Induljunk ki ebből a premisszából: a létezést megéljük, úgy tapasztaljuk, hogy van, a létezés tehát létezik. A természet és a természeti jelenségek, a növény- és az állatvilág, az emberek, a tárgyak, termékek, városok, országok, kontinensek, az égitestek mind vannak, léteznek, hiszen úgy tapasztaljuk, hogy mindez van, mindez létezik. A csillagok egy másik történet, hiszen a fényük még akkor is utazhat, ha már nem léteznek, de induljunk ki abból, ha most már nem léteznek, az is azt jelenti, hogy valamikor léteztek. Már ha pedig valami létezik (vagy létezett), az azt jelenti, hogy létrejött, létre kellett hogy jöjjön, ki kellett alakuljon. Azt is megtapasztaljuk, hogy ez a kialakulás egy aktív folyamat, egy folyamatosan meghaló és újjászülető jelenség, amelynek mi emberek, nem csak a passzív részesei, hanem konkrétan az életfolyam alakítói vagyunk. Nem csak biológiai értelemben vagyunk az életfolyam résztvevői, ugyanis valamilyen oknál fogva alkotunk, az alkotás által pedig alakítóivá válunk ennek a folyamatnak. Mindannyian alkotunk, és azáltal, hogy alkotunk, a teremtés aktív résztvevőivé válunk. Mi vagyunk a teremtés, hiszen teremtünk és olyan világban (környezetben) élünk, amelyet mi magunk teremtünk meg. Viszont amíg az állatvilágban az alkotást (építést) kimondottan a túlélés motiválja (egy madár valószínűleg sohasem fog többemeletes fészket rakni, vagy egy elcsavart tornyot építeni), addig az ember esetében azt tapasztaljuk, hogy az ember a túlélési motiváltságon és a funkcionalitáson túl is alkot. A szakács ételeket készít (túlélés), a hídépítő mérnök hidakat tervez, épít (funkció), a művész művészeti alkotásokat hoz létre (a motiváció nem feltétlenül a túlélés vagy a funkcionalitás).
De miért is alkotunk? Az alkotás önreflexió, ismeretszerzéssel jár. Milyen ismeretszerzésről van szó? Mit akarunk megtudni? Az egzisztenciális kérdésekre keressük a válaszokat: azaz hogy mi az Élet? Hogyan lehetséges ez a komplex csoda, amit megtapasztalunk? Honnan jöttünk és hova tartunk? Mi a létezés, és miért is létezünk? A létezés nagy kérdéseire az alkotás/teremtés által keressük-kutatjuk és kaphatjuk meg a válaszokat, hiszen hogyan másképp értenénk meg a Teremtést, ha nem teremtés által?
Ezen kérdések megválaszolására a természet megfigyelése – beleértve az emberi természet működésének a megfigyelését is – eddig rendkívüli tudást és eredményeket hozott. Elég csak arra gondolni, hogy az univerzumról szerzett ismereteinket kimondottan a csillagok (bolygók, csillagok) megfigyelésével érhettük el. Tehát a válaszok a valóság olvasásában rejlenek. A művészet és a tudomány is megfigyelésen alapszik, és valójában ez a két legfontosabb módszer a világ megismerésére, összefüggéseinek az elemzésére és megértésére. Ilyetén nagy örömünkre szolgálhat, hogy a művészet és a tudomány egyre inkább egymásra találnak e kérdések megválaszolásában, hiszen a „valóvilág” olvasása olyan komplex folyamat, amely során mindkét módszertanra szinoptikusan szükség van. Jó példa Galilei, aki annakidején az obszerváció által jutott el ahhoz a konklúzióhoz, hogy a Föld forog a Nap körül. Vizuális megfigyelés által, a vizuális információkat rendszerezve mutathatta ki a ciklikusságot, valamint a geometrikus testek (bolygók) fény-árnyék relációjának a megértésével tudott eljutni a heliocentrikus világkép kikövetkeztetéséhez. A bizonyítást mindenképp meg kellett előzze az obszerváció, hiszen valami fel kellett keltse Galilei figyelmét az éjszakai égboltról ahhoz, hogy elinduljon az elemző gondolameneten. Galilei, a kortársait meghaladva, három dimenzióban tudott gondolkodni, elkerülhetetlenül rendelkeznie kellett ezen tudással ahhoz, hogy le tudja vonni a konklúzióit. Az is elképzelhető, hogy a fény-árnyék relációk megértése céljából modelleket készített.
A tudomány, mint a rendszerezett tudás tárháza, logikusan, az életet biztosító és lehetővé tévő alkotóelemeket, azaz a Létezés alapelemeit elemzi. A művészet pedig az emberi természet megnyilvánulásai által térképezi fel az emberi természet kreativitását. Úgy, ahogy a megfigyelő eszközeinket fejlesztjük, ugyanúgy a Látást is fejleszteni kell. Amíg a megfigyelő eszközöket a mérnökök, tudósok fejlesztik, addig az érzékelés fejlesztése a művészek feladata, hiszen a művészet olyan egyedi emberi megnyilvánulás, kifejezési forma, amely az érzékszerveinket, még pontosabban: az érzékelő képességünket (is) fejleszti. Hiszen a zenei hallást mi más fejlesztené, ha nem a zene, avagy a zajok, a hangok minél szélesebb spektrumának a megismerése? Ugyanígy, a vizualitást mi más fejleszti, ha nem a vizuális információk sokasága, amelyeket megtapasztalunk? Persze, minden, amit látunk, vizuális információ, de mégiscsak a vizuális kultúra adja hozzá a vizuális adatbázisunkhoz azt a képi világot, információt, amellyel nem találkozhatunk a természetben, azaz a „vizuális művészet” olyan konstruktum, ami nem „része” a természetnek. Konkrétan úgy értem, hogy a kubizmust például nem találjuk meg az erdőben… Az analitikus kubizmus vizuális nyelvezete túlmutatott a reprezentáción, hiszen először merült fel az, hogy egy csendéletet, egy tárgyat, egy portrét, egy aktot több szögből (3d) megfigyelve és analizálva, az egyes szögekből látottakat pedig egyetlen képen jelenítsük meg. Ez az ábrázolásmód a térbeliség megélésére, a három dimenzióban való gondolkodásra serkentette a befogadót. Ezt a gondolatmenetet folytatva, az Op Art volt a következő mozgalom, amely úgyszintén a térbeli vizuális gondolkodást serkentette pusztán azáltal, hogy a tér- és formaérzékelés percepciójával foglalkozott. Úgy vélem, nem biztos, hogy ma háromdimenziós animációkat készítenénk pl. Vasarely nélkül. Arra a kérdésre pedig, hogy a térbeli gondolkodás miért is fontos, Galilei példája jó válasz, hiszen hiába látunk három dimenzióban, Galilei kortársai két dimenzióban gondolkodtak. Ha már a látásunk háromdimenziós, akkor illene, hogy a gondolkodásunk is az legyen. Bizonyára ez egy hosszú tudatosítási folyamat, amelyben véleményem szerint a kubizmus és az Op Art az emberiség vizuális térbeli gondolkodása fejlődésének a mérföldkövei voltak. Meggyőződésem az is, hogy a mai térbeli vetítések, tárgyvetítések, a művészeti kontextusban létrejött épületvetítések (3d mapping) is hasonló erejű lehetőséggel bírnak. Egy 3d mapping tárgyvetítés esetén a valódi tárgyon, formán túl (objekt), a műnek van egy virtuális rétege. A vizuális élmény értelmezéséhez az emberi agy mindig a korábbi tapasztalatok értelmezési sémáit használja. Amikor viszont a virtuális réteg felülírja a valódi tárgy tulajdonságait, az emberi tér-értelmezési logika felborul. A megszokott tér-értelmezési sémáiból kimozdított nézőt a mű új értelmezési folyamatokra készteti azáltal, hogy háromdimenziós animáció háromdimenziós tárgyra kerül vetítésre, a térbeliség élményének a megélése és a tér érzékelése a korábbi vizuális nyelvekhez képest fokozottan van jelen. Ezáltal a három dimenzióban való (vizuális) gondolkodást serkenti.
Maros-Pangkep karst (Sulawesi, Indonézia), Kr. e. 35–40 ezer évvel
A civilizációnk legkorábbi ábrázolásait a kőkorszaki barlangrajzokból ismerjük. Az állatábrázolások mellett számos kézlenyomatot találtak. Mit jelenthet egy kéz ábrázolása? Talán egy ösztönös megnyilvánulás, amely láttatni és megfigyelni enged? A látó apparátusunk állandóan mozgásban lát, nincs egy olyan pillanatunk, amikor egy állóképen elmerenghetünk, kivéve, ha az nem egy rajz, festmény, vagy fotó. Mi is történik azáltal, hogy végre egy állóképet, azaz egy kimerevített „képkockát” láthatunk a való világból? Észrevételezni tudjuk, azaz analizálni lehet azt a képkockát. A fotó megjelenéséig a festmények mind erről szóltak, egy kimerevített képet kiragadni és megmutatni a világból, amelyen szemügyre vehetjük magát a valóságot. Hiszen a festmények által a társadalom szemügyre vehette a királyi családot és tagjainak a karakterisztikáit, az emberek női és férfi aktokat tudtak megnézni, elemezni, vagy a vízben tükröződő természet vibráló színvilágát tudták megtapasztalni, mai szóval élve: mintavételezni. Zárójeles megjegyzés: az MI (mesterséges intelligencia) működési elve arra világít rá, hogy az egyetemes emberi kultúra, amelyet a művészettörténelemből, múzeumokból, könyvekből, hangversenytermekből ismerünk, nem más, mint a „Természetes Intelligencia” adatbázisa.
A fotó megjelenését követően viszont megváltoztak az alkotói célkitűzések és folyamatok, a művészek befele fordultak, a „belülről jövő” metaképek irányába, így jöttek létre a 20. század elei elvont vizuális nyelvek. Az absztrakt művészet pedig az elvont vizuális élmény által nem kevesebbet, mint az elvont gondolkodás lehetőségét hozta el szélesebb körben a társadalmaknak.
Egy hídépítő mérnök tehát hidakat épít, egy szakács ételeket készít, egy művész művészeti alkotásokat hoz létre, megfigyelhető, hogy – bár mindenki alkot, az alkotás motivációs rendszere mégiscsak különbözik. Egy hídépítő mérnök alkotása mögött az emberek mobilitása és annak a könnyítése áll, a szakács alkotásának a kulináris élvezeteken túl túlélési funkciója van. A legtöbb önkifejezési forma mögött tehát egy túlélési vagy funkcionális motivációs rendszer áll. A vizuális művészeteknek is konkrétan definiált funkciója volt. Régen a vizuális művészetek konkrétan az olvasás-tudatlanságot váltották ki, egy vizuális kommunikációs eszköz volt az írás-olvasást nem gyakorlók számára. De amikor a művészet „befele fordult” és elvonttá vált, elvesztette azt a funkcióját, amelyet korábban betöltött. Száraz objektivitással nézve, egy festménynek, egy szobornak az is a funkciója, hogy kiállítsák, közszemlére tegyék, eladják-megvegyék, de számos olyan példa van a történelemben, amely rávilágít arra, hogy a művészek akkor is alkotnak, ha az alkotásuk nem kerül bemutatásra vagy elismerésre. François Villonról nehezen gondolhatnánk azt, hogy azért írt verseket, hogy publikáljon. Van Gogh-ról nehezen állítható az, hogy azért festett, hogy az eladott munkáiból meggazdagodjon. Beethoven a hallásának elvesztése után komponálta eget rengető szimfóniáit, Franz Kafka remekműveire pedig a fiókjában találtak rá, a halála után… Számos művésztől tudjuk, és ezt alkotóművészként jómagam is alá tudom támasztani, hogy azért alkot, alkotunk, mert az „belülről jön”, és nem azért, mert az egy kívülről jövő kényszer vagy megfontolás. Ily módon kijelenthető, a művészet az egyetlen olyan önkifejezési forma, amely nem feltétlenül alárendeltje sem a túlélési, sem a funkcionális motivációs rendszereknek. És ha nem alárendeltje ezen motivációs rendszereknek, akkor azt is jelenti, hogy a művészet az emberi természet legőszintébb megnyilvánulási formája. És ha a művészet az emberi manifesztálódás legőszintébb formája, akkor azt is jelenti, hogy a művészet által a legőszintébb módon ismerhetjük meg, ismerhetjük fel az emberi természetet és működését. A történelméből tudjuk, hogy az emberiséget leginkább meghatározó változásokat az építészet, a zene, az irodalom, a szépművészetek, a fotó és a film indította el. Ugyanezt teszi ma a fényművészet és a digitális művészet.
Lektorálás: Horváth Mihály
