Öregember-szonett – Tóparton
Nézed a tavat – a víz mint az idő.
Lábad előtt – mélységes mély a múlt.
Nem hoz vissza soha senki semmit.
Legfeljebb emlék, ha az egyáltalán.
Kotyog, kotyog! – felesel a csónak.
Annyira szeretném, hogy újra itt, veled.
És megköszönni is – kellene, kellene.
De nincs, akinek meg, aki volt, aki volt.
Érted-e, hogyan is, miért is dadogok?
Elszorult torok, ahogy a tó, meg a táj.
Befed, lehúz, felemel, mindez együtt.
Nem tudod vissza!, biztosan nem tudod.
A Balaton mozdulatlan: megőriz téged.
Akkor is, ha te már nem őrzöd meg őt.
Öregember-szonett – Időkérés
Menekülök valami elől, valamiért.
A ház védelem, ha védem a házam,
és biztonság is, elodázott pusztulás,
ha úgy akarom, időkérés, mintha T-
betűt formáznál a kezed, tenyered
mutatva a bírónak, kérsz egy percet,
hogy a taktikát végiggondold újra,
mert van bajod a meccsedben elég.
Ilyen, amikor elbújok itt, a Balaton-
parton, valaki időt ad, talán, ha van
idő, ha van még menedék bárhol is.
Meccsem vesztésre áll. Nem is volt
esély a győzelemre. Éltem, mondom,
és ebbe más is – válaszol az, aki más.
