Gyenes Zsolt fotókat és elektrográfiákat állít itt ki. Magától értetődő természetességgel írja neve mellé, hogy képzőművész. És Zsoltnak mélyen igaza van. Amit létrehoz, tiszta képzőművészet, olyan vizuális valóság, mely öntörvényű. Autonóm világ. És minden látható művészet alapjára: a fényre épül.

Gyenes Zsolt: Fényminta (tanulmány), 2000

Gyenes Zsoltot a legnagyobb emberi élmények egyike, a fény igézte meg, a fény, mely a láthatóság alapja, szakrális és hétköznapi egyben. A fény, mely az őskultúrák szerint égi megtermékenyítő erő, a fény, mely korpuszkuláris és hullámtermészetű, és oly sok fejtörést okozott a fizikusoknak, hogy egy kedvelt történet szerint végül abban egyeztek ki, hogy hétfőn, szerdán és pénteken legyen hullámtermészetű, kedden, csütörtökön és szombaton pedig részecske. Az anekdota szerint ez a kompromisszum elfogadható volt, majd egy kis idő után az egyikük megszólalt: „És mi legyen vasárnap? ” Egy pap oldotta fel egy megjegyzésével a problémát: „a fizikusok akkor pihennek”. Ez is mutatja, mily jól jönnek időnként a kívülállók.

Az anekdotán túl a fény részecske- és hullámtermészetének ez a paradox kétarcúsága máig tartóan sok problémát okozott, magában hordozta azt a bizarr lehetőséget is, hogyha fényhez fényt adunk, bizonyos esetekben sötétséget kapunk.

Gyenes Zsolt: Fénykalligráfia I., 2005–2007

És ezzel a sajátosan rendezett fénnyel, például a monokromatikus lézerfénnyel – mely magában hordozza ezt a lehetőséget –, már az opto-elektronikánál tartunk, amely alaposan hozzájárult ahhoz, hogy környező valóságunk, sőt a hatalmi viszonyok is átíródjanak. Ez az opto-elektronikai forradalom új alapokra helyezte a fényművészetet is. Csaknem egy évszázaddal ezelőtt, a XX. század elején született az az idea a Bauhausban – Moholy-Nagy László által –, hogy a jövő legtöbb műve a fényfestő feladata lesz, aki már nem a fény teremtményeivel foglalkozik, ahogy ezt évszázadokon, évezredeken át a képzőművészet tette, hanem a fény közvetlen képteremtő lehetőségeit kutatja. Egy új, autonóm valóságot teremt, mely csak lehetőségként létezett.

Ennek a fényművészetnek a magyar előtörténete különösen gazdag: Moholy-Nagy László, László Sándor, Schöffer Miklós, Kepes György, Holly Sándor, és folytathatom a sort a máig, olyan nemzetközileg is kiemelkedő alkotók, akik ebben a témában világviszonylatban is megkerülhetetlenek. Nem véletlen, hogy nálunk rendezünk fényszimpóziumokat, melyek komoly nemzetközi figyelmet keltettek. És meg kell jegyezni azt is – amit a szakma is csak részben tud –, hogy ezek által a fényszimpóziumok által Magyarország a nemzetközi fényművészet egyik fontos központjává vált.

Gyenes Zsolt: Fénykalligráfia II., 2005–2007

De meg kell említenünk azt is, hogy az az eszköztár, amivel a művészek Moholy-Nagy idejében rendelkeztek, úgy viszonyul a mai, az opto-elektronikai forradalom eszköztárához, melyet a művészek használhatnak, mint egy velocipéd egy sugárhajtású repülőhöz. A komputerek, lézerek, dielektrikum tükrök, scannerek, óriás fényerejű projektorok, vezérlő elektronikák humanizálása a ma művészeinek a feladata.

Gyenes Zsolt a digitális fotózás lehetőségeit használja fel arra, hogy általa konkrétnak nevezett fotókat hozzon létre. „A konkrét művészet nem absztrahál, hanem realizál – írja –, realizál, amennyiben megvalósít egy olyan dolgot, ami még nem létezik. A konkrét művészet egy öntörvényű művészet.” Ennek az öntörvényű látványnak a teremtése teszi Gyenes Zsoltot képzőművésszé. A határok egyébként is régen feloldódtak. Akkor, amikor a hatvanas évek végén egy fotóst, Haris Lászlót is meghívtam a képzőművészek közé, hogy vegyen részt a Szürenon kiállításokon, néhányan még meglepődtek. Noha gondolkodásmódja teljesen közénk illett. De ez volt az az időszak is, amikor a képzőművészek fotóhasználata is egyre gyakoribb lett – a konceptuel artnak köszönhetően.

Gyenes Zsolt: Fénykalligráfia IV., 2005–2007

Az évtizedek során az egykor szigorúan tagolt művészeti ágak, műfajok, technikák, eljárások határterületei különösen termékenynek bizonyultak. Ilyen határterületen dolgozik Gyenes Zsolt is. Meghitt viszonyt alakít ki a fénnyel, melyet oly felszabadultan kezel, mint a keleti kultúrák kalligráfusai ecsetjüket, és ezek a fénylenyomatok egyszerre időtlenek és a mából fakadók. Tevékenysége által válnak valósággá.

A képi megvalósítás egyik legfontosabb eszköze nála a szolarizáció, melyet a komputer lehetőségeivel használ ki igazán. Az egymást metsző, egymásra rétegeződő fénycsíkok improvizációja egy megfoghatatlan tér-idő intervallumot is rögzít. Így az eltérő időben egymást követő mozgások kilépnek az időfolyamatból, hogy a keletkező látvány tünékeny, lírai szövetében időtlenné váljanak és egyesüljenek.

Munkáiban ellentétpárok – a mozgás és az időtlenség, a váratlan rögtönzések, zaklatottság és organikus rend, tudatos reduktivitás és bonyolult látványszövet – harmonizálnak egy különös, keleti filozófiákat is idéző, már-már metafizikus térben. Ezek a lendületes, hol éles, hol sfumatós fényvonalak a forma meghitt költészetét sugallják, és azt a termékenyítő erőt, ami nélkül művészetről beszélni nem lehet.

Ezek a munkák közel állnak a zenéhez. Valószínűleg könnyebb lenne zenei improvizációval rájuk hangolódni, mint beszélni róluk. Érzéseket keltenek, és a felgyülemlő gondolatok valójában lefordíthatatlanok. A benne rejlő üzeneteket nem megérteni, hanem megélni kell. Visszakerülni az egység állapotába, hogy mélyebb összefüggéseivel, metafizikai valóságával kapcsolatba kerülhessünk. És ebben rejlik a művészet mágikus ereje – átélésre késztet, és olyan élményeket tud kelteni, melyeket sokszor csak potenciálisan hordozunk, de képes rá, hogy ez a lehetőség bennünk pszichikai valósággá sűrűsödjön. Bennünk folytatja a teremtést.

Gyenes Zsolt: Fénykalligráfia V., 2005–2007

A fénykalligráfiák elemei téri események egymásutániságában fogantak, de sajátos polaritásként a megvalósulásban magában rejtik az időtlent, melyben a jel megelőzi a jelentést. Az a spirituális tartalom, mely a sugárzóvá tett anyag új tulajdonságaként jelentkezik, mint a vonalhálók ritmikus szövete, az egymásutániságok, ellágyulások és megkeményedések, az eltérő idők és mozgások transzparenciájaként valósul meg. Engedjék magukon átáramlani a látványt. Kérem, tekintsék meg a kiállítást!

A szöveg Gyenes Zsolt Remix című kiállításának megnyitóján hangzott el a Pécsi Galéria és Vizuális Művészeti Műhely Kisgalériájában, 2008. április 12-én, Pécsett.