Kibomlik, leszalad, elgurul a gombolyag, nézem csak, a fonal végével a kezemben, figyelem merre fut, a szőnyeg szélén gurul végig, elsiklik a szék lábainál, majd a lépcsőhöz érve eltűnik a szemem elől, hangtalan pattogással ugrál le a fokokon, hogy a nappaliba érve megállítsa egy cipő, egy szép, fekete cipő, a te cipőd. Feljöhetnél hozzám, de nem jössz fel azonnal, kávét teszel a tűzhelyre, megvárod, míg a kotyogó teteje lassan emelkedni kezd, és visszahull, sokszor egymás után, innen kapta a nevét, így híresült el ez a kis cucc, mondhat bárki bármit, nekem máig a legjobb kávét főzi, de nem, nem kell egyetértened velem, ez csak az én becsípődésem, ahogyan az is, hogy odahaza zokni nélkül járok télen is, és van még egy sor egyéb bolondság, melyekről nem tudsz, mert nem ismertél még, vagy már, mikor felvettem, vagy levetettem ezeket a szokásokat, ahogyan ezt-azt felkap az ember hirtelen, kicsit foglalkozik vele, aztán elhajítja, olyan lazán, de olyan nagyon lazán, mint feleslegessé vált tárgyait Daniel Craig mint Bond, mint James Bond, közben a kotyogó elhallgat, te két csészébe töltöd a kávét, kis tálcára teszed, csak úgy a két csészét, cukor nélkül isszuk mindketten, felesleges lenne a kanál, feljössz az emeletre, megállsz a lépcső legfelső fokán, rám nézel, és tudod, pontosan érzed, ez az a pillanat, amit nem lehetett már tovább húzni, mert eddig minden nap odavetült ennek a pillanatnak a leendő árnyéka egy hófehér vászonra, egy finoman szőtt lepedőre, hogy ott lebegjen, minden kis szellő ott lebbentse eléd-elém ezt a megvalósult pillanatot: a jelent. Próbáltam, igyekeztem nagyon, hogy ne írjak le olyat, amiről nem vagyok meggyőződve, amit nem tudok biztosan, amiben esetleg megcsillanhat a remény, hogy mindaz, ami megszakadt, egyszer, valamikor, egy távoli jövőben még folytatható lesz, még valósággá érik a várakozás, és megszüli azt a holnapot, melyre mindketten vártunk odáig, addig a leendő pillanatig, hogy felröppenjen abban a jelenidőben a múlt tétova madara, magosra szállva ragadjon magával minket, vigyen egy közös úton, röptessen egyre feljebb és feljebb, fel egészen a nap közelébe.
A férfi a kocsmapultra hajtotta a fejét, kócos csapzott ősz haja és szakálla csak erősített azon az érzeten, hogy egy magányos ember meredt itt órákon át a poharába, és most, a sok fárasztó merengés után megpihen, arcát a hűvös és sörfoltos bádogra hajtva lehunyja szemeit. A férfi öregnek látszott, pedig még nem volt hatvankettő, kekiszínű inget viselt, két zsebbel, és kicsit sötétebb színű nadrágot, kigombolt inge alatt fehér atléta, tiszta, rendes ruházat, csak a benne lévő férfi volt már erősen elhasznált. Talán az idő, vagy a sors, vagy mit tudom én mi vett ki annyit ebből az emberből, hogy az a maradék, aki itt a kocsmában még épphogy lélegzett, embernek legyen nevezhető. A kocsma, itt ebben a kikötő melletti mellékutcában ezen az estén szinte üres volt. Két egyetemista beszélgetett csupán az egyik sarokban, a másikban pedig két szolgálaton kívüli rendőr iszogatott csöndben. A pultoslány egy söröshordón üldögélt, és egy tavalyelőtti magazint lapozgatott. Egy fiatalember lépett be a nyitott ajtón, vállán hátizsák, jó kötésű magas srác volt, kék farmer, széles barna övvel, fekete póló, fekete sportcipő, rövid haj, egyenes tekintet. A pultoslány szeme felcsillant, úgy állt fel, hogy végigsimította két combján a rövid szoknyát. – Mi tetszik? – kérdezte leplezetlen izgalommal a hangjában. – Én nem az vagyok, akit maga keres – mondta a fiatalember. – Jó napot – tette hozzá. A pultoslány elmosolyodott. – Hát persze, hogy nem. Magának van már kedvese. Látszik a tekintetén. Szerencsés az a nő – mondta a lány, és csak nézett tovább a fiatalember szemébe. – Egy Cubanerót kérek. Hideget, ha lehet – mondta a fiatalember, és letelepedett a pulthoz. Az öregember felemelte egy pillanatra a fejét a pultról, aztán visszaejtette. Arccsontja tompán csattant az ezüstszínű fémlapon. A pultoslány előhalászott a hűtőből egy hosszúnyakú karibi sört, és letette a fiatalember elé a pultra. – Ötven cent – vetette oda a fiatalembernek, miközben megpróbált sértődött képet vágni, ha nem is sok sikerrel. Odakint az utcán hirtelen zaj támadt, ordítozás, tompa puffanások, éles sikolyok. – Ilyen a kikötői élet – mondta a lány a pultban a fiatalemberre nézve, kissé megenyhülve. A fiatalember közben mohón itta a sört, üvegből itta, a sötét italból egy kevés kicsurrant a szája szegletén és lecsorgott, végig a nyakán. A lány egy papírtörlőt nyújtott felé, mikor a fiatalember az üveget a pultra tette. A fiatalember elvette, letörölte a nyakáról a sörcsíkot, galacsinná gyúrta a nedves papírtörlőt, és „csont nélkül” a sarokban lévő szemeteskosárba dobta. Az egyetemista srácok megtapsolták. A két rendőr egyszerre biccentett oda a fiatalembernek. A pultoslány egy újabb sört tett a pultra. – A vendégem – mondta. Az öregember felemelte a fejét, két kezével szorosan kapaszkodott a pult szélébe. Úgy tűnt, nincsen egészen tudatában annak, hol is van tulajdonképpen. – Szia, Apa – mondta a fiatalember, anélkül, hogy az öreg felé fordult volna. – Szia, Kisfiam – mondta az öreg, és még erősebben szorította a pult bádogperemét. Eltelt egy kis idő, mire a fiatalember újra megszólalt: – Rég láttalak, Apa. Az öreg a fia felé fordult, hunyorogva nézte a fiatalembert, aki a pult túlvégén egy bárszéken ült, Cubanerót ivott, itt, az ő törzshelyén. Nézte a fiát, és az elveszett időkre gondolt. Az átkozottul elveszett, visszafordíthatatlanul elmúlt pillanatokra, az elmaradt meccsekre, a mindig eltolt programokra, a kimaradt beszélgetésekre, az el nem hangzott szavakra, a soha ki nem mondott mondatokra, az ölelések hiányára. Mert elvitte mindig a pillanat, az éppen aktuális jelen, hogy pénzt kell keresni, hogy a családnak meglegyen, amit meg lehet adni, meg aztán az ő szabadsága: a művészet. Késő már. Nem most késő, már nagyon-nagyon régóta késő ezen gondolkodni. Értelmetlen. Nem tudja visszacsinálni. Elcseszte. Ezt is elcseszte, mint annyi minden mást elcseszett már az életében. – Egy Cubanerót kérek. Légy szíves, adj még egy utolsót – fordult az öreg a pultoslány felé. A lány, aki mindezidáig le sem vette a tekintetét a fiatalemberről, most az öreg felé fordult. – Egy utolsót – mondta a lány – egy legeslegutolsót.
Odakinn tél van, december 24-e. Mintha az a sok szeretet, ami ilyenkor a levegőben kering, mintha az olvasztaná meg a havat, a szürke havat a szürke ég alatt. Semmi nem szép innen bentről, minden elmosódott, makacs foltok a havon, az égen, a szíven. A csészék kiürültek, kicsinyke zacc maradt csak mindkét csésze fenekén. Az emlékmaradékok, melyekből csipegettünk, lassan elfogynak az emlékezet kosarából. Te felállsz, kis piros dobozt húzol elő kabátod zsebéből, elém teszed az asztalra, én érte nyúlok, te nem engeded még el, tenyereddel az asztal lapjához szorítod, a tenyerem a kézfejeden fekszik, érzem a bőröd, a kezed melegét. – Majd, ha elmentem – mondod, és mikor elhúzom a kezem, elhúzod te is, aztán biccentesz csak, egy kurta biccentéssel búcsúzol, ennyi csak, és mész, le a lépcsőn, ki a házból, a kertből, a világból, az én világomból legalábbis, ha csak egy időre is, de megint csak mész ebből a zárt világból kifelé. A kis piros doboz, amit otthagytál az asztalon, hívogatóan kacsint felém, mint egy rúzsos száj, mint egy szív, titkokkal teli. Nem nyúlok érte, nem veszem kézbe, nem nyitom fel, nem nézek bele. Maradjon titok a titok. Maradjon benn, ami benne van. Az ablakhoz lépek, nézem a tájat, az ereszről csorog a hólé lefelé, a fákról kis hópamacsok hullanak a földre, lyukakat vájva a nedves hóba, ahogyan mondtam már, szürke a hó, mert a szürke eget tükrözi vissza, mintha a világ nem érdemelne mást, mint ezt a már napok óta tartó szürkeséget, ezt a kilátástalannak tűnő zord eget, milyen nap is van ma, igen, szenteste, ma este jön a Jézuska, a családok ma együtt lesznek, szeretet lesz és boldogság mindenütt, ajándékokat bontanak a gyerekek, boldogság lesz az arcokon, és szeretet a szemekben, hála, hogy megélhettük ezt a karácsonyt is, hogy Isten elvezetett minket eddig a mai napig, fogta a kezünket, és megtámasztott minket, ha dőlni akartunk, dőlni a sorból kifelé.
Az öregember egyhajtásra kiitta a sört, az üveget a válla fölött, a háta mögött, a sarokban lévő szemétkosárba dobta egy laza mozdulattal, persze hogy „csont nélkül”, pedig oda se nézett, az egyetemista srácok tapsoltak, az iszogató rendőrök tapsoltak, a fiatalember csak ennyit mondott: – Szép volt, Apa. A pultoslány ismerte már ezt a produkciót, az elmúlt hetekben, mióta az öreget kiengedték a pszichiátriáról, és a felesége tudta nélkül hazulról elszökött néha ide, ebbe az eldugott kis utcácskába, ebbe a lepukkant kiskocsmába, látta ezt a műsorszámot elégszer. A fiatalember arra gondolt, mondania kellene talán valamit az apjának. Megpróbálni beszélgetni. Kérdezni. Válaszolni, ha kérdez. Egymás szemébe nézni. De nem mozdult, ült csak a pultnál, két kezét a bádogra fektette, nézte ezeket a szép, finom vonalú kezeket, melyek nem illettek ebbe a környezetbe, a kisfiára gondolt, aki odahaza várja, a feleségére gondolt, aki most a kisfia fölé hajol, mosolyogva nézi, ahogyan alszik, feljebb húzza a mellén a takarót, félig hajtja csak be a szoba ajtaját, hogy hallja majd, ha felébred a gyerek. Az öregember arra gondolt, hogy mondania kellene valamit a fiának, vagy kérdezni az elmúlt évekről, arról az időről, amiben már nem volt semmi, de semmi közös, már a családi ünnepek sem, már azok a meleg ölelések sem, melyek amúgy mindig is megvoltak, ha találkoztak, mert egy valami tagadhatatlanul létezett közöttük: a szeretet. De nem szólt semmit az öreg. Több sörre már nem számíthatott, az eddigiek is már túl soknak tűntek, és a pultoslány is olyan kedves volt, hogy nem feszíthette túl a húrt, és a felesége is, a negyedik felesége is hamarosan rátalál, ahogyan mindig is rátalált előbb-utóbb, valamelyik kocsmában vagy kávéházban mindig megtalálta, ahogyan régen is, mert tudta, vagy inkább érezte, merre keresse. A pultoslány arra gondolt, hogy neki se apja, se testvére nincsen. Anyja van ugyan, de bár ne lenne. Hosszú, nagyon hosszú ideje már, hogy nem látta az anyját. – Látogassa meg. Menjen el hozzá. Mondja meg neki, hogy… hogy mégiscsak az anyja, és hogy maga mégiscsak a lánya, akárhogyan is, akármi is történt magukkal, ezen nem lehet már változtatni, és nem is kell, egy vérből valók maguk, vagyis annak a bizonyos vérnek a fele, az az anyjából való, félvér, ami önben csordogál, az apja ugyan lelépett annakidején, az egyetlen, amit magára hagyott az, hogy van, a vanás, a létezés, amit az apjától kapott – mondta a fiatalember a lánynak, vagyis csak gondolta, hogy ezt kellene mondania, belül, csak a torkában hangzottak el ezek a szavak, kimondatlanul rekedtek meg ott, a torkában, és talán, gondolta, egy újabb sörrel le kellene öblíteni őket inkább, mint kimondani. A lány, látta rajta, a fiatalemberen, hogy mondani készül valamit, de nem szólal meg, csak néz maga elé, kis vonalakat rajzol az ujjával a nedves bádoglapra. – El kellene mondanom neked Fiam, el kellene mondanom mindent, ami annak idején volt, de nem is tudom, fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá, nem tudom, hogyan mondjam el, mert annyi minden mást mondtam már el másoknak az életemben, annyi mindenfélét fogalmaztam meg így-úgy, hogy most, hogy találkoztunk, nem jönnek elő belőlem az igaz szavak, csak mellébeszélek most is, csak terelem a szót, csak várom, hogy feljöjjön valami, pedig, pedig szerettelek mindig Fiam, ott voltál a szívemben minden pillanatban, minden dobbanásában ott rezegtél te is, és tartottál, erőt adtál, ha erő kellett ahhoz, hogy elviseljem azt, amit a sors rám mért. És itt vagy most is. Nem csak a pult másik felén, de itt vagy a szívemben is – suttogta maga elé az öreg. – Tudom, Apa – mondta a fiatalember – tudom.
Megyek a vizes, latyakos hóban, a gumicsizma szárán néha becsúszik egy-egy jeges hódarab, érzem, ahogyan olvadva kúszik egyre lejjebb, csorog alá a csizmaszárban, és erről nagyapám kapcája jut hirtelen eszembe, a gyapjúingekből hasított kapcarongy, csíkos mintáival, ahogyan Nagyapám a lábáról letekerte az átázott rongyokat, miután a csizmasarkat a küszöbbe akasztva lehúzta a hosszúszárú lovaglócsizmát, mert ebből Nagyapám nem eresztett, lovaglócsizmát viselt télen, nyáron. Megyek most itt a mezőn, azon a régi mezőn megyek a holnaputánban, megelőlegezve magamnak ezt a jövőidőt, hogy jelenként beszéljek róla, megyek azon a réten, azok fölött a füvek fölött, melyeket ez a latyakos hó takar, keresek egy elveszett fonalat, keresem az utam, ebben a szürke, lucskos időben.
A férfi felemelte a fejét a kocsmapultról. Ketten voltak csak, a pultoslány, aki egy söröshordón üldögélve egy magazint lapozgatott, és ő, az öreg, aki arra várt, hogy a felesége majd belép ide, ebbe a lepukkant kocsmába a kikötő melletti mellékutcában, belép majd az ő kedves és szép felesége, karon fogja, és hazavezeti. Odakint, az utcán a szokásos utcazajból kivált egy fékcsikorgás, egy tompa puffanás, egy sikoly, aztán emberek kiabáltak, kisvártatva egy sziréna búgott fel valahol a távolban, és közeledett, egyre élesebben és élesebben visított ez a sziréna. Az öregember a fejét a két kezébe fogta, szorította, csak szorította a fejét, mintha attól félt volna, hogy leesik, leesik és elgurul majd, végig a kocsma koszos padlóján, le a pincelépcsőn, bele a sötétbe.
