amatőrködésből professzionálissá kezdett válni. Az intermédia és a festőszak a Képzőművészeti Egyetemen, valamint a Moholy-Nagy Egyetem is sorra elismeri – sikeres fölvételi vizsgák révén – a vizuális brigádok tagjait, akik közül a 2010-es évekre már nemzetközi sztárjaink is vannak, mint Vicsek Viktor vagy Bordos László Zsolt, akiket világszintű reprezentatív eseményekre hívnak meg. A magyar köztérben is megjelenik a mapping, a meglévő homlokzatokra szabott animáció műneme, amiből a világ első versenyét hazánkban rendezték meg 2010-ben. Állandó köztéri mapping-vetítés valósult meg a lökösházi Bréda kastélyon.
3. Konceptuális fények ábrázolásai
Az egykor konszenzuálisnak tekinthető túlvilági aranyfényt a barokk korban számos hazai alkotáson alkalmazták a festők. Falconer Xavér Ferenc a fizikai teret is ábrázolja (Szent József halála, 1764), de egy felhőcsíkkal elkülönítve azt érzékelteti, hogy a teremtett anyagi világ megnyílik, és olyan mögöttes tartalmat enged láttatni, ahol már az Empireum aranyfényei látszanak.
Gyarmathy Tihamér egyik kései festménye, a Centrális fény (1989) jó példa arra, hogy az Empireum aranyfényeivel a kortárs művészetben is találkozhatunk. A művész szinte teljes életművében a fényvektorokból szerkesztett dinamikus erőtér megfestésére törekedett. Kései munkáiban a fényből álló, nem anyagi természetű tér ábrázolási kísérlete figyelhető meg.
Méhes Lóránt Ősfény-ösvény című munkája (1988–1992) az unio mystica, az Istennel való találkozás és szent egyesülés élményének képi megfogalmazása.
A szöveg eredetileg a szerző a „Fénykörnyezetek – Definíciós kísérlet magyar vonatkozású kulturális-művészeti produktumok alapján” című tanulmány fejezeteként jelent meg a „TÖBB FÉNY! Fénykörnyezetek” című, az Új Budapest Galériában megrendezett kiállítás kiadványában 2015-ben.
