Csak úgy. Ott állsz az előtérben, fekete feszes ruhában, elől zipzár zárja össze, karcsúbbnak látszol, mint amilyen vékony valójában vagy, még annál is karcsúbbnak, magasszárú fekete cipődből kúszik fel fekete harisnyád a ruhád alá, a térdedig látom szép formás lábad, a kezedben mobil, a hajad hosszú és szőke és hullámos. Mosolyogsz. Nem, nem rám, egy szomorú szemű idősebb hölgyre, vele beszélgetsz már egy ideje, talán egy ismerős, talán egy idegen, az előtérben „sok emberek vannak” mondaná Voli, mert a német nyelv logikusan használja a többesszámot, néha rám pillantasz, ahogy ott ülök a kerekasztalnál, mint egy lovag, nagy laza szürke garbóm, mint egy páncéling, áthatolhatatlan, akár a kéreg a szívemen. – Marhaság ilyeneket írnod – mondja Hem –, ilyen lovagias hülyeségeket. – Lovagos hülyeségeket – javítom ki. – Te csak ne oktass, inkább szedd össze magad, tudsz még írni, nem kell még a vadászpuskára gondolnod, hogy legyen egy drámai vég, próbálkozz valami jobbal, a kedvemért – teszi hozzá, és én próbálkozom. Hem kedvéért.

– Maga túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

– Maga túl pimasz ahhoz, hogy komolyan vegyem.

Nézzük egymást, egy öregedő pasi néz egy fiatal nőt, a fiatal nő szúrós tekintete átlát rajta. A kamarateremben könyvbemutatóra gyülekezik a nép, a fekete ruhás nő megy be utoljára. Talán ő a házigazda. Nem álmodom tovább ezt az álmot. Kiiszom a csészéből a kávét, nézem a hűlt helyét. Felmegyek a színházterembe. A kórus még nincs ott, egy cselló hever csak oldalára dőlve a színpad jobb oldalán. Behunyom a szemem. Próbálok kicsit pihenni. Pedig nem történt semmi különös ezen a mai napon. Egészen a mai estéig. A fiatal nő tekintetében volt valami különös. Ahogyan a szemembe nézett. Futólag. Egy oldalpillantás, olyasmi, amiről Kierkegaard beszél. Semmi különös, csak egy oldalpillantás. Nem álmodom tovább. Létezek csak, a semmiben.

***

Ne gyere közelebb. Nincs itt mit keresned – mondta Apám, miközben jobb kezével erősen tartotta a szomszéd nyakát. A szomszéd a földön feküdt, Apám mellette térdelt, bal kezével Orosz nyakát fogta, jobb kezével nekem intett, hogy menjek onnan. Orosz a szomszéd volt, a balhé Oroszné miatt tört ki, akit Anyám tartott a teraszon sakkban, egy konyhakéssel. Apám állítólag kefélt az Orosznéval. Ezt Ili mondta Anyámnak, Apám szeretője, aki az utca túloldalán lakott. Jó kis család voltunk. – Menj be a házba – mondta apám, de aztán meggondolhatta magát, mert csendesen utánam szólt: – Menj le inkább a partra. Lementem. A part még homokos volt akkor, nem volt kikövezve, sokkal jobban szerettem úgy. Bementem térdig a vízbe, lehajoltam, két tenyeremmel végigsimítottam a szinte mozdulatlan víztükrön, az arcomhoz emeltem a kezeim, lemostam a könnyeim, aztán a parton lehevertem egy fa alá, a nedves fűbe. Kevés ember volt lenn, vihar után voltunk kicsivel, a nyaralók most szállingóztak csak újra a partra, a helyiek még vártak, ismerték a balatoni szelet, feltámadhat újra a vihar, ezt érezték ebben a szélcsendben. Amúgy szép volt a táj, az északi part nem látszott ugyan tisztán, pára szállt fel a vízről, megkeveredett a levegő a viharban. Jó, hogy nem volt ott se Öcsi, se Hugi, ők a nagyszüleinknél voltak épp. Oda igyekeztünk mi is Anyámmal és Apámmal, de megálltunk Őszödön, a nyaralónál, ahol aztán Orosz összeszólalkozott Apámmal a kerítésnél. Apám egyszer csak megragadta az Orosz mellén az inget, meg a karját, és egy mozdulattal áthúzta a kerítésen hozzánk. Oroszné előbb még a teraszon beszélgetett Anyámmal, de Anyám hirtelen beszaladt a konyhába, és egy kenyérvágó késsel jött vissza… Kissé forró volt a hangulat. Mind a négyen tudták, mi a szitu. Hogy Apám tényleg dugja az Orosznét. Az Oroszon kívül legalábbis idáig mindenki tudta. Tudta a fél falu is. A balhéra mégis csak Béla bácsi jött át – ahogy azt Anyám később elmesélte –, a másik szomszéd. – Béla lefejtette apád ujjait az Orosz nyakáról, aki közben már fuldoklott erősen, felhúzta a földről, ahol apád még mindig ott térdelt, a kezeit bámulta, aztán Béla kitámogatta az Oroszt az utcára. Én közben letettem a kést az asztalra, Oroszné meg eloldalgott a férje után. Hangosan csapta be maga mögött a vaskaput, gondoltam utána szaladok és adok a fejének, de aztán hagytam. Mégiscsak úrinő vagyok. Béla később visszajött, apáddal üldögéltek a kerti padon, apád itatta, Béla meg ivott. Te meg hol voltál ilyen sokáig? – nézett el Anyám a tó felé. – Fürödtem – mondtam, de nem. Még aznap este beültünk a Moszkvicsba és elmentünk Szentmihályra, a Nagyszüleimhez. Nagyapám nem sokkal előttünk érhetett haza, a lovat csutakolta az istállóban. Nagyanyám a vacsorát főzte, azt hitte, már nem is megyünk. Örült nekünk. A Moszkvics amúgy korábban taxi volt, Anyám, mivel a cégnél volt diszpécser, kedvezményesen jutott hozzá. Szép, sötétszürke színe volt, barna bőr ülése, és kicsit olajszaga. Apámnak még nem volt akkoriban jogosítványa, Anyám vezetett, hajdani taxisként jól, de Apám mindig beleszólt. Anyám, mintha Apám csak egy utas lenne, akit a-ból b-be szállít, kedvesen szólt vissza: – Átadom a volánt, szíves örömest átadom, vezess Te. Szentmihályon még senkinek nem volt akkoriban kocsija, a tizenhárom házat az erdő mellett többnyire idősek lakták. Az egyetlen motorizált jármű Tóth Ferkó Zetorja volt, a piros és narancssárga traktor. Ez a gép ütötte el pár évvel korábban Vándort, a kiskutyámat. De nem haragudtam a Tóth Ferkóra. Vándor kiugrott elé az útra, már lehetetlen volt megállni. De mit is akartam mondani… Ja, igen: azon a nyáron különösen feszült volt odahaza a hangulat, mondjuk, mindig az volt, amióta eszemet tudtam, de akkor valahogyan minden más lett. Az Ili miért kavart be, az nem derült ki soha. Talán, féltékeny volt az Orosznéra, talán alkalmasnak látta az időt arra, hogy szétrobbantsa a családunkat. Mindenesetre Oroszékkal megszűnt a haverkodás. Én azért sajnáltam kicsit, mert az Orosz Marival mi jól megvoltunk. Rendes lány volt a Mari. Szexi. Olyan, mint ez a fiatal nő volt itt az előbb. Meg kellene várnom. Elmesélni Neki, hogy volt egy lány, akire nagyon emlékeztet. De nem várom meg. Megyek. Megyek haza. Megyek vissza, a semmibe. Megérteni a pillanatot. A Hold kerek, az éjszaka árnyai itt lebegnek a szobában, aki hiányzik, nincs jelen, a Hold kerek. Az álmaink alszanak.