„a látott halra való halászat avatja a Balatont magyar tengerré…”

A Balatonnak olyan őshonos haltípusai vannak, mint a fogas, a süllő és a ponty, amelyek alakja a Balaton mondakincsében is megjelenik (például fogaskirály). A balatoni halak, halászat leghitelesebb és legrészletesebb rögzítője és leírója Herman Ottó természettudós, ornitológus volt. A magyar halászat (1887) című könyvében rögzített megfigyelései a mai napig érdekfeszítőek és helytállóak.

Herman egyébiránt nemcsak Magyarországon, de világszinten szintúgy híressé vált, amikor a millenniumi kiállításon (1896) a városligeti tavon mutatta be az őshalászat jellegzetességeit. Lényegében ezzel a tettével a Magyar Mezőgazdasági Múzeum alapjait is lerakta. 1900-ban a párizsi világkiállítás magyar pavilonjában debütált: itt az őshalászat mellett a magyar pásztoréletről is színes anyagot állított össze. Herman volt az is, aki a tó tradicionális gardahalászatának folyamatát is részletesen rögzítette.

A Balatonra jellemző halfajta az úgynevezett garda, melynek halászata sajátos szokásává vált a tavi lakosságnak. Az ezüstös, nyúlánk, karcsú, kard alakú gardát hívták a Balaton heringhalának, kardoshalnak, kardkeszegnek, kardahalnak, szabóhalnak is. Kissé hasonlít az úgynevezett szélhajtó küszre, ezért néha gardaküszként is említik, de a szakértők könnyen megkülönböztetik őket. Átlagosan tizenöt-húsz centiméter nagyságúak, de a vezérgardák olykor elérik a harmincöt-negyven centimétert is.

Halászatuk a Tihanyi-félsziget környékén évszázados múltú, és főként őszi, Szent Márton-nap környéki vándorlásukhoz kötődik. A garda ugyanis eredetileg tengeri hal, amely itt rekedt a Balatonban, és időközben áttért az édesvízi életformára, de ősi vándorösztöne megmaradt. A kis halakkal, rovarokkal és planktonrákokkal táplálkozó, vándorló gardák a víz lehűlése miatt rajokba verődnek, ahogy a helyiek nevezik, „bandáznak”, és a Tihanyi-kút vidékére úsznak. Itt a legmélyebb a tó, és itt a legerősebb a vízáramlás. A vándorlás sötétre színezi a zöldes Balatont.

A tihanyi gardahalászatnak összehangolt, hosszú idők alatt kialakított menete volt. Eredetileg az úgynevezett hegyen járók figyelték a magaslatokról – Akasztó, Nyársas-hegy, Ekhó, Dalvár-domb, Pusztatemplom, Sóspartok hegye, Gurbicsatető, Csúcs-hegy – a vizet. A haltekintőhegyen járók integetéssel jelezték a vízen váró társaknak, a halászbokroknak, hol érdemes a gardaoszlopra a hálót kivetni.

A legszemléletesebben és legszínesebben Herman Ottó figyelte meg és írta le a balatoni gardahalászat minden lényeges lépését: „Ha valami, úgy a látott halra való halászat avatja a Balatont magyar tengerré, mert a halászat e módja szakasztott mása az észak tengerein folyó heringhalászatnak, avval a különbséggel, hogy amíg a heringhalász csülkökön magasra hágva lesi a halak seregeit, a tihanyi hegyen járó őrhelyét a föld izzó keblének lehellete hányta föl kellő magasságra: hegyet készített lába alá.”(1)

Illusztráció Herman Ottó A magyar halászat című könyvéből (Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár, OSZK)

A gardahalászat olyan rítussá vált az évszázadok során, amelyhez számos egyéb tevékenység, társas esemény kapcsolódott. A gardasütést a szőlőhegyen tartották, az úgynevezett likas pincéknél. A halak kibelezése, lepikkelyezése után a garda mindkét felét hetvenkétszer bevágták, majd jöhetett a só és a paprika. A korabeli képeken látszik: fanyársra húzták, és parázs felett ropogósra sütötték.

Nemcsak fogyasztották, árusították is, a környék asszonyai más élelmiszerre cserélték, a halkereskedők – a fisérek – pedig távolabbi vidékekre szállították. A helyiek a maradék halat akasztva és szárítva felfüstölték.

A gardasütésről és módjáról Jókai Mór is megemlékezett: „A gardát csak cserepcsíkon lehet sütni. Egy szakácskönyv sem szól róla, hogy mi az a cserepcsíkon sütés. Megrakják a nagy tüzet künn a Balaton-parton, egy szép, szabad tarlón, azt hagyják parázzsá hamvadni; akkor minden egyes garda egy fanyársra felhúzva a máglya széléhez tűzetik a földbe, míg egész kör támad a parázshalom határán, és az eként felnyársaltak kísérteties süstörgéssel pirulnak ott körben, mikor az egyik felül megsült, a nyárs a másik oldalára csavartatik.”(2)

Hivatkozások

1 Herman Ottó: A látott hal. Magyar Elektronikus Könyvtár, OSZK.

2 Jókai Mór: Utolsó napjai a fürdői idénynek. Az Üstökös, 1873. szeptember 20. 446. p.