Az a tény, hogy Tóth Menyhért részint pesterzsébeti festővé vált, az élet furcsa közjátékának is tekinthető. Eredetileg semmiféle kötődése nem volt a településhez. Egy műgyűjtő orvossal való kapcsolata révén, soproni lakos feleségével, Lándori Angéla festőművésszel közösen, egy emeletráépítéses kivitelezésű és finanszírozású házrészt vettek a városközponthoz közel lévő Kövező utcában. Az idős házaspárnak nem sok öröme tellett az új otthonteremtésben, mert éveken át majdcsak áztak-fáztak a késedelmes és hanyag kivitelezések miatt olyannyira, hogy az életükben elfogadhatóra el sem készült. Ez az alig tíz éven túli időszak, amit itt éltek, egybeesett a festő művészetének egyre szélesebb körű megismerésével. Szakmai berkekben is egyre nagyobb elismerés övezte, s kiállítások sora követte életútját. Célja az volt, hogy életkorának horizontján – kettős életmódban élve Miske és Budapest között – igyekszik majd megvalósítani nagyra törő művészi elképzeléseit.
Az 1964-es hódmezővásárhelyi kiállítása után (ami több mint két évtizedes hallgatást tört meg és felfedezésnek hatott) bizakodással készült egy nagy életműkiállításra, amely meg is valósult az 1976-os műcsarnoki bemutató kapcsán. Ez a tárlat anekdotát is szült, s különösen szakmai berkekben terjedt el, ugyanis éppen akkor zajlott ugyanott az épületben egy Paul Klee-kiállítás. Mondogatták: „Szegény Menyus!” Abból indultak ki, hogy bizonyára blamázs lesz festőnkre nézve a világhírű svájci művész munkáinak jelenléte. De a külföldi anyag nem tudta háttérbe tolni a bemutatkozást. Az anekdota végül is azzal zárult: „Szegény Klee!” Ahogy a példa mutatja, mint bármely más nemzet is, méltán lehetünk büszkék művészetünkre.
A kerületbe költözése után, a hetvenes évek első felében igyekezett kapcsolatot tartani az itt élő művészekkel. Bartl József és Kadarkuti Richard festők sokszor emlegették magvas beszélgetéseiket a „szent” művészetről, de a szomszédos kerületű Csepel művészeit is ismerte. Egy ideig a Munkásotthon szakkörében tevékenykedett feleségével együtt. 1973-ban az ottani szakkör vezetőjének, Buna Konstantin festőművésznek egy súlyos sebészeti műtéten kellett átesnie. Gyógyulása idejére Menyus bácsit kérték meg, hogy tanácsaival segítse a kör munkáját. Részint aztán ehhez kapcsolódott az az évi csepeli egyéni kiállítása is.
Tóth Menyhért: Facipőben (Fotó: Berényi Zsuzsa)
Ugyancsak jó kapcsolatot ápolt a testvér kerületben, Soroksáron munkálkodó Bakallár József festőművésszel is, aki példaképének tekintette őt. Az addigra már jelentős életúttal rendelkező fiatalabb festőtárs díszvendégként többször is meghívta az 1974-ben alakult Kis-Duna Galéria alkotóinak körébe. Ez a kapcsolat a rá következő évben ott ugyanúgy, mint előtte Csepelen, egyéni kiállításával zárult.
Az 1976-os műcsarnoki bemutatkozása vízválasztó volt életében. Sorra rendeződnek a hazai és külföldi kiállításai. Már Erzsébeten lakik, amikor is feleségével együtt meglátja a tengert (Kanári-szigeteki utazás), amely nagy hatással volt rá, s az élmények kapcsán az életmű szempontjából is jelentős műveket hoz létre (például Izzó oszlopok, Föld-ég-tenger, Kontinensek). Budapesten veheti át rangos kitüntetését (Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze, 1976), itt éli meg 1978-ban a róla készült televíziós életrajzi film bemutatóját, s veheti kézbe ugyancsak ez évben művészetéről a Képzőművészeti Alap Kiadónál megjelentetett könyvet.
Tóth Menyhért: Szabadság köszöntése (Fotó: Berényi Zsuzsa)
Ez idő tájt sokat tartózkodott Miskén, ahol felújított portáján talált magának tennivalót. Az évtized végi években már betegeskedett, többször is leesett a lábáról, s kórházba került. 1980 január 9-én hunyt el a Budakeszi MÁV Kórházban. Előbb Farkasréten, majd felesége halála után – őket együtt – Miskén temették el, 1981 májusában. Síremléke megtervezéséből festőkollégája is kivette a részét, sőt tiszteletére a kerületi Gaál Imre Galériában emlékkiállítást kezdeményezett.
Tóth Menyhért: Szatíra (Fotó: Berényi Zsuzsa)
Megemlítendő, hogy az életmű majdcsak egészét kitevő műtárgyegyüttes államnak történő átadása hosszú hagyatéki eljárást vont maga után. E sorok írója felelős őrzéssel megbízva részt vett a különböző intézményeknek történő ajándékozások végrehajtásában. Így bábáskodott Pesterzsébeti Múzeum anyagának kiválogatásánál is. E múzeum közel egy tucatnyi (11 darab) TM-alkotást vehetett át, s vallhat tulajdonának. A válogatás jórészt képviseli az életművi korszakolást a korai művektől kezdve egészen a fehérekbe hajló képekig.
A korai munkákról kiemelten érdemes megemlékezni, mert azok létrejöttéhez fontos művészettörténeti esemény fűződik. Történt ugyanis, hogy Vaszary János, akit Tóth Menyhért a legjelentősebb tanárának tartott a Főiskolán, egyik óráján megjegyezte, hogy szerinte a tehetséges növendékei – őt mindenképpen meghaladva – megteremtik majd az igazi magyar szellemiséget hordozó képzőművészeti formanyelvet. Nos, Tóth Menyhért nagyon is komolyan vette mesterének beléjük helyezett bizalmát, s vidéki lakóhelyére visszatérve egy olyan egyedi képi ábécén alapuló formanyelvet hozott létre, hogy ha csak azt teremtette volna, akkor is jelentőséggel bírna képzőművészeti kultúránkban. Ezen nyelvezettel leírt, ábrázolt, meseszerűen látomásos képi világa teljesen újszerűnek hatott, s magával tudta ragadni a szemlélőt. Ezen alkotói időszakot „próféciálási” és „kalocsai” jelzőkkel is illeti a szűken vett szakirodalom. Ebből két festmény, a Facipőben és a Kettős fej képviseli a művészt. Az előbbi téma részint főiskolai óraélményéből fakadt, ugyanis hosszasan tárgyalták Németalföld művészetét, ahol a nép körében mindennapos viselet volt a facipő. Maga a művész is őrzött háza padlásán egyféle facipőt, amelyet aztán képzeletében az általa stilárisan megalkotott leányka „lábára húzott”, megfogalmazva a kétfajta kultúrkör találkozását. A Kettős fej című munka egy férfi-nő emberpár, amely jelképszerűen ábrázolhatja akár áldott szüleit is.
A mester úgynevezett expresszív-realizmusát a kis gyűjteményen belül a Vízilabdázó, a Tengerész, a Zöld fej és az erős ultramarin kék színben tartott Asszony mellportré képviseli. A Vízilabdázó sok rajzi elemet visel magán, olyan alkotás, ahol néhány ecsetvonással születik meg a festmény úgy, hogy annak anyaghordozója, az iskolai rajzlap alapszíne is saját színné válik. A Tengerész koszorúval című festmény jelképi tartalmakat hordozva az élet elveszettjeinek állít emléket.
A Zöld fej és az Asszony mellkép expresszív stílusában, az arcok ábrázolásaiban és a színek használatában a századelő nagy német festőit idézi, de míg azok inkább individualista szemléletet és elidegenedettséget sugalló munkák, addig a Tóth Menyhért-i fejek az inkább pasztell színezetükkel valamiféle együttérzést és melegséget árasztanak magukból, és erőteljes groteszk megjelenésükben inkább a középkori arcokhoz hasonlítanak.
Tóth Menyhért: Asszony (Fotó: Berényi Zsuzsa)
Az utolsó alkotói korszakát mindinkább a jelképi kiteljesedés felé haladó festői út mutatja. Itt kell szólnunk a Szabadság köszöntése című műről, amely teljes mértékben elüt korszakának elvárt szocreál alkotásaitól. A tömegábrázolás különleges, absztrahált láttatása az emberek egységesült örömét, a festő kollektívába vetett hitét sugározza felénk. A Kovács című nagyobb méretű festményén a jóbarát kolléga, Kohán György sokszor pesszimista világlátását, a sötét erőket fogalmazza át. Az ő kalapácsosa a boldogság kovácsa. A Szatíra elnevezésű képe az idős kor, az emberi bölcsesség szimbóluma, míg a Menekülés Egyiptomba című festménye bibliai témájánál fogva a keresztény művészetnek állít emléket. Utolsónak kiemelt Anya gyerekkel és virággal című műve pedig nem más, mint a jövőbe, az örök életbe vetett hitének magas fokú festői megnyilatkozása.
Tóth Menyhért: Anya gyermekkel és virággal (Fotó: Berényi Zsuzsa)
A műveket 2003 novembere óta állandó kiállításon bemutató kisterem meghittségéhez tartozónak kell tekintenünk a feleség, Lándori Angéla által a mesterről alkotott portrészerű mellképét, amely híven tükrözi a festő szakmai elhivatottságát. Ugyanezt támasztja alá az a két nagy méretű fényképfelvétel is, amelyeket Tóth István világhírű ceglédi fotóművész készített. Az egyik szinte felülmúlhatatlan színvonalú portré, míg a másik felvétel szintén nagyszerű alkotás, amely a művészt mutatja be munka közben.
Végezetül szólni kell a jelenlegi múzeumigazgató, D. Udvary Ildikó művészettörténész magas szakmai nívójú tevékenységéről, amely kisugárzó hatású a kerület egyéb közművelődési területére is. Az élet közjátékához tartozik az is, hogy Tóth Menyhért művészete ennyire megbecsült a kerületben, s az, hogy állandó kiállítással adózik a nagyérdemű felé, a jelenlegi igazgatónőnek köszönhető. Az előző múzeumi vezetés túlságosan is lokálpatrióta szemlélettel végezte az intézmény irányítását, fő feladatuknak a kerületben létrejött Átlók Művészeti Csoport, illetve a galéria névadója, Gaál Imre munkásságának kiemelését tartották, olyannyira, hogy az ajándékba kapott Tóth Menyhért-alkotásokat mellőzték. Az intézményi vezetőváltásnál derült ki, hogy a gyűjtemény ott porosodik a múzeum padlásán…
