Napom a városban
„A rézsüke bántalmazása szigorúan tilos.”
(Szerb Antal)
Nem tudja ma már senki, hogy mi az a rézsüke.
Sakálok üvöltenek az utcákon, hímnők nőstény-
férfiak karján tűnnek el a dohos kapualjakban,
csupa átmenet a nemek általútján, dögunalmas
empire. Albérlők uralják a várost, a főbérlőkre
senki nem emlékszik, a zsalugátereket eltüzelték,
s lelkes körtáncot járnak a talamusz útvesztőiben,
színészek mindenhol, összetörik őket a próbák,
hogy ne legyen saját arcuk, és szól a visszahívó
vastaps, örökké tart az aznapi előadás. Vékony
porréteg a polgárok arcán, a húgyszagú folyót
nézik, álmélkodnak, hogy telik s fogy, nézik a
tárgyakat a vízen, ott úsznak el a kopott évek,
s félelmükben örök szerelmet vallanak aznapra.
Visszajöttek a piaristák, édes terhüket elhagyták
valahol útközben, suhogó reverendáik a teraszok
fölött feszülnek, védik a skarlátarcokat a tébolyult
napsütéstől. A Tabánt lebontották, jeltelen sírba
tették, ezért maradt meg, ezért hallani a sramlit,
prímhegedűk hangját, s zavartalan nőnek tovább
az egykori ecetfák, lombjuk közt fészkel a kitömött
fürjmadár, s régi költők kézirata lebeg a víz felett.
Egy templomtorony hajába kap a szél, az este
lezörög, összegyűrt, sarokba dobott aranypapír.
Buda a túlsó part, ott áll, vár, és nem jön el már
soha. A rézsüke én vagyok –
Nem tudom
Nem tudom, jön-e még, ami bánthat,
fut-e felém szédítő vizeken át
élesre fenni az éjszakákat,
eltörni maradék évek derekát,
nem tudom, meddig várjak reggelekre,
mikor lelassul a sötét sodra,
elenged, s nem tör tovább ellenemre,
mit eddig írtam a papirosra,
nem tudom, mutathatom a vallomás
örömét lélegzet-visszafojtva,
a prés alatt megélt hirtelen csodát,
ahogy felcsap messze csillagokba,
nem tudom, hogy a hosszú napokká
tömörült évszázadok, ha szétesnek,
visszatérnek-e madárrajokban
értelmet adni az ócska tényeknek,
s nem tudom, elbírom-e anyám hangját
odaátról, egyetlenegyszer még:
féltünk, fiam, hiszen már találgatják,
mit érdemelsz, hogy jut-e csendesség.
Anyám keze
Ez a kéz, ami ír, csak ír a papíron,
egy régi nő keze, ki az anyám volt,
ez az álmatlan éj sok előző éj éje,
mit nem csak én töltöttem ébren,
de egy régi nő is, ki az anyám volt,
ez a sötét forgás, ez a fenti zúgás,
mi asztalomhoz vonz, s ami után
egyre hallgatózom, ez után fordult
arca annak is, ki az anyám volt,
ez a függöny, ami Püthagorasz
előtt lebegett, örökségem, fényesre
fonta, szőtte egy régi nő keze, ki
az anyám volt, a bölcsesség a szívé,
ami kiárad, a tudás pedig az észé,
mi elporlad, egy régi nő súgja ezt,
ki az anyám volt, az ész a szentséget
kutyák elé szórja, folyton lázad a
bölcsesség ellen, apokrifokból tudom
s messze sodort életemből, amit egy
régi nőtől kaptam, ki az anyám volt.
De visszatér-e újra az az éj, a sötét
forgás, a fenti zúgás, a fényes függöny
fedte bölcsesség, visszatér-e valaki
majdani jelenébe, aki máskor, máshol
gondolkodik az éjszakáról, forgásról,
zúgásról, aki látja, amit én is láttam,
s úgy lesz itt a világon, ahogy én,
s majd meghal, ahogy én is meghalok.
Mikor írok és arra a másikra gondolok,
aki én is vagyok, ott a homlokomon
egy régi nő keze, árnya nem nyugszik
odaát se, hiába nőtt a szélbe, földbe,
elbírhatatlan fénybe, áttör onnan újra
s újra, s ha volna még, hová vágyam
vonna, elváltozott arca fénylene, hogy
lássam a köd hídját, a szalagnyi utat,
s mikor elalszom, mint még soha, kezére
ismerek. Segít az idő tükre, az emlékezet,
többet nem mondhatok, nem is lehet.